Eutanázia, avagy a betiltott remény

Miközben Franciaország gazdasági és társadalmi válságokkal küzd, a parlament a „halálba segítéshez való jog” törvénybe iktatásán dolgozik. A vita már nem csupán az eutanáziáról szól, hanem arról is: mit jelent ma a méltóság, a gondoskodás és a lelkiismereti szabadság? Valóban a szenvedők iránti együttérzés vezérli a javaslatot – vagy egy olyan lejtőre lépünk, ahol a remény helyét a „gyors megoldás” veszi át? A francia fejlemények túlmutatnak az országhatárokon: egész Európát érintő erkölcsi kérdéseket vetnek fel az élet, a szabadság és a felelősség határairól.

A méltóságteljes, békés halál reményének betiltása, illetve annak tiltása, hogy lelkiismereti okokból megtagadhassuk a halálnyújtás kötelességét – ezt jelenti az a „halálba segítésnek” nevezett projekt, amelyet jelenleg vitat a francia parlament, és amely az elmúlt hetekben nagy hullámokat vert a francia társadalomban.

A francia Nemzetgyűlés (alsóház) első olvasatban 2025. május 27-én fogadta el a “halálba segítéshez való jogról” szóló törvényjavaslatot, amely lehetővé tenné, hogy a súlyos betegek orvosi kéztől, vagy orvosi segítséggel akár saját kézzel is véget vessenek életüknek.

A javaslat az év végére a Szenátus (felsőház) elé került, ahol a társadalmi ügyek bizottságában 2026. január 7-én a szöveget módosították és szigorították, mivel csak olyan végstádiumú betegeknek adtak volna erre lehetőséget, akiknek már csak napjaik vannak hátra. Január 21-én viszont a Szenátus ülésén 144:123 arányban még elutasítóbb döntés született: nem fogadták el a szigorítást, sőt magának az eutanáziának a támogatását sem. A javaslat második olvasatra visszakerült a Nemzetgyűlés elé, amely február 16-án el is indította a vitát, amelynek célja törvénybe foglalni a „halálba segítéshez való jogot”. A törvényt még a nyári szünet előtt tervezik meghozni.

Benoist de Sinety atya, Lille város plébános-dékánja nehezen tartja elképzelhetőnek, hogy egy olyan időszakban, amikor a francia költségvetés elfogadásához hat hónapra van szükség, amikor minden áldott nap háborús veszélyről, a gazdaság talpra állításának és a bizalom helyreállításának szükségességéről lehet hallani, ne lenne sürgetőbb és fontosabb téma a halálhoz való jognál.

Hogy van az, hogy „az egyetlen sürgős cél nem az, hogy segítsünk az embereknek a fűtésszámláikat kifizetni, a hűtőszekrényeiket megtölteni vagy munkát találni, hanem az, hogy segítsünk nekik meghalni?” – írja a plébános-dékán.

A politikai vezetők azt sulykolják az emberek fejébe, hogy az egész lakosság szenvedéstől gyötrődve követeli a törvényt. A valóság az, hogy a legtöbb ember, amikor megkérdezik, azt válaszolja, hogy dehogyis akar ő eutanáziát, ha orvosi és pszichológiai segítséget kaphat szenvedéseinek enyhítésére. Azzal viszont, hogy enyhe, kíméletes halált ígérnek nekik, megtagadják tőlük ennek a segítségnek a reményét.

A francia püspökök is állást foglaltak a kérdésben, amikor 2026. január 14-én közleményben szólították fel az összes képviselőt, hogy figyeljenek oda a gondozók, a betegek és családtagjaik aggodalmaira, és alaposan gondolkodjanak el arról, mit is jelent a gondoskodás, a szolidaritás és az emberi méltóság.

„Nincs még egy olyan ország a világon, amely ma be merne vezetni egy ilyen szabadságjogokat korlátozó és – mondjuk csak ki nyíltan – fasiszta törvényt, amely kizárja a lelkiismereti okokból való megtagadás jogát, és büntet minden tiltakozást” – írja Benoist de Sinety atya. – Ha képviselőink „engednek ennek a végzetes kísértésnek, akkor minden kérvényezőnek jogában állna az eutanáziát abban a létesítményben megkapni, ahol él. El lehet képzelni, mi történne a beteg és idős embereket befogadó egyházi intézményekben és vallási közösségekben. El lehet képzelni azokat a szörnyű visszaéléseket is, amelyek bekövetkezhetnének az olyan magánintézményekben, ahol a közelmúltbeli botrányok már megmutatták, mennyire ellentétesek néha az anyagi érdekek a bentlakók érdekeivel. Mindez abszurd, kész őrület.”

Mi lesz azokkal az apácákkal, orvosokkal, ápolókkal vagy másokkal, akik meg merik tagadni a halál nyújtását, vagy egyszerűen csak nyilvánosan megkérdőjelezik ezeknek az intézkedéseknek a jogszerűségét és igazságosságát? Képzeljük el a második felvonást, amikor az eutanáziát elutasító intézményeket bezárják, a vonakodó személyzetet elbocsátják. Ekkor persze megsokszorozódnak a sürgős, kétségbeesett és megrázó esetek, amelyeket folyamatosan bemutatnak majd a képernyőn. Egyesek könnyes szemmel mondogatják majd, hogy az embertelen szenvedések enyhítéséhez nem a drága palliatív ellátásra van sürgősen szükség (ami, igen, valóban nagyon drága), hanem inkább arra, hogy még hozzáférhetőbbé tegyék a kis, megszabadító injekciót. Talán erkölcsi kötelességként még a gyógyszerészek is megkapják ezt a jogot, de idővel más kereskedők is be akarnak szállni az üzletbe. Lehet, hogy egy napon elég lesz egy kis dobozt betennünk a bevásárlóközpontban a kocsinkba, miután előzőleg aláírtunk egy űrlapot, amely mentesíti az eladót minden felelősség alól…

Idézzük csak fel egy másik ország példáját. Kanadában 2016-tól csaknem 80.000 halálba segítést regisztráltak, a számok évről évre meredeken nőnek. Döbbenetes, hogy az első helyen álló ok, a rák és más végzetes betegség után az esetek felénél megjelent a „teher a családnak” indok is. Eleinte teljességgel kivételes lehetőségnek hirdették, és évenként alig pár tucatra számítottak. Québec tartományban viszont mára a halálozások 10%-a immár szándékos és önkéntes. 2027-től a mentális betegségekre is kiterjesztik a lehetőséget, noha nem lehet tudni, mennyire hoz önálló döntést egy mentálisan sérült ember. Egy mozgássérült nő, aki pár éve pénzügyi segélyt kérelmezett egy lépcsőkorlát-lift megépítéséhez, azt a tanácsot kapta, hogy inkább altassa el magát. Az Euronews-on olyan esetről is olvashattunk, amikor egy idős nő „személyes és vallási értékei miatt” visszavonta már beadott kérelmét, de azt sebesen elutasították, és még aznap este elaltatták őt.

Február 4-én jelent meg az a hír, hogy Zürich kantonban, Svájcban is megszületett a döntés arról, hogy a börtönök és a pszichiátriai gondozó intézmények kivételével minden kórházban és idősotthonban lehetséges lesz orvosi segítséggel öngyilkosságot elkövetni. Ez az egyházi otthonokra is vonatkozik, amelyek szintén kötelesek lesznek eltűrni az ilyen eseteket.

És hogyan indult a szenátusi elutasítás után most, február közepén a francia Nemzetgyűlésben a második olvasat vitája? Egyrészt meglehetősen üres padsorok előtt, másrészt az épület előtti többszáz életvédő tüntetővel.

A francia törvényjavaslat szövege szerint a „halálba segítéshez való jog” felhatalmazza a „kísérést” kapó beteget arra, hogy vagy beadja magának a halált okozó szert, vagy egy orvost, ápolót kérjen meg erre, ha ő maga valamilyen ok miatt képtelen rá.

A Le Salon Beige-ben bővebben is olvashatunk a törvényjavaslat részleteiről.

Eszerint a jogot nemcsak a végső fázisban levő halálos betegeknek adnák meg, hanem bárkinek, aki súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenved, és azt állítja, hogy kínjai elviselhetetlenek. Szenvedésének fokát ő egyedül ítélheti meg.

Az eljáráshoz, amely három nap alatt lezárható, nem is lenne szükség a halálba kívánkozó részéről valamiféle írásos kérelemre. Elég, ha orvosa kiállít egy igazolást, miután kikérte egy általa választott másik orvos és egy ápoló véleményét, majd egy személyben maga dönt arról, megfelel-e a kritériumoknak a beteg. Döntését bíróság előtt sem vitathatja senki, még az adott személy hozzátartozói sem. A családnak még arra sincs joga, hogy értesítsék őket a kérelemről. Az orvosi döntés nemcsak hogy nem vitatható, hanem még az a személy is büntetőeljárás alá kerülhet, aki megpróbálja lebeszélni vagy megakadályozni hozzátartozóját az öngyilkosságban vagy az eutanáziában. „Akadályozás bűntette” jogcímen két év börtönbüntetés és 30.000 eurós pénzbírság lenne kiszabható rá – ami egyenlő azzal, hogy bűntettnek minősülne egy veszélyben forgó személynek nyújtott segítség.

Franciaországban ugyanaz az orvos kezdeményezi az eljárást, dönt a halálról, és ugyanő felügyeli vagy hajtja végre a halálos cselekményt. Az orvosi döntés után már 48 órával beadható lenne a halálos injekció. (Kanadában létezik egy minimum 90 napos, Belgiumban pedig egy hónapos gondolkodási idő.)

A törvény alapján Franciaországban százezreknek engedélyeznék az önkéntes halált. Elég csak arra gondolni, hogy több mint 450.000-re tehető az áttétes rákbetegségben szenvedők száma vagy 150.000 Parkinson-kóros beteg van. Ők és még sokan mások, mind kérhetnék majd az előrehozott halált, ami tehát távolról sem nevezhető majd valamiféle ritka kivételes esetnek.

Ahol a folyamat elindul, ott mindenütt az alkalmazási terület bővülését lehet megfigyelni. A halálba segítéshez való jog az egyén joga lesz: ha gyakorlását akármilyen módon korlátozzák, azzal a személy szabadságát és az egyenlőséget támadják. Így kerültek be a jogosultak körébe a pszichés kínokat kiálló betegek, hogy ne történjen diszkrimináció a betegek között. Ez hárommillió pszichés zavarokban szenvedő francia ember előtt nyitja tágra a kapukat. Svájcban már azok is kérhetik az eljárást, akik nem betegek, hanem egyszerűen csak „belefáradtak az életbe”. Belgiumban ugyanezen logika alapján kérhetik az eutanáziát a kiskorúak. Az eutanázia és az öngyilkosság úgy válik a mindennapok erkölcsének részévé, mint annak idején az abortusz.

Ha a tervezet a Szenátus elé is visszakerül második olvasatra, és ott sem születik egyetértés a két ház között, közös bizottságot hoznak létre a további közös megtárgyalásra. Az ide-oda küldözgetéses eljárás maximum három olvasatig tarthat, azaz ha a közös bizottság sem jut megállapodásra, a végleges szöveget a Nemzetgyűlésnek van joga elfogadni abszolút többséggel.

Benoist de Sinety atya úgy foglal állást, hogy a halálhoz való jog sürgetésével a kitartó, állandó szeretet vágyát kell szembeállítani. Figyelni kell a legkiszolgáltatottabbak méltóságára, el kell kísérni az embereket egészen útjuk végéig. A megkereszteltek jól tudják, hogy a tanítványoknak adott egyetlen jézusi parancs minden időkben arra kötelezi őket, hogy elképzeljék, megvalósítsák, és a mindennapokban konkrétan kinyilvánítsák és tanúsítsák az állandó, folyamatos, mindig meglévő szeretet vágyát. Hasonlóképpen a történelem többi korszakához, ne adjuk fel azt, hogy Annak a prófétái legyünk, aki maga az Élet. Ez a küldetése az Egyháznak és minden egyes tagjának.