Hatvan éve hunyt el Badalik Bertalan veszprémi püspök
„Jó szervező és előadó, közkedvelt egyházi szónok, teljesen bedeszkázott agyú ember, aki csak római kategóriákban gondolkodik” – olvassuk egy 1948. április 28-án kelt ávós jelentésben Badalik Bertalanról (ÁBTL-3.1.5. O-12547/1, 132.). A hatvan évvel ezelőtt elhunyt domonkos rendi szerzetest 1949 nyarán nevezte ki veszprémi püspöknek XII. Pius pápa; 1957-ben, Nagyboldogasszony ünnepén, a már régóta megfigyelt, ügynökökkel körbevett püspököt Hejcére internálták, ahonnan soha nem térhetett vissza egyházmegyéjébe.
Az ávós jelentésből idézett mondat némi magyarázatot igényel. „Bedeszkázott agyú ember”. Hogy miért? Mert a római katolikus tanítástól el nem tántorodott. Érdekes, hogy egy ávós jelentés Badalik veszprémi székfoglalója előtt egy héttel már tartalmazta azt a beszédet, amelyet a püspök később elmondott. Szorgosak voltak az ügynökök…. Badalik beszédéből egyetlen rövid részt idézünk:
„Mi nem ijedünk meg a haladástól, sőt szívünk mindenjével kívánjuk népünk emelkedését kulturális, szociális és minden síkon. Egy azonban bizonyos: ez az új világ csak akkor lesz áldás a világra, ha Krisztusra, az örök igazságra épül.”
ÁBTL-3.1.5. O-12547/1, 172.
Íme a „bedeszkázottság” értelme az ávós jelentés szerint. Vehetjük nyugodtan dicséretnek is.
Badalik Bertalan életéről sajnos máig nem született alapos biográfia. Bár ifjúkorától jeles szónokként tartották számon, s számtalan cikket írt egyházi lapokba, prédikációiból, püspöki körleveleiből, cikkeiből tudomásunk szerint nem jelent meg semmilyen válogatás. Méltatlanul elfeledték azt a szerzetest, püspököt, aki a huszadik század magyar egyháztörténelmének egyik legjelesebb alakja volt. Korábban már felidéztük 1957-es meghurcoltatásának történetét a fennmaradt állambiztonsági iratok segítségével. Nemrég közöltük újra 1945. augusztus 20-án elhangzott híres prédikációját. Most egy olyan cikk újraközlésével emlékezünk rá, amely épp 110 éve jelent meg egy hitbuzgalmi lapban.
Badalik Bertalan 1908-ban lépett be a domonkos rendbe, 1914 nyarán szentelték pappá. Nem sokkal később a fiatal szerzetes a Rózsafüzér Társulatok országos igazgatója, s a Rózsafüzér Királynéja c. hitbuzgalmi havilap szerkesztője lett (ezt a tisztséget több mint egy évtizedig töltötte be). Badalik nemcsak szerkesztette a lapot, sűrűn jelentek meg itt cikkei. Ezekből a cikkekből terveink szerint többet is majd újraközlünk.
Október – köztudottan a rózsafüzér hónapja az Egyházban. Badalik Bertalan püspökként is nagy „híve” volt a rózsafüzérnek: 1951 tavaszán körlevelet adott ki, amelyben meghirdette „az egyházmegyei örökös szentolvasót”. A gondviselés kegyelméből Badalik püspök rózsafüzér hónapjában hunyt el. Ezért emlékezünk rá 1915 októberében megjelent cikkének újraközlésével.
„Bíz annak már van vagy 8-9 éve. Október első vasárnapján volt. Én is elmentem a rózsafüzér-körmenetre. A körmenet előtt prédikáció volt. Arra még emlékszem, hogy az illető domonkos atya meghatóan beszélt. Arra azonban, hogy mit beszélt – őszintén szólva – egyáltalán nem emlékszem. Azaz hogy mégis; egy mondata még mindig a fejemben van. S e megmentett mondatocska így szól:
Ezért szeretem én a rózsafüzért!
No de tegyük fel kérdés alakjában. S most, a rózsafüzér hónapban tapasztalataink nyomán indulva adjunk rá feletetet. A válasz talán elütő lesz az illető szónok feleletétől. No de ez nem baj! A művészi székesegyház is más-más képet nyújt más-más helyről tekintve.
Tehát: miért szeretem én a rózsafüzért?
„Harc az ember élete”, és tegyük hozzá: „kemény” harc. Az ember lelke természeténél s a beleöntött természetfeletti kegyelem folytán sasszárnyakon szeretne Istenéhez röpülni. Hiszen csak Őbenne nyugodhatik meg. Mi a végtelen után vágyunk, s egy ilyen ambíciós vágyat holmi csekélység, akár az egész világ, ki nem elégíthet. „Ó, Istenem! miért kezdtelek oly későn szeretni; nyugtalan az ember szíve, míg benned meg nem nyugszik.” (Szent Ágoston)
De jaj! tagjaimban más törvényt látok, amely ellenkezik elmém törvényével. (Róm 7, 22)
Az első Istenemhez hív, csalogat. Szeretné, hogy oly gyorsasággal jussak vágyaim tökéletes kielégítőjéhez, akárcsak sóhajom.
„Tagjaim törvénye” azonban a test kívánsága, az élet kevélysége és a szemek kívánsága ide láncol a földhöz. S ilyenkor úgy érzi magát a lélek, mint a bilincsbe vert sas. Előtte a szép ég, előtte a zsákmány; de ő nem mozdulhat.
Mit tegyek lelkem fájdalmában?
Eszembe jut szent Bernát szava: Respice stellam, voca Mariam! Tekints fel a hajnalcsillagra, hívd segítségül szűz Máriát! Belenyúlok a zsebembe; kiveszem a rózsafüzéremet.
Elmélázom, elmélkedem a fájdalmas titkok fölött.
Ott látom az Úr Jézust a Getszemáni-kertben… Vért izzad…. Istenem! mily óriási lehet lelke keserűsége, fájdalma. Hisz mekkora lelki fájdalom kell már ahhoz is, hogy homlokunk a verejtéktől gyöngyözzék…. Ismét más kép jelenik meg lelkem előtt. Durva katonákat, csatlósokat látok…. Kezükben a korbács és töviskorona…. Ah! köztük az Úr Jézus…. Szinte hallom a korbácsütéseket. Szeretnék odamenni s azt mondani: ó, emberek! hagyjátok Uramat! Tegyétek inkább az én fejemre a töviskoronát. Én rászolgáltam, de Neki csak az a vétke, hogy nagyon szeret benneteket….
A keresztút szívrepesztő jelenetei után a Kálvária drámája játszódik le előttem. De nem kell részleteznem. Ez mindent megmond: „Istenem, Istenem! miért hagytál el engemet?”
S míg én így elmélkedem, elgondolkodom, egyszerre csak szívem szeretetre lobban, mert hitem azt mondja: ez mind teérted történt! De nemcsak a szeretet, a szánalom és félelem is szétáramlik szívemben. Mert, ó jaj! ha ez hiába volt érettem!
S csodálatos: a szenvedély tüze alábbhagy s a zaklatott lélek győztesen kerül ki a próbából.
Ezért szeretem én a rózsafüzért!
Mutassatok nekem egy embert, akinek szívét ne zaklatná az élet kevélysége. A kevélységre való hajlam megvan mindnyájunkban. Sőt már az icipici gyermekben is észrevehető. Az a paradicsomi „olyanok lesztek, mint az Isten” megismétlődik minden ember életében ilyen vagy olyan kísértés alakjában. Az egyik világhírű szónok, költő, tudós akarna lenni. A másik azt szeretné, hogy mindenki megsüvegelje; hadd lássák: ki ő? A harmadiknak legfőbb óhaja, hogy szépségét megcsodálják az emberek. A negyedik, aki testi szépséggel nem dicsekedhetik, legalább öltözetével akar föltűnést csinálni. Az egyik így, a másik úgy.
Istenem! hogy elmúlnának ezek a kísértések, ha az ember elővenné a rózsafüzért, s komolyan gondolkozna annak örvendetes titkairól.
Ott látod az Egek Urát, mint száll le az égből, hogy a mi gyenge emberi természetünket magára vegye. A legtisztább szűztől bár, de mégiscsak emberből.
Ámulatod csak nő, midőn a harmadik titokban az Istenfiát szemléled a betlehemi jászolban. A világ Teremtője egy idegen házban, vagy jobban mondva: istállóban jön a világra. De még itt sem maradhat. Menekülnie kell a vérszomjas zsarnok elől. Miért nem vetsz véget e zsarnokságnak ó, Uram! s akkor nyugodt lehetnél tőle. Nem! Ő menekül inkább, mert példát akar nekünk adni az alázatosságra.
Majd ismét a Szűzanya, az alázatos Szűz karján ott látjuk az Urat a jeruzsálemi templomban. Mi? hát nektek is szükségtek van a megtisztulásra? Nincs! csak példát akartatok adni az alázatosságra!
Ha ilyen gondolatokkal foglalkozom, elmegy a kedvem tőle, hogy én holmi hiú, büszke, kevély, vagy pláne dölyfös gondolatokat becézgessek szívemben.
S a lélek tisztán kerül ki a próbából.
Ezért szeretem én a rózsafüzért!
Az emberi természet harmadik sebét, melynek tünetei szintén valamennyiünkben föltalálhatók, a szemek kívánságának nevezi szent Pál. Semmi egyéb ez, mint a vagyon után való rendetlen vágy.
Ó, Istenem! hány ember esik ennek áldozatul!
Mennyi keményszívűség, égbekiáltó igazságtalanság követi e rendetlen vágy kielégítését!
De ha nem is engedünk annyira e hajlamnak, hogy nyomában az özvegyek, árvák és szegények könnyei folynak, az az egy mindig megvan, hogy megfeledkezünk, vagy legalábbis elvonja figyelmünket a legszükségesebbről, a jó Istenről, az égiekről. A magasröptű madár jut ilyenkor annak az állatnak a sorsára, amely folyton a földet túrja.
Kedves Lélek! Ne gondold ám, hogy nincs szabadulásod e bilincsekből. Nem olyan ketrec ez, amelyből nincs kiút. Nem vagy te szárnyaszegett madár, amely többé nem lebeghet a magas légűrben.
Vedd elő csak rózsafüzéred. Imádkozd elmélkedve s elmélkedjél imádkozva.
Mit látsz a szent titkokban, e gyöngyszemekben?
„Ki halottaiból föltámadott”…. Ha Ő föltámadott, én is föltámadok…. Tehát az én végcélom nem e földön van….
„Ki a mennybe fölment”…. Ő azért ment föl az égbe, hogy az Őt megillető helyet elfoglalja…. s nekem helyet készítsen…. S e hely annál dicsőségesebb, annál megtisztelőbb lesz, minél jobban eleget teszek kötelességemnek itt a földön…. Tehát dolgozom, küszködök, de a jó Istenről se feledkezem meg. Halhatatlan lelkemmel is törődöm. Először „Isten országát” keresem…
Mily jóleső öröm tölti el szívemet, ha a negyedik és ötödik titokban szűz Anyámat pillantom meg; ezt a dolgos, küszködő lelket, akinek szíve soha a földiekhez nem tapadt.
S míg én így elmélkedem, szívem megkönnyebbülve repül Istenéhez. Most is van ugyan gondja, de ez már nem láncolja a földhöz, mert az eredményt Istenére bízta.
S a lélek győztesen kerül ki a próbából.
Ezért szeretem én a rózsafüzért!”
[Badalik Bertalan: Miért szeretem én a rózsafüzért? Rózsafüzér Királynéja, 1915. október, 297-301.]
