Gyűlöld a bűnt, szeresd a bűnöst! Tényleg?

Amikor különböző vitatható, ellentmondásos témákkal szembesülünk, gyakran hangzik el a következő megjegyzés: “Hát igen, gyűlölnünk kell a bűnt, de szeretnünk kell a bűnöst”.

Bár ez egyszerű és tetszetős megoldásnak hangzik, amikor közelebbről megvizsgáljuk, problémásnak bizonyul. Először is, gondoljunk a végítéletre. Amikor ez a zord valóság eljön, Isten valójában nem választja külön a bűnöst a tetteitől. A bűnös fog a pokolra kerülni – nem pedig a tettei. Az bizonyos, hogy Isten határtalanul szereti a bűnöst, de nem választja el tőle a bűnt. Mi vajon el tudjuk választani? És ami még fontosabb – megtesszük?

Tudják, minden rendben van, amikor a bűnös egy hozzánk hasonló kedves alak, és amúgy sem gondoljuk, hogy a bűne olyan súlyos lenne. Ilyenkor “gyűlöljük a bűnt és szeretjük a bűnöst”. Így például manapság bevett dolognak tűnik “gyűlölni a bűnt, de szeretni a bűnöst” akkor, amikor a bűn a paráznaság, a bűnös pedig a mi aranyos kis unokahúgunk és a barátja, akivel együtt él. Akkor is elég könnyű ezt az utat követni, amikor a bűn a szodómia, és a bűnösök Ronny és Randy – ezek az “igazán kedves srácok”, akik ideköltöztek a környékre, a lakástulajdonosok egyesületében dolgoznak, és karácsonykor nagyon szépen feldíszítik a házukat, mint mindenki más. Elég könnyű “gyűlölni a bűnt, de szeretni a bűnöst”, amikor a bűnös a házasságtörő George, aki nálunk a könyvelésen dolgozik, tagja a country klubnak és mindig jó egy kör italra.

De szeretik önök Adolf Hitlert? Sztálint vagy doktor Mengelét, Idi Amint? Avagy utálják azt a tényt magát, hogy Jeffrey Dahmer vagy John Wayne Gacy elrabolt, megkínzott, megerőszakolt és meggyilkolt több fiút és fiatalembert, de őket magukat, Jeffrey-t és J. W. Gacy-t szeretik? Nem hiszem. Nem. Az ilyen emberek joggal keltenek valódi félelmet és iszonyatot. Képeket nézünk ezekről a züllött (és valószínűleg démonoktól megszállt) szörnyetegekről, és nem szeretjük őket. Ezen a ponton valahogy összeomlik az aranyos kis mondás, miszerint: “Utáld a bűnt, de szeresd a bűnöst”, ugye?

Mi tehát a válasz? Kövessük a logikát és jussunk arra a következtetésre, hogy szeretnünk kell a bűnöst is, és a bűnt is? Valójában ez az, amit az LMBTQ+ aktivisták állítanak. Azt mondják (teljesen érthető módon): „Miért mondjátok azt ti, keresztények, hogy szerettek és elfogadtok minket, ha közben továbbra is elutasítjátok azt, ahogyan mi szeretjük a párunkat?” Így érvelnek: „Hogyan mondhatjátok, hogy szerettek engem, amikor elutasítjátok azt, aki valójában vagyok? Mert én tényleg meleg vagyok, és tényleg a saját nememhez tartozó emberekhez vonzódom, de ti azt mondjátok, hogy ezt nem tehetem, és heterónak kell lennem, és egy másik nemű emberrel kell összeházasodnom, vagy pedig egész életemben cölibátusban kell élnem, mert különben nem fogadtok el, és nem fogtok igazán szeretni engem”.

És ebben van is valami.

Tehát válasszuk a másik lehetőséget? Azaz ezt: “Gyűlöljük a bűnt és gyűlöljük a bűnöst”?

Valószínűleg nem.

Ehelyett inkább tekintsünk a dolgokra az örökkévalóság szemszögéből, ha tudunk. Isten mindannyiunkat szeret, úgy szeret, ahogyan teremtett minket, és úgy szeret, amilyenek lehetnénk. Más szóval, látja teremtett jóságunkat, és látja megváltott és megszentelt állapotunk lehetséges nagyobb tökéletességét, de gyűlöli azt, ahogyan a bűn bemocskolt, elrontott és furcsává tett minket. Gyűlöli, hogyan csavarta ki és torzította el a bűn az ő jó teremtését. Nem azért gyűlöli és utálja azt, amivé váltunk, mert gyűlöl minket, hanem éppen mert szeret minket.

Képzeljünk el egy anyát, aki egy gyönyörű kisfiút hozott világra, és ez a szép, értelmes és megnyerő gyermek felnő, és lesz belőle egy kövér, lusta, kéjsóvár és drogfüggő alak, aki az anyja alagsorában él, egész nap pornót néz és erőszakos videójátékokkal játszik. Az anya nem utálja a fiát. Szereti őt, de gyűlöli azt, amivé vált. Bár szereti és elviseli őt, és mindent megtesz érte, amit csak tud – a fiú mégis úgy dönt, hogy egyre mélyebbre süllyed. Ezt pedig gyűlöli az anya.

Végül kidobja a házból. Vajon rosszul teszi? Azt jelenti ez, hogy már nem szereti a fiát? Nem azt jelenti. Jobban szereti, mint valaha, de utálja is – utálja azt, amivé vált, MERT olyan nagyon szereti.

Be kell vallanom, hogy néha lelkipásztorként magam is ez elé a szörnyű dilemma elé kerülök. Valaki eljön hozzám, beszélni akar velem a problémáiról, arról, hogy nagyon mélyre süllyedt a bűnben, és ahogy elmondja a történetét, visszataszítónak találom. Lehet, hogy kellemes, udvarias külsőt mutat, de ettől csak még undorítóbb lesz a szememben.

Ez az a pont, amikor segítségért imádkozom. Rájövök, hogy nehezen tudom szeretni ezt az embert. Ezen a ponton nem igaz, hogy noha “a bűnt gyűlölöm, de a bűnöst szeretem”. Igazából utálom a bűnöst, nem pedig szeretem. Isteni segítséget kérek, hogy meglássam a sebzett gyermeket a tiszteletreméltó külső és a bűn okozta torzulások alatt. Kérem a kegyelmet, hogy szeressem a bűnöst (akit hajlamos vagyok utálni), miközben felismerem, hogy jogosan gyűlölöm azt, amivé ez a személy vált.

Végezetül pedig imámban azt a kegyelmet kérem, hogy ugyanígy lássak egy másik embert is. Van ugyanis egy másik, a bűntől eltorzult személy is, akit gyakran utálatosnak tartok. Őt is úgy kell látnom, ahogyan Isten látja: olyan drága gyermeknek, akit a bűn túl gyakran rabszolgasorba taszít, de akit a szeretet megvált.

Ez a másik személy az az ember, aki a tükörből néz rám.

Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit