Hit és döntés – interjú Dr. Horváth Attila alkotmánybíróval

Jogtörténész, jogász, tanár és alkotmánybíró egy személyben, közben férj és édesapa. Dr. Horváth Attila 1959-ben született, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Államtudományi és Közigazgatási Kar, Magyar Állam- és Jogtörténeti Intézet intézetvezetője, a Magyar Katolikus Jogászok Egyesületének elnökségi tagja. A magyar történeti alkotmány kutatója, Szent István és Széchenyi István munkásságának nagy ismerője. Szenvedélyes szakember és vitorlázó. 2011 óta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetés birtokosa.

A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme – olvasható a példabeszédek könyvében. Mit jelent egy jogász számára a hit, milyen többletet jelent az, ha valaki számol az Isten létezésével?

Hát ez egy nagyon nehéz kérdés és nagyon összetett, és nagyon sok minden ide tartozik. Amikor 1995-ben elindult a Pázmánynak a jogi kara (katolikus egyetemként) akkor kezdtünk el ezen először gondolkodni Zlinszky János professzor úrral, aki nekem atyai jóbarátom volt – hadd mondjam így, büszkélkedve ezzel – hogy tulajdonképpen miben ad többletet egy katolikus egyetem anélkül, hogy kérkednénk, vagy azt mondanánk, hogy mi különb emberek lennénk másoknál. Ezt a végletet nem szeretném vallani. Azt ellenben igen, hogy egy általános erkölcsi értékmérőt is magunkra kötelező érvényűnek tartunk. Egy olyan tökéletes jogot és rendet, amihez megérzésünk szerint a jognak is közelednie kell. Tulajdonképpen amióta Magyarországon Szent István államvallássá tette a kereszténységet, azóta a jogászoknak és az állam vezetőinek egy állandó előírás volt az, hogy vannak egyik oldalról a világi törvények, pozitív jogszabályok, de mögötte van egy olyan természetjog, amelyhez ezeket a jogszabályokat közelíteni kell. Ilyenek például a kereszténység tanításai, a legevidensebb ezek közül a 10 parancsolat: szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat. Ezeket, ha valaki betartja, akkor a tulajdonképpen a világi törvényeket is betartja, de ezek még többletet adnak, mert nemcsak azért tartom be a világi törvényeket, mert én félek a büntetéstől, hanem azért mert ezeket erkölcsileg is fontosnak tartom – azaz önkéntes jogkövető vagyok. Akkor jók a világi törvények, ha az általános erkölcsi szabályoknak megfelelnek.

Azért is lehet ezt ilyen bátran mondani – anélkül, hogy nem hívő polgártársainkat megbántanánk – mert Európában és Magyarországon a középkor óta gyakorlatilag a nem hívő emberekben is ugyanazok az erkölcsi szabályok gyökereztek meg, mint ami a hívő emberekben. Volt egy többek által emlegetett mondás: Európában még a nem hívő emberek is keresztények bizonyos értelemben. Egy rendes becsületes nem hívő ember is tiszteli az embertársát, nem akar neki rosszat, nem akarja elvenni a javait. Ugyanúgy általános szabálynak tartja ezt. Az, aki hívő ember – még egyszer anélkül, hogy azt mondanánk az ilyen ember különb – az ilyen számára még erősebb a parancsolat. Nem egyszerűen a világi jogszabályok előtt kell felelnie, hanem van egy olyan tekintély is, Aki előtt szintén el kell számolni.

Lehet azt mondani, hogy az európai törvénykezésben a szabadság koncepciója egyfajta eredménye a keresztény gondolkodásnak?

Igen. Az Isten nekünk szabad akaratot adott. Az a szabadság, ami a jogban is megjelenik, voltaképpen megfelel az isteni törvényeknek is. Gyakran kérdezik, hogy miért történik annyi rossz a világban. Azért, mert szabad akaratunk van, és mi döntjük el, hogy most jót, vagy rosszat cselekszünk. Nem az Isten tehet arról, hogy előfordulhat rossz a társadalomban, hanem az az ember, aki a rossz utat választotta szabad akaratából. Az ilyen szembeszegül a világi és erkölcsi törvényekkel. A szabadságjogok tulajdonképpen levezethetők az Isteni jogból. Isten kijelenti, hogy az embert saját képmására teremtette, ez egyben jelenti azt is, hogy minden ember egyenlő. Továbbá minden ember egyedi és tiszteletre méltó, azaz tisztelni kell a másikban az embert legyen az bármilyen is. A kijelentés tehát megalapozza az emberi jogokat. Az élethez, a testi épséghez, a személyiség jogokhoz, a magántulajdonhoz stb. való jog innen származik. Ameddig az államot nem választották el az egyháztól, jellemző volt, hogy a jogot az Isteni törvényekből vezették le. Az állam laicizálódását követően nem lehetett már hivatalosan ebből levezetni a törvényeket, de ennek ellenére továbbra is kiindulópont maradt a keresztény tanítás. Később ugyan történt ettől való eltérés, de a gyökerek továbbra is megmaradtak egészen napjainkig.

Szent István a kereszténység felvételével konszolidálta Magyarország helyét Európában. Az alkotmányunk is elismeri a kereszténység nemzetmegtartó erejét. Mit jelent ez az örökség ma Magyarországon?

Sokkal többet, mint amit gondolni szoktunk, és annál is több, mint amit a tankönyvek közölnek Szent István államalapításáról. Ő az, aki rögtön fel akarja számolni a szolgaságot; ő az, aki rögtön az özvegyek, árvák és nők védelmére kel, a szentségi házasságot is bevezeti – szintén a nőket védelmezve ezzel. Ezek olyan horderejű változások, amelyek 1000 évvel ezelőtt történtek, de mindmáig meghatározóak. Mi már olyan természetesnek vesszük ezeket, hogy észre sem vesszük ezek jelentőségét. Egy példa: mindenki számára nyilvánvaló, hogy heti rendszerességgel élünk, amelyben van egy pihenőnap: a vasárnap. Szent István kijelenti, hogy vasárnap senki nem dolgozhat. Ezzel a király meghozza az első munkásvédelmi jogszabályt. Ravasznak mondható, mert kijelenti, hogy amennyiben katonák rajtakapnak valakit vasárnap dolgozni, akkor joguk van elvenni az ökrét, megsüthetik és megehetik. Ilyen módon ösztönzi a katonákat, hogy kutassák fel az ilyen eseteket. De miért dolgozik valaki vasárnap? Azért, mert a földesúr ezen a napon is kihajtja az embereit a földekre. Tehát ez a törvény jelenti az első olyan szabályt, amely a munkások védelmét szolgálja. Az, hogy mi heti rendszerességben élünk és van egy bioritmusunk, 1000 éve létezik. Ez olyannyira természetes számunkra, hogy ha ebből kizökkentenének minden felborulna. Egy negatív példával tudom a legjobban szemléltetni, hiszen olyan természetes számunkra a heti beosztás, mint a levegővétel: A Szovjetunióban egy időre bevezették a 10 napos munkahetet. Ezt azért találták ki, hogy egyrészt elveszítsék az emberek korábbi ünnepeiket és időérzéküket, másrészről csökkennek a szabadnapok számai és többet lehet dolgoztatni. Olyan káosz alakult ki emiatt a Szovjetunióban, hogy sokan nem értették mi történik. Sztálin emiatt visszaállította a hetet, tehát visszatért a Bibliai alapokra. A vasárnap újra szünnap lett, Sztálin nem volt buta ember – de gonosz és zsarnok igen – és rájött arra, hogy ez már annyira természetes része az emberiségnek, illetve olyan biológiai alapszükséglete a megfelelő időközönkénti pihenés, hogy ezt nem szabad eltörölni.

Említette, hogy kevésbé ismerjük a Szent István által hozott intézkedéseket. A Szent király törvényeiből kimutatható, hogy egy valóban Istent követni akaró uralkodója volt Magyarországnak?

Igen, egy olyan ember, aki tökéletesen ismeri a Bibliát és a teológiai elveket. Minden bizonnyal voltak olyan művelt papjai, akik tanították. Valószínűleg tudott írni és olvasni is, ami egyébként akkoriban ritka dolog volt az uralkodók körében – még Könyves Kálmán volt ilyen művelt a királyaink közül. Amiket az Intelmekben is leírt Imre herceghez, az is nagy valószínűséggel az ő elképzeléseit egy az egyben meghatározták. Jó, hogy nem ő fogalmazta meg, nem ő foglalta írásba, de az biztos, hogy teljes mértékben egyetértett ezekkel a gondolatokkal. Még hosszan lehetne sorolni: a nők megbecsülése stb. A Mária kultusznak a behozataláig a nőket sokkal rosszabb helyzetben tartották. A házasság felbonthatatlanságának bevezetése: az, hogy a nőt ennek nem lehet kitenni – mert ha kiteszik, az nagyon nehéz helyzetet teremt számára – ekkor jelent meg az állami jogban is, hiszen a keresztény tanítás szerint a házasság szent és sérthetetlen „amit Isten egybekötött azt ember el ne válassza”. Tehát megszűnik az a lehetőség, hogy valaki elbocsássa feleségét, és ezáltal nagyon kiszolgáltatottá tegye. Sőt, olyannyira, hogy korábban élt a levirátus intézménye, amely előírta, hogy ha meghalt a férj, akkor a sógor köteles volt magához venni az özvegyet, mert különben nem lehetett volna más védelme. Az első szociális gondolkodás itt jelenik meg Szent Istvánnál az özvegyek és árvák védelmében. Ez aztán évszázadokon át fennmarad és az egyháznak volt a feladata, hogy segítse azokat, akik támasz nélkül maradtak. Régen nem voltak szegény házak, szociális otthonok, hanem voltak a kolostorok és a templomok, és ott fogadták be az özvegyeket és az árvákat, illetve ott gondozták a szellemi, testi fogyatékosokat, a betegeket, az elesetteket. Tulajdonképpen, amikor kialakul a világi állam, akkor szembesült vele először, hogy ezzel a sok emberrel kellene valamit tenni. Kénytelen volt ezért az állam intézményeket építeni. Az első kórházak is a kolostorokban alakultak ki Szent István idejében. A szerzetesek rendelkeztek gyógyító tudományokkal. Nagyon érdekes a kor a munkavégzésre vonatkozó tanítása is. Ez arra ösztönöz, hogy dolgozzál (Ora et labora) de nem akárhogyan: ésszerűen dolgozzál. Folyamatosan találmányokkal, jobb munkatechnológiákkal segítsd a munkádat. A munka ne olyan legyen, amibe belerokkansz, hanem egy építő, alkotó jellegű folyamat legyen. Ugye a keresztény tanítás azt írja elő, hogy az ember nem önmagáért dolgozik, hanem azért, hogy ezzel értéket teremtsen.

Magyarországon az idők során volt valami különleges az állam és Egyház kapcsolatában, ami csak hazánkban volt jellemző?

Nagyon különleges eltérés nem volt, pontosan a kereszténység univerzalizmusa miatt. Talán annyi, hogy nálunk a királynak nagyobb befolyása volt az egyház vezetésére vonatkozóan a főkegyúri jog kapcsán, de ez nem annyira érdekes most. Pontosan Szent István örökségeként maradt meg Magyarországon. Ő volt az első egyházszervező hazánkban, akinek még arra is joga volt, hogy egyházmegyéket állítson fel és főpapokat nevezzen ki. Később ez állandó vita tárgya volt az egyházzal, ami azért is volt izgalmas meg anakronisztikus, mert amikor jön a reformáció, akkor ez náluk egyáltalán nem merül fel. De a jelenség egészen a Horthy korszakig tovább él. Sőt a szocializmus úgy operál ezzel, hogy az állam és egyházügyi hivatal, és az Elnöki Tanács veszi át azt a jogot, amit korábban a főkegyúrként a király alkalmazott. De ők ezt már az egyház életébe való beavatkozási szándékkal csinálták a káderpolitika érvényesítéseként.

A Nyugati egyházakhoz képest azt kiemelném, hogy a szocialista országokban megszokott hihetetlen nagy üldözés érte itthon is az egyházat. Ilyet Néró óta nem élt át senki sem. Magyarországon minden 4. papot és szerzetest börtönbe zárnak, tucatnyi papot halálra ítélnek, kivégeznek, megkínoznak; nagyon sokan a börtönben halnak meg. Máig hihetetlen módon halnak meg papok abban az időben. Miért van az, hogy abban az időszakban jó pár pap hírtelen öngyilkos lett, vagy felderítetlen gyilkosság áldozatául esnek? A hatóságok szándékosa nem is nyomoznak ezekben az ügyekben.

Az egyházüldözésnek nagyon sok hátránya, de előnye is volt. Lehet, hogy az előny az eléggé áttételes és első hallásra meglepő. Óriási veszteség volt az egyházi intézményeknek bezárása, a szociális intézményeknek felszámolása. Mindmáig nővérhiánnyal küszködünk, mindmáig a magyar oktatásügy nem tudta visszanyerni azt a presztízsét, amit az egyházi iskolák akkor 70-80%-ban betöltöttek. Lehetne sorolni a veszteségeket. Viszont a másik oldalról a magyar társadalom részéről – talán ez az „előny” –, hogy hihetetlen erkölcsi bátorságról tettek tanúbizonyságot és példaképként jelentek meg a papok ebben az időszakban. Gondoljunk egy Mindszenty Józsefre, Páter Kis Szalézra, Apor Vilmosra, Tabódi Istvánra vagy Lénárd Ödön atyára. Akik közül ma már többeket boldoggá is avattak, vagy folyik a boldoggá avatása, olyan papoknak, szerzeteseknek, apácáknak, akik a nehéz időkben, a vészkorszakban, a kommunizmus üldözésének idején életüket is feláldozták. Ez egy hihetetlenül nagy bizonyítéka, hogy ezek a papok, szerzetesek tényleg a hitük szerint éltek és nem csak beszéltek arról, hogy akár az életünk árán is ki kell tartani a hitünk mellett, hanem ezt a valóságban be is bizonyították. Itt, ha Magyarországon nem lett volna egy kommunista rezsim, hanem egy olyan szabad világ, mint Nyugat-Európában, akkor nem kerültek volna ilyen választás elé ezek az emberek és ők mégis vállalták a hihetetlen mártíromságot. Nehéz elképzelni, hogy milyen szenvedéseken mentek át… Nagyon sok iratot, levéltári forrást, visszaemlékezést olvastam el, hogy itt mit műveltek egyes papokkal, szerzetesekkel, apácákkal Magyarországon. A fizikai tortúrától a lelki terrorig bezárólag elképesztő borzalmakon mentek keresztül.

Az elmondottak alapján állíthatjuk, hogy az Egyház intézményként, és mint Krisztus Teste teljes létjogosultsággal folytatja munkáját a rendszerváltozás utáni magyar államban, hiszen ugyanúgy megszenvedett, mint egy meghurcolt forradalmár?

Igen. Sőt, nagyobb arányban a lakossághoz képest. Jóval nagyobb arányban szenvedett a szocializmus időszakában. Hogyha megnézzük, hogy hány pap és szerzetes volt, és annak hány százaléka szenvedett mártíromságot, és a lakosságnak hány százaléka szenvedett mártíromságot, akkor látható, hogy ők minden szempontból élen jártak és a híveikkel maradtak, őket védték és próbálták hitüket megőrizni. Persze tudjuk, hogy voltak sajnos olyanok, akik behódoltak, akik megalkudtak, akik árulókká váltak, nem minden esetben a hősök voltak többségben. Ezeket a feledés homályával büntetjük, viszont a hősöket tiszteljük és támogatjuk a boldoggá avatásukat, az emléküket, írunk róluk tanulmányokat, bemutatjuk őket – mert hosszú évtizedeken keresztül róluk hallgatni kellett. Most már nyugodtan kiállhatunk. Nézzük meg, hogy hány szobra van Mindszentynek. A mi rákosszentmihályi plébániai közösségünk állíttatta fel közadakozásból az első egész alakos bronz szobrát Mindszenty József bíboros úrnak egy köztéren, úgy, hogy körbejártuk az országot és gyűjtöttük rá a pénzt. Ezzel is duplán támogattuk Mindszentynek a kultuszát. Egyrészt előadásokat tartottunk és tartunk most is, másrészről meg ott áll a szobra, ami az örök emlékezet. Tehát egy országnak a lenyomata, ami a műholdról is látható, az a szobor. És hogy kinek állít a társadalom szobrot, az mindig az adott társadalomnak a lenyomata. Ugye egy szobor drága mulatság, tehát nem véletlen, hogy kire áldoz ennyi pénzt egy társadalom. Kit tart olyan fontosnak, hogy azt mondja, 10-15 millióért felállít egy szobrot.

Engedje meg, hogy egy picit az ön életútjára is rátérjek. Egy helyen említette, hogy nem szeretett volna jogász lenni. Ezzel kapcsolatba jutott eszembe, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Van esetleg valami érdekes története annak, hogy mégis jogász, sőt alkotmányjogász lett? Hivatásszerűen végzi munkáját?

A gimnáziumban történelem és a magyar irodalom voltak a kedvenc tárgyaim. Történelem tanár akartam lenni, de édesanyám mondta, hogy ne menjél történelem tanárnak, mert azok nagyon keveset keresnek. Az ő biztatására jelentkeztem az ELTE Jogi Karára, ahol nagyon szabad szellemben, szimpatikus történelmi felkészítőt tartottak: megtetszett. Amikor viszont bekerültem a jogi egyetemre, elbizonytalanodtam, fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Nem volt semmi elképzelésem és ott jött a nagy fordulat, amikor másodévben egy évfolyamdolgozatot írtam. Megyek a folyosón és ki van írva a magyar jogtörténet tanszéken, hogy Széchenyi jogi munkássága az egyik évfolyam-dolgozati téma. Édesapám nagyon sokat mesélt nekem Széchenyiről. Ugyan apám orvos volt, de nagyon érdekelte a történelem és folyamatosan történelmi könyveket olvasott, nagyon mélyen beleásta magát a történelembe. Nekünk ott voltak a polcon Széchenyi művei. Hazamentem, levettem a polcról, és akkor elkezdtem két irányban gondolkodni: egyik, hogy nekem meg kell ismerkednem a történelemmel meg a jogtörténettel, másrészről pedig Széchenyit olvasva gondoltam végig azt, hogy ő az egész magyar társadalomért akart dolgozni. Tehát, hogy én magam hogy tudnék valamit tenni a magyar társadalomért a saját magam kis egyszerű eszközeivel. Így jött az, hogy beiratkoztam a bölcsészkarra is. Ezt követően jelentkeztem a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékre, hogy ott taníthassak. Úgy gondoltam, hogy ez lehet egy hivatás. Az is érdekes, hogy Széchenyinél pontosan ezek a gondolatok fogalmazódtak meg. Széchenyinek a vallásosságával nagyon keveset foglalkoztak, pedig ő egy nagyon mélyen hívő ember volt, még saját imát is írt. Ő azt a reform munkát, és a magyarságért való munkáját teljes vallási, belső meggyőződésből tette. Ő például a Hitelben a tanútlan erényről értekezik. Azt mondja, hogy nem csak akkor kell jót cselekednünk, amikor mások ezért megünnepelnek és megtapsolnak, hanem amikor csak a Mindenható látja, és senki más. Tehát saját magunkért és a Jó Istenért kell jót tennünk, nem csak a tapsokért és az elismerésekért. Ilyenekről ír, és mindig önvizsgálatot tart, hogy mennyire használta ki az idejét, mennyire tett jót, stb. Állandóan önvizsgálatot tart Széchenyi. Ez engem nagyon megfogott és így lettem jogtörténész, így lettem tanár, és azóta is ezt hivatásomnak tartom. Az alkotmánybíráskodást pedig állampolgári kötelességemnek, hogy ott szolgáljam az igazságszolgáltatást.

Gondolom ismeri Nemeskürty István munkásságát.

Igen, többször is találkoztam vele, hallgattam előadásait. Az összes művét olvastam.

Nemeskürty írja egyik könyvében: őt is az a vágy vezette, hogy a hazáját szolgálja. Ő is katolikus volt, és visszaemlékezései mutatják, hogy megtalálta az útját. Ön is úgy érzi, hogy teljesen a helyén van?

Én soha nem érzem, hogy teljesen a helyemen vagyok, már olyan értelemben, hogy én úgy tartom, hogy sose szabad hátradőlni és azt mondani: na, most már így megvagyok. Én mindig nagyon sok célt tűzök ki magam előtt, és sajnos sokszor kicsit túl sokat is, majd később derül ki, hogy az én erőm kevés hozzá… Mindenesetre bennem van egy ilyen állandó elégedetlenség, hogy na, még ezt, még azt, még amazt, mindig vannak kitűzött célok, amelyek összességében nem nagy falrengető dolgok. Például írni egy jó tankönyvet, megírni egy könyvet stb. Ilyen az is, hogy az egyetemen az oktatást magasabb szintre emelni, kitalálni ilyen, olyan projektet. Például most azon gondolkodom, hogy az egyetemen megvalósítsam a színjátszást, a zenekultúrát, hogy Ki mit tudot szervezzünk a hallgatóknak, ilyen módon is fölkészítsem őket az életre, hogy érdeklődjenek a zene, az irodalom iránt, hogy műveltek legyenek. Olyan szempontból is fölkészültek legyenek például, hogy a beszédtechnikájukat javítsuk azzal, hogy amatőr színjátszóként foglalkoztatjuk őket, mert nagyon fontos, hogy aki itt végez nálunk, vagy bármely jogi karon, azoknak jó beszédtechnikájuk legyen annak érdekében, hogy meg tudjanak győzni valakit a beszédjükkel.

Sokan mondják manapság: a világhálón minden rajta van, nem fontos a lexikális tudásra fókuszálni, a lényeg megtanítani, hogy hol lehet elérni a szükséges információt. Ugyanakkor, ha jól értem, akkor ön a klasszikus műveltségre akarja felhívni a figyelmet?

Bármely fiatal akárhova kerül nagyon fontos az általános műveltség. Mi nem szakbarbárokat akarunk képezni. Az egyetemnek ez is a lényege, hogy nem jogi praktikát, hanem jogtudományt tanítunk. A tudomány teljességét, és ami a legfontosabb, hogy szemléletet kell adni. Tehát úgy ahogy mondta, tényleg úgy van, hogy ma már az internetről minden adat leszedhető. Nem a lexikális tudást kell besulykolni az emberekbe. Ez fontos, de fontosabb az, hogy megtanulja a jogászi logikát, és hogy jó ember legyen az illető. Hiába jó szakember valaki, ha erkölcsileg nincs azon a nívón, akkor nem fog hasznot hajtani. A tudását nem biztos, hogy jó irányba és az ország érdekében fogja kamatoztatni. Nekünk ez is nagyon fontos, és például a történelem és az irodalom, a magyar zenekultúra arra ösztönzi az embereket, hogy Magyarországhoz érzelmileg is kötődjenek. Tehát ne csak azért dolgozzon vezetőként egy minisztériumban, vagy egy közigazgatási szervben, vagy polgármesterként, hogy jó fizetést kapjon és prémiuma legyen a hó végén, hanem azért is, hogy valami jót tegyen az országnak és azokon az embereken segítsen, akiket rá bíztak. Valami pluszt adjon. Bárhova kerül, ott ez az erkölcsi háttér és az általános műveltség is fontos.

Mit gondol, az irgalomról? Azt látjuk, hogy sok ország kezd felhagyni a keresztény örökséggel, ami törvények szintjén is meglátszik. Olyan jogi lépéseket tesznek, amely a keresztény értékrenddel nem mindig egyeztethető össze. Ennek árán akár az irgalom is kikerülhet a törvénykezésből. Mit gondol, mennyire fontos a jogban az irgalom? Mi a szerepe?

Pontosan az előzőekben elmondott gyökerek miatt fontos az irgalom, ugyanis, amikor a bíró az ítéletét hozza, akkor vannak enyhítő és súlyosbító körülmények, amiket figyelembe kell vennie. Ezek nagyon sokszor erkölcsi szabályok. Tehát nem feltétlenül jogi kategóriák. Lehet, hogy jog által is leírhatóak, de első sorban erkölcsi szabályok. Amikor valaki rendes becsületes életet élt, családja van, de egyszer megcsúszott, belekeveredett valamibe, elkövetett egy bűncselekményt, például egy sikkasztást a vállalatánál, akkor a bírónak figyelembe kell venni, hogy milyen előélete volt. Itt van például a kegyelem kérdése is, amikor a köztársasági elnök kegyelmet ad. Ezek is mind jogon kívüliek szoktak lenni nagyon sok esetben. Például a várandós kismama elkövetett egy bűncselekményt, de a baba ne a börtönbe szülessen meg. Most csak kiragadtam példákat, de az élet rengeteg ilyen helyzetet hoz, amiket mi nem is tudnánk megírni előre, mert ezek olyan döbbenetes történetek. Mégiscsak van irgalom, mert a kegyelmi jog is ide tartozik. Az irgalomnak a kategóriájában van. Tulajdonképpen irgalomból ad kegyelmet a köztársasági elnök. Egyébként mi másért? Nem azért, mert ártatlan, hiszen elkövette a bűncselekményt, megvan a jogerős bírói ítélet. Ám, ha odafordul a köztársasági elnökhöz, akkor ő elengedheti a büntetését.

Én alkotmánybíróként is mindig az embert nézem. Nagyon sok alkotmányjogi panasznál ott van az ember, akinek az élete függ sokszor ezektől az ügyektől. Hozzánk fordulnak szinte utolsó reménysugárként, a nyugdíjuk ügyében, a szociális segélyük ügyében, az egyéb deviza hiteles problémáival stb.  Ilyenkor egyik oldalról vizsgáljuk, hogy a jogszabályok mit tesznek lehetővé; de amikor a jogszabályokon belül van egy mozgástér, mert a jogszabály nagyon absztrakt és azt mindig egyedi esetre kell alkalmazni.  Az egyedi esetnél sokszor vannak lehetőségek a mérlegelésre, anélkül, hogy a jogszabály kereteit szétfeszítenénk, akkor például ezekre az erkölcsi elvekre gondolunk. Látnunk kell az embert, akin esetleg tudunk segíteni.

Tehát az alkotmánybíróság nem csak a parlamentben megszavazott törvényeket ellenőrzi, hanem egy akármilyen állampolgár panaszait is vizsgálja?

Ha van egy állampolgár, akinek van egy jogerős ítélete – ez az alkotmányjogi panasz, ami nem olyan régóta van az alkotmánybíróság jogkörei között – és azt Alaptörvény ellenesnek gondolja az illető állampolgár, akkor hozzánk fordulhat, és mi kimondhatjuk azt, hogy ez Alaptörvény ellenes volt. És ha megnézzük az Alaptörvényt, akkor abban számtalan erkölcsi szabályt is találhatunk. Azt lehet mondani, hogy a Nemzeti hitvallás, az Alaptörvény preambuluma tulajdonképpen egy „közjogi ima.” Ott olyan elvek találhatóak, amelyek pontosan a keresztény Európa a közös értékeiként kerültek be ebbe a szövegbe. Ezek minket is, és minden hatóságot, állampolgárt köteleznek, még hogyha ezek az elvek sokszor elvontaknak tűnnek. A hétköznapi életünkben ezek mondanak valamit, irányt mutatnak, legalábbis reméljük, hogy irányt mutatnak.

Tehát a preambulum egyfajta keretet ad, az utána következő szöveg értelmezésére?

Igen. Például ott van, hogy segítenünk kell az elesetteken. Ennél jobban hogy lehetett volna ezt megfogalmazni? Mi, amikor egy konkrét ügyet nézünk, akkor azt mondjuk, hogy segítenünk kell az elesetten, azon az emberen, aki oda került elénk és a problémáját, ami lehet, hogy első hallásra kicsinek tűnik, de neki nagy. Bíró társaimmal arra törekszünk, hogy minél előbb, próbáljunk meg még akár a megfeszített erővel is hamarabb hozni határozatot, hogy az igazsághoz jussunk és ne húzódjon-halasztódjon sokáig valakinek az ügye. Akár még túlórával, plusz munkával is adott esetben.