Hogyan kezeljük a kivételezést a családban?

Ha a gyermekeid küzdenek azzal az érzéssel, hogy nem ők a „kedvenceid”, vagy egy szülőnek van gondja ezzel, ez az írás neked szól!

Kilencen voltunk testvérek, és mindannyian gyakran gyötörtük a szüleinket azzal a kérdéssel, hogy „én vagyok a kedvencetek”? Apám irtózatosan mérges lett, és mindig igent mondott az éppen előtte álló gyerekének, és most is ezt teszi az unokáival. Anyám azonban véget vetett a vitának és egyszerűen azt mondta, hogy „nincsenek kedvenceim”.

Mégis, a kivételezés fogalma sok családban mélyen gyökerezik, és ez egy olyan kérdés, amely csendben gyötörheti egy gyermek szívét: Én vagyok-e a szüleim kedvence? Vagy ami rosszabb: Miért nem én vagyok?

Talán a szülők, csendesebb pillanataikban, maguk is küzdenek olyan érzésekkel, amelyekre soha se számítottak – erős kötődéssel az egyik gyerekhez, ami a saját pártatlanságukat kérdőjelezi meg. Legyünk őszinték: a családi élet néha olyan, mint egy helyzetkomédia, ahol valaki biztosan azt kiabálja, hogy „Miért kap Johnny két gombóc fagyit és én csak egyet?!” Hogy mi a jó hír? Az, hogy az ilyen érzések egy kis humorral és sok szeretettel való kezelése a családtagokat igazából közelebb hozhatja egymáshoz.

Az érzékelés problémája

A gyerekek született detektívek – és nem a körmönfont fajtából. Észreveszik, hogy ki kapja a legnagyobb mosolyt, amikor belépnek a szobába, kinek a tudományos projektje kerül ki a hűtőszekrényre, és ki az, aki láthatóan a legtöbb időt tölti Anyával és Apával. Azt is tudatják velünk, hogy mikor nem méltányos valami, méghozzá olyan reakcióval, ami Oscar-díjat érdemelne. Bár lehet, hogy ezeknek az észrevételeknek nincs mindig alapja a valóságban, attól még számítanak. Az az érzés, hogy kevésbé vesznek észre, vagy kevésbé értékelnek, a bizonytalanság magját ültetheti el a fiatal szívben.

A szülők természetesen tudják, hogy a szeretet nem egy nulla összegű játék. Az egyik gyerek mély szeretete nem csökkenti a többiek iránt érzett szeretetet. De a családi élet zavaros, és néha előfordul, hogy az egyéniségek az egyik gyerekkel könnyebben kijönnek, mint a másikkal. Az egyik gyerek osztozik a szülő sci-fi filmek iránti rajongásában, a másik lehet olyan szellemes vitapartner, aki a vacsora alatti beszélgetéseket megélénkíti (és néha kimerítővé is teszi). Ezek a különbségek – alappal vagy alaptalanul – a kivételezés érzését kelthetik.

A különleges ajándékok értékelése

Az egyik módja, amellyel harcolhatunk a valós vagy vélt kivételezés ellen, az, hogy ünnepeljük minden egyes gyermek különleges, Isten adta tulajdonságait. Ahogy nincs két szent, akik azonos életet éltek, úgy nincs két gyerek se, akik ugyanazt az utat fogják járni. Az egyik lehet, hogy művész lesz vad képzelőerővel, a másikból szolgáló szívvel megáldott családi béketeremtő válik. Még az is lehet, hogy egyikük a család humorzsákja, aki a soha véget nem érő „ki kopog” viccekre specializálódik. (Szülők, tartsatok ki!)

Azzal, hogy aktívan észreveszik és elismerik ezeket a különbségeket, a szülők megmutathatják a gyerekeiknek, hogy mindegyiküket értékelik, nem a különbözőségeik ellenére, hanem éppen amiatt.

Ez nem kíván hatalmas gesztusokat. Egyszerű, eltervezett cselekedetekkel – mint például, hogy olyasmit csinálunk csak az egyik gyerekkel, amit ő szeret –, kifejezzük a hálánkat a különleges tulajdonságaikért. Vagy ha figyelmesen meghallgatjuk a gondolataikat, ez megerősítheti bennük az érzést, hogy értékesek. Ezen felül élvezetes megismerni a gyerekeinket olyan csodálatos kis embereknek, mint amilyenek.

Harc a belső részrehajlás ellen

A szülők nem mentesek az emberi hajlamoktól. Néha, anélkül, hogy észrevenné, a szülő jobban kötődik az egyik gyerekéhez, akivel könnyebb kapcsolatot kialakítania. De azzal, hogy észrevesszük ezeket a hajlamokat, már egy lépést teszünk afelé, hogy legyőzzük őket.

Gyakorlati segítség, ha reflektálunk az örömteli pillanatokra és mindegyik gyerekkel hálát adunk értük. Ha naplót vezetünk a sikerként megélt, pozitív közös élményekről, az segítheti a szülőket abban, hogy kiegyensúlyozottabban értékeljék a gyerekeik eltérő adottságait. Ezen felül, a házastárs, egy mentor vagy egy megbízható barát segítsége is új perspektívákat nyithat – és ellenőrizheti a valóságot, amikor ok nélkül bűnösnek érezzük magunkat.

Az Isten szemével látni

Lehet, hogy azt képzeljük, hogy az Atyaistennek van egy kedvenc gyermeke, vagy kedvenc gyermekei. (Természetesen nem számolva Jézust. Végül is ő az Isten Fia, minden szempontból tökéletes, beleértve az Atya iránti szeretetét.) De a Szentírás tágabb képet fest Isten szeretetéről – ez egy olyan átfogó szeretet, mely mindegyikünket külön-külön átölel, mint szeretett fiát vagy lányát. Isten szemében senki nincs elfelejtve és senki sem kerüli el a figyelmét. Az ő szeretete végtelen, személyes és mindannyiunk esetében tökéletesen személyre szabott.

Ezért, ha Istennek nincs kedvence (annak ellenére, hogy neki van a legnagyobb családja), a szülők is kicsit könnyebben lélegezhetnek. Van hely mindenkinek az isteni asztalnál.

Változtassuk az összehasonlítást együttérzéssé

A gyerekeknek is a javára válik, ha megtanulják, hogyan kezeljék az irigység vagy versengés érzését. Azzal, hogy bátorítjuk a testvéreket, hogy ismerjék el egymás erősségeit, az empátiát és a megértést segítjük elő. Tanítsuk meg őket arra, hogy a családot, mint egy csapatot lássák, ahol mindenki adottságai hozzájárulnak az egész egységéhez.

A szülők jó példával járhatnak elöl, ha nem csak a saját gyerekeikért hálásak, hanem a közösség más tagjainak szerteágazó adományaiért is. Ez megerősíti azt a gondolatot, hogy minden egyes személynek egyedülálló értéke van. És csak örömünket lelhetjük abban, hogy a testvéri rivalizálást – hogy ki sütötte a legfinomabb sütit – baráti vitává változtatjuk.

Végül, a kivételezés ellenszere nem az, hogy úgy teszünk, mintha a különbözőségek nem léteznének –, hanem, hogy a különbségeket nyitott szívvel nézzük, és talán egy kis humorral is. Amikor a szülők arra törekszenek, hogy minden gyereküket egyedülálló módon, mégis egyformán szeressék, akkor az Isten határtalan és nagylelkű szeretetét tükrözik vissza. És amikor a gyerekek azt látják, hogy azért értékelik őket, akik, akkor kezdik megérteni a csodálatos igazságot: ők, bizonyos értelemben, az Isten kedvencei – csakúgy, mint mi mindannyian.

A szeretetnek nincs szüksége rangsorra. Egyszerűen csak hely kell neki a növekedéshez (és kell néhány extra gombóc fagyi útközben!)

Fordította: Tüskés Tünde
Forrás: Aleteia