Franz Joseph Haydn mélységes hite
A történelem egyik legnagyobb katolikus zeneszerzője Franz Joseph Haydn. Miséi, oratóriumai és vallásos hangszeres művei annyira megindítóak, hitet adók, és a maga idejében olyan újdonsággal bírtak, hogy a művész valósággal kinőtte a „zenész” kategóriát. 1785-ben az angol Gazetteer & New Daily Advertiser újság Haydnt a „zene Shakespeare-jének” nevezte, míg egy korai életrajzíró, Giuseppe Carpani Haydnt olyan katolikus felfedezőkhöz hasonlította, mint Kolumbusz Kristóf, vagy éppen Tintorettóhoz, a velencei festőhöz.
Korának új zenei irányzatain Haydn kétségtelenül maradandó nyomott hagyott, elsősorban a klasszikus szimfónia és a vonósnégyes műfajokban. Ennél is jelentősebb azonban, ahogyan mélységes hite szinte beragyogta a szentmisékben elhangzó darabjait. Guido Adler zenetudós 1932-ben így írt erről: „Haydn zenéje maga az osztrák vallásosságnak, valamint Istennek, mint minden földi jó forrásának művészi kifejezése. A zenei klasszicizmus megritkult atmoszférájában ezek modern megfelelői a jeruzsálemi mozaikburkolaton és a katakombák régi festményein megjelenő, egy személyben történő Krisztus-Orfeusz ábrázolásoknak”.
Haydn művei tükrözik saját korukat, de mégis örökérvényűek, olyanok, mint egy hosszas imádság eredményei. Egy másik életrajzíró, G. A. Griesinger a következőket írta róla: „Valahányszor a zeneszerző elakadt a munkájában, rózsafüzérrel a kezében járkált fel-alá a szobájában, Üdvözlégy Máriákat imádkozva. Az új ihletek pedig hamarosan áthatották a zeneszerző lelkét.”
Haydn gondolatai állandóan az istentisztelet különböző megközelítései körül forogtak. Így aztán néha kissé változtatott a műveihez fűzött vallásos megjegyzésein. Amikor az Opus 20 vonósnégyeseit befejezte, a kották végére latin rövidítésekkel ezt jegyezte le: „Egyedül Istennek, és mindenkinek a magáét”, vagy „Dicsőség a magasságban Istennek”, és „Dicsőség Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának és a Szentléleknek”.
Ezek a művek ugyan névlegesen világi szerzemények voltak, Haydn számára azonban egyetlen mű sem volt elszakadva a hittől. Haydn azt mondta barátainak, hogy látszólag világi szimfóniái gyakran implicit módon erkölcsi elvekről szólnak. Elmesélte, hogy az egyik – meg nem nevezett – szimfóniája azt jeleníti meg, amint „Isten egy elhagyott bűnös emberrel beszél, és kéri őt, hogy változzon meg. A bűnös meggondolatlanságában azonban nem veszi komolyan az Úr figyelmeztetését.” Zenéjét figyelmesen hallgatók szerint Haydn 26. és 28. szimfóniájának lassú tételei lehetnek azok, amelyek ezt a párbeszédet jelenítik meg.
A Megváltó hét szava a keresztfán, melyet vonósnégyesre és más formációkra is megírt Haydn, még érzékelhetőbben megmutatta, hogyan tudott a zeneszerző a hangszeres muzsikájával spirituális magasságokba jutni. A Megváltó hét szava a keresztfán hangfelvételei a Panocha és a Primrose vonósnégyesek előadásában a legjobb példa a fentiekre.
Az 1903-as egyházi reformok azonban, melyeket X. Pius pápa indított el, gyakorlatilag kizárták a szentmisék liturgikus rendjéből Haydn zenéit, egyházi szimfóniáit és kamaradarabjait. A Tra le Sollecitudini motu propriopontosan szabályozta, hogyan kell a klasszikus és barokk kompozíciókat felcserélni az egyházi zene mintájának tartott gregorián énekre. Pius ellenezte a világi hatások alatt álló zenét, és az orgonán kívül a zongora, ütős hangszerek, vonós és egyéb hangszerek használatát. Ezek alapján Haydn műveit törölték a szentmisén hallható zenék közül, még azokat is, amelyeket kifejezetten erre a célra írt egyházi szimfóniák vagy más, misére szánt művek formájában.
Fernando Sor spanyol zeneszerző felidézte Haydn zenéjének liturgikus kontextusban történő hallgatásának varázsát. 12 évesen, 1790 körül Sor a kórusiskola növendékeként a Santa Maria de Montserrat apátságba látogatott. Az apátságban egy szentmise alatt egy meg nem nevezett Haydn-szimfónia szólt. Sor elmesélte: „Négy órakor ébredtünk (még sötét volt), és öt óra előtt indultunk a templomba… a szentmiséhez a zenét egy kis zenekar szolgáltatta. Hegedű, cselló, nagybőgő, fagott, kürt és oboa szólalt meg: olyan gyerekek játszottak, akik közül a legidősebb sem lehet 15 vagy 16 évesnél idősebb.”
Haydn soha nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha teológus lenne. 1909-ben, halálának századik évfordulóján Alfred Schnerich osztrák egyházzenész arról panaszkodott, hogy Haydn hat miséjében hiányzik egy-egy fontosabb hittétel a Credóból. Négy miséjében pedig kihagyta a következő sort: „és [hiszek] az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában”.
A fentiek hiánya szembetűnően megmutatkozik Haydn egyébként csodálatra méltó F-dúr Missa Brevis-ében (1749 körül), a Missa Brevis Sancti Joannis de Deo c. műben (1775 körül), a Nelson-misében (1798) és a Terézia-misében (1799). Egyes zenetörténészek ezt a mulasztást pusztán Haydn feledékenységének tulajdonítják. Ez pedig könnyen elképzelhető, mert Haydn valóban szeretetreméltóan gyarló halandó volt.
Időnként olyan jókedv kerítette hatalmába, hogy amikor Magyarországon az Esterházy család királyi karmestereként alkalmazta, első munkaszerződésében külön kitértek arra, hogy Haydnnak „tartózkodnia kell a túlzott barátkozástól, a túlzott evéstől és ivástól, valamint a családtagokkal való egyéb interakcióktól. Mindez pedig annak érdekében, hogy ne veszítse el, hanem épp ellenkezőleg, megőrizze a neki járó kellő tiszteletet.”
Barátságos, jókedvű, bohókás természete miatt kapta a „Haydn papa” kissé leereszkedő becenevet, amely ellentétben állt a katolicizmusát rosszalló tengerentúli véleményekkel. Korának néhány angol protestánsa elszánta magát, hogy „megmenti” Haydnt a szerintük szigorú, túlságosan önmegtartóztató hittől.
1785-ben a már említett Gazetteer & New Daily Advertiser azt javasolta, hogy Haydnt rabolják el Magyarországról, és csempésszék át Angliába. Azzal, hogy „életét a római katolikus egyház előírásainak és szertartásainak szenteli, melyeket szinte a babonaságig magáéinak vall”, Haydn önmaga fölött mond ítéletet– állt a szerkesztőség állásfoglalásában.
Így aztán angol fiatalok megpróbálták „megmenteni” Haydnt, vagyis elcsábítani Nagy-Britanniába, oda, „ahova szerintük a zenéje igazán való”. Ugyanabban az évben egy másik angol folyóirat, a Morning Herald is egyenesen gúny tárgyává tette Haydn mélységes istenszeretetét. Azt írták, hogy Haydn gondolatait és érzéseit „a vallási szertartások olyannyira a bűvkörükbe vonják”, hogy a zeneszerző szabadidejének minden percét szentmiséken való dicsőítéssel és a purgatóriumról való elmélkedéssel tölti.
A Morning Herald szerint Haydn otthon boldogtalan volt nyers, éles hangú felesége miatt. Szerintük ez késztette arra, hogy „az egyház kebelén keressen vigasztalást”.
Érthetetlen ez a gúnyos hangnem, egyáltalán nem illendő egy olyan emberrel szemben, mint Haydn, aki idősebb korában esténként az utolsó vacsorára emlékezvén egyszerűen kenyeret és tokaji bort fogyasztott vacsorára, és aki életrajzírójának, Carpaninak azt mondta, hogy amikor A teremtés című fenséges oratóriumot írta, „annyira áthatották lelkét a vallásos érzelmek, hogy mielőtt munkához látott volna, szenvedélyesen imádkozott Istenhez”.
Ahogy az várható is volt, a Katolikus Enciklopédia (1910) többek között azzal indokolta Haydn egyházi zenéjének kitiltását az egyházi szertartásokról, – beleértve a 14 misét, egy Stabat Mater-t, két Te Deumot és 34 offertóriumot és himnuszt -, mert a zene karaktere operára jellemző stílusjegyeket képvisel”.
Haydn megítélése azóta homlokegyenest megváltozott, és ami 1910-ben operainak hangzott, alig több mint egy évszázaddal később ismét megihlette a hívőket. Anélkül, hogy a gregorián ének pompáját bárki kisebbítené, az Egyháznak minden bizonnyal előnyére válik Haydn és legeredményesebb kortársai munkásságának befogadóbb megközelítése.
Írta: Benjamin Ivry
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Catholic Herald
