Háborús napló: ez bizony nem játék, nem a 2014-es helyzet, ez HÁBORÚ
Beregi Veronika a Katolikus.ma Kárpátalján élő munkatársa. Férjével és két gyerekükkel Feketepatakon élnek, szolgálnak. Arra kértük, hogy napló formájában túdósítson ezekről a napokról. Imádkozzunk értük, a kárpátaljai magyar testvéreinkért, az ukrán menekültekért.
2022. február 24., csütörtök
Biztos vagyok benne, hogy ez a nap bekerül a történelem könyvekbe. Csak remélni tudom, hogy kisebbik gyermekemnek már csak halványan élnek majd ezek az események az emlékeiben.
A reggel a megszokott rendben indult: ébredés, reggeli kávé, ébresztő a gyerekeknek is, készülődés, rohanás a suliba, munkahelyre …. Az első tanóra után jött a „parancs”: „Az iskola épületét ki kell üríteni, minden diák menjen haza.” Természetesen kitört a pánik. A szülők kétségbeesve rohantak gyermekeikért. Pillanatokon belül hosszú sorok alakultak ki a benzinkutaknál, pénzautomatáknál. A helyi kisboltokat mindenki megrohamozta, perceken belül elfogytak a polcokról a legszükségesebb élelmiszerek.
Ezernyi kérdés kavargott a fejekben:
- Ez tényleg megtörténhetett?
- Mi lesz tovább?
- Meddig fajulhat el?
- Menni vagy maradni?
- Mi lesz a gyermekekkel?
- Mi lesz a férfiakkkal?
- Mi lesz az idősekkel?
Sokan szinte azonnal a menekülést választották. Mások maradtak abban reménykedve, hogy ez az állapot nem tart (nem tarthat!) majd sokáig. Egész nap folyamatosan érkeztek az aggódó üzenetek. Közeli és távoli rokonok, külföldön élő barátok hívtak, írtak. Mindenki aggódik, mindenki retteg. És talán akkor realizálódott mindannyiunkban igazán: ez bizony nem játék, nem a 2014-es helyzet, ez HÁBORÚ.

2022. február 25., péntek
Az iskolákban elrendelték a távoktatást. Csakhogy, ahogy telnek a tanórák, annál kevesebb diák csatlakozik. Sokan már előző nap elhagyták az országot, de vannak akik épp úton vannak Magyarország felé. Délben jött az értesítés, hogy a keleti országrészből menekülő emberek érkeznek a kistérségbe. Minden segítő kézre szükség van, át kell alakítani az iskola épületét menekültszállóvá. Természetesen ott vagyunk, segítünk. Közben úgy döntünk, hogy körülnézünk, mi a helyzet a „határon”. Hosszú kocsisorok torlódtak fel. Leginkább kárpátaljai magyarok, akik a Magyarországon élő rokonokhoz igyekeznek „pár napra”, amíg stabilizálódik a helyzet. Sok közöttük a fiatal, még besorozható férfi, akik nem akarnak egy olyan háborúban harcolni, ami nem az „övék”.
Közben a hírek a közösségi oldalakon, a tévében, a rádióban ellentmondásosak. Már azt sem tudjuk kinek vagy minek lehet hinni. A válasz egyszerűnek hangzik: csakis a saját szemünknek, hiszen a politikába mi úgysem szólhatunk bele, az nem rajtunk áll. Mi CSAK a kisemberek vagyunk, akik megisszák a levét a hatalmi harcoknak. Kapjuk a híreket a háborús övezetből, rokonoktól, barátoktól, akik saját bőrükön tapasztalják a háború szörnyűségeit, akiknek mindenüket hátrahagyva menekülniük kell, akiknek már nincs mit hátrahagyniuk, mert megsemmisült mindenük … És akkor rájövünk arra, hogy itt van a helyünk. Segítenünk kell, amíg tehetjük, amíg mi nem vagyunk közvetlen veszélyben.
És ott vannak a gyerekek telistele kétségekkel és kérdésekkel. Mi a helyes? Mit mondhatnánk nekik? Vannak-e jó vagy rossz válaszok? Hogyan óvhatnánk meg őket? Hiszen mi magunk sem tudjuk, hogyan kell egy ilyen helyzetet kezelni. Ezekre a kérdésekre azóta is keressük a válaszokat …
Ugyanakkor az a soha nem látott összefogás, amit tapasztalunk. Sorra jelentkeznek a segíteni akaró jószándékú emberek határon innen és túl. Egyesül Kelet és Nyugat, sokak szerint megszületőben van az egységes ukrán állam. (Mások szerint épp ellenkezőleg, pont most hullik darabjaira.) Magyarországon példátlan méreteket öltenek a segítő célú megmozdulások. Szívet melengető olvasni a támogató, együttérző üzeneteket. A mi mennyei Atyánk munkálkodik, nem hagyja magára a hozzá fohászkodókat.
– Folytatása következik. Kövesd a Katolikus.mát!