Hogyan bátorítsuk gyermekeinket a nagylelkűségre?

A nagylelkűség kifejlesztése a keresztény nevelés egyik lényeges szempontja. A Nagylelkűség Napja alkalmából az Aleteia néhány tanácsot kínál ahhoz, hogy gyermekeinket megtanítsuk adni és osztozkodni.

„Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20, 35). „Nem csupán egyszerű erkölcsi felhívásról van szó, sem pedig parancsról, ami kívülről éri az embert. „Az adakozás hajlama az emberi szív legintimebb mélységeibe van beleírva” – mondta Szent II. János-Pál pápa a 2003. évi Nagyböjti üzenetében. A Nagylelkűség e napján gondolkozzunk el azon, hogyan tudjuk megtanítani gyermekeinket megosztozni valamin.

Az adásra nevelés nem szorítkozhat pár filléres adományokra

Mindannyian megtapasztaltuk már az adás örömét. Tudjuk azonban, hogy ez együtt jár némi belső harccal: az adakozás megkívánja, hogy jobban szeressük a másik embert, mint a saját csábító nyereségünket, márpedig ez életünk konkrét helyzeteiben igen erős igényként jelentkezik. Különösen nehéz ez jelenlegi korunkban, amikor a javak halmozásának vágya egyre erősebben nyomaszt.

A gyermekek sem kerülhetik el ezeket a hatásokat. A reklámszakemberek nagyon jól tudják, hogy gyermekeik elcsábítása jelenti a legjobb módszert arra, hogy a szülőket költekezésre indítsák. Így azután számtalan vágyat keltenek, amelyek kielégítéséhez pénz kell, egyre több és több pénz. Szent Pál hiába figyelmeztet minket, hogy „Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás” (1 Tim 6, 10), ha a környezetünkben hallott beszéd az ellenkezőjét veri belénk. Ez különösen nehézzé teszi az osztozásra nevelést. Másrészről a korszerű kommunikációs lehetőségek egész népek nyomorát és szenvedéseit tárják a szemünk elé. A gyermekek erre érzékenyek, és szívesen vesznek részt az adománygyűjtésekben és más szolidaritási felhívásokban. De vajon tényleges megosztásról van-e itt szó?

„Az osztozás iskolája a mindennapi élet kis dolgaival kezdődik”

Az adakozás tanítása nem korlátozódik pár filléres összegre, (ami ráadásul gyakran a felnőttek pénztárcájából kerül elő), sem egy szolidaritási rendezvény által kiváltott múló lelkesedésre. Alapjában az a lényeg, hogy felfedezzük, hogyan tudjuk magunkat odaajándékozni. Adhat valaki sokat, de elsiklik a lényeg felett. Ez az, amit Jézus megmagyaráz nekünk, amikor a templomban ülve megfigyeli az embereket, akik adományaikat elhelyezik. Az özvegyasszonyról, aki nevetségesen csekély pénzt, filléreket dob a perselybe, Jézus megállapítja: „Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. Mert a többiek feleslegükből adták az adományt, ő azonban mind odaadta, ami szegénységétől telt: egész megélhetését.” (Lk 21, 3-4). Nem csak azért elsőrendű fontosságú megtanítani a gyermekeket az osztozásra, mert az emberek szükséget szenvednek. Egyébként is, adományaik jelentéktelennek tűnnek a világ nyomorának enyhítésére szükséges összegekhez képest. Ha megosztjuk valaminket másokkal, akkor elkezdjük „életünket adni barátainkért”.

Hogyan buzdítsuk gyermekeinket az osztozásra?

Mint mindig, az első a példaadás. Nincs szükség arra, hogy kiteregessük nagylelkűségünket, a gyermekek nagyon jól megérzik, hogy zsugoriak vagyunk-e vagy sem anyagi javainkkal, időnkkel, béketűrésünkkel stb. Ez kisugárzik anélkül, hogy tudomásunk volna róla, látszik a reakcióinkból, abból, ahogyan egy alkalmatlankodó barátot fogadunk, bajban levő embertársunkkal szembeni magatartásunkból, sőt még abból is, hogyan viselkedünk az étkezőasztalnál. Mert az osztozás iskolája a mindennapi élet apró eseményeinél kezdődik: amikor átengedjük az utolsó darab süteményt vagy a legkényelmesebb helyet a másiknak, amikor feltűnés nélkül teszünk valakinek szolgálatot, vagy amikor otthagyjuk a számítógépet, hogy egy kisgyerekkel játsszunk…

Kövessük gyermekeink fejlődését koruk és személyiségük szerint. Ami az egyiknek könnyen megy, attól a másik sokat szenvedhet: vigyázzunk, ne legyen összehasonlítás! Ellenkező esetben a büszkeség és a féltékenység hamarosan megmérgezi szíveiket. Ezt elkerülhetjük, ha megtanítjuk a gyermekeknek, hogy észrevétlenül osztozzanak, olyan módon, hogy „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” (Mt 6, 3).

Ne felejtsük el, hogy egyes gyermekek nagylelkűsége néha azt a vágyat rejti magában, hogy „megvásárolja” környezete szeretetét. Az is lehet, hogy nagyfokú bűntudatot érez a szegények nyomorával szemben. Jó erre odafigyelni és helyreállítani belső egyensúlyukat, megfelelő helyre tenni a dolgokat.

Írta: Christine Ponsard

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia