Egyiptomi Szent Makariosz: Menekülés a szavak zaja elől – Szentek élete

Egyiptomi Szent Makariosz – szerzetes, áldozópap

* Felső-Egyiptom, 300 körül + Szketisz, 390 körül

A Nílustól nyugatra, északnyugat-délkeleti irányban szeli át a Líbiai-sivatagot egy időszakos patakmeder, a Vádi-en-Natrun. Nevét a benne található nátronról kapta. Délkeleti végében, ahol Kairó felől a karavánút beér a vádiba, még ma is áll a Der Abu-Makar, a Makariosz-kolostor. Minden valószínűség szerint nem messze tőle töltötte el hosszú életének túlnyomó részét Szent Makariosz, akit kortársai „az egyiptomi” és „a nagy” melléknévvel illettek. A völgy legzordabb része, Szketisz neve örökre összefonódik Makarioszéval.

Makariosz a 3-4. század fordulóján született egy egyiptomi faluban. Már ifjú korában visszavonult egy cellába, talán a saját falujában vagy nem messze tőle. Példás életmódja miatt megkapta az egyházi rend fokozatait, valószínűleg a diákonusságig bezáróan. Amikor megkísérelték, hogy lelkipásztorrá nyerjék meg egy kis falu számára, elmenekült egy másik faluba. Ott azután hamarosan megrágalmazta egy gyermeket váró fiatal lány azzal, hogy ő a gyermeke apja. Makariosz alázatosan, szó nélkül fölvállalta a rágalmat, minden következményével együtt, és keményen dolgozott azért, hogy elláthassa „asszonyát” és „gyermekét”. Az ég azonban kinyilvánította ártatlanságát: amikor elérkezett a szülés ideje, a fiatal nő mindaddig nem tudta megszülni gyermekét, amíg hazugságát vissza nem vonta. A falu lakói ünnepélyes engesztelésre készültek Makariosz irányában, de ő e megtiszteltetéstől félve elmenekült a pusztába. Harmincéves volt akkor.

Úgy látszik, hogy ez volt a fordulópont az életében. A pusztában Szketisz lett a birodalma. Ő volt az első, aki meg merte tenni, hogy ebben a rettenetes, meddő és néptelen pusztában letelepedjen. Hatvan évig – egyetlen megszakítással – kitartott ezen a helyen. Hosszú időn át csak két testvérével élt együtt a remeteségben, akik közül az egyik segítette az emberekkel való foglalkozásban, amikor sokan kezdtek odaáramlani. Egy maga vájta barlang alkotta a lakóhelyét, egy másik az oratóriumát.

A szerzetesek első nemzedéke számára a sivatagi élet egyszerű és őszinte volt, mint maga a sivatagi táj. Azért mentek a szerzetesség, a magányosság és az egyszerűség e szerelmesei távol az emberektől, hogy senki se lássa és ne is hallja őket, s nekik se kelljen látniuk és hallaniuk semmit és senkit, csak egyedül Istent. Hogy ezt az egyetlen hangot meghallhassák, minden más hangot el kellett némítaniuk, nemcsak a külsőket, hanem még inkább a belső hangokat. Amit tehát Makariosznak tennie kellett, ugyanaz várt minden szerzetesre, aki teljesen Istennek akarta adni magát: a Szentírás olvasása, elmélkedés, imádság, a bűnök siratása, böjt, virrasztás, kemény munka. Szorgalmas kosár- és kötélfonás biztosította Makariosz létfenntartását, alkalmanként segített a fellahoknak a Nílus völgyében lévő földjeiken az aratásban.

Állhatatosságával csakhamar nagy tökéletességre jutott, hírneve egyre terjedt. Testvérek gyűltek köréje, s alávetették magukat tanításának és vezetésének. Idővel elviselhetetlenné vált, hogy a Szketiszben sem pap, sem templom nem volt található, s a testvéreknek több mint hetven kilométeres utat kellett megtenniük a sivatagban, hogy eljussanak a legközelebbi nagyobb szerzetestelepülésig, ha részt akartak venni a szentmisén. Így történt, hogy Makarioszt negyvenévesen – feltehetően Szent Antal tanácsára – pappá szentelték. Szketiszben később négy templom is létesült.

Nemcsak a testvérek áramlottak Makarioszhoz, hanem messziről érkeztek emberek, hogy tanácsot és segítséget kérjenek, bármilyen fáradságos és veszélyes volt is az utazás a sivatagon át. Bárki kérte, mindenkivel önzetlenül megosztotta belső gazdagságát, amelyhez kemény lemondás és csendes szemlélődés által jutott. Számos megtérést tulajdonítottak neki.

Szent Cassianus nagyon jellemző leírást hagyományozott ránk a Makarioszt körülvevő szerzetesekről.

Ők mindenki másnál mohóbban keresték a pusztaság titkát, s így eljutottak a szív teljes tisztaságára, miközben ugyanolyan alázattal viselték az emberek tolongását és a testvérek gyöngeségeit, mintha ezenkívül semmi más tennivalójuk nem lett volna.

A Makariosznak tulajdonított számos kijelentés és anekdota közül némelyik bepillantást enged szerzetesi tanításába és szívének mélységébe.

A vasárnapi istentisztelet befejeztével Makariosz egyszer ezekkel a szavakkal bocsátotta el a szerzeteseket: „Meneküljetek, testvérek, meneküljetek!” Amikor megkérdezték tőle, hogy mitől és hová menekülhetnének, hiszen mégiscsak a sivatagban vannak, Makariosz az ajkára tette ujját, a felesleges beszéd kerülésének jeleként, és így szólt:

„Ettől meneküljetek!” – ezzel bement a cellájába és becsukta maga mögött az ajtót, nehogy a felesleges társalgás kiűzze a lélekből és szétszórja az istentisztelet kegyelmi hatását.

Amikor egyszer megkérdezték Makariosztól, mit ért az emberek előli menekülésen, így válaszolt. „Ülj le a celládban, és sirasd a bűneidet!”

Történt egyszer, hogy két remetetelep, Szketisz és Nitria között egy pogány ember nagyon megvert egy remetét, mert az figyelmeztette őt hanyagságára. Makariosz találkozott a még mindig haragos pogánnyal, és szeretettel köszöntötte: „Üdvözlégy, munkás!” Az megdöbbenve kérdezte: „Ugyan, mi jót látsz rajtam, hogy köszöntöttél engem?” „Láttam, hogy dolgoztál – hangzott a válasz -, csak nem jól.” Ennek hallatára az az ember igen elgondokozott és mélyen megindult. Kicsivel később megtért és remete lett. Amikor ezen álmélkodtak a többiek, Makariosz megjegyezte: „A gonosz beszéd megrontja a jókat, a jó beszéd viszont a rosszakat is jóvá teszi.”

Egy fiatal remete azon panaszkodott, hogy kísértések gyötrik. Makariosz, aki tudta, hogy ennek a henyélés az oka, azt mondta, dolgozzék egész nap és csak napnyugta után egyen. Amikor ismét találkoztak, megkérdezte, hogy gyötrik-e még a kísértések. Az így válaszolt: „Még pihenésre sincs időm, hogyan lenne időm a kísértésekre?”

Egy másik alkalommal ezt a kijelentést tette: „Ha a megvetést úgy tekinted, mint a dicséretet, a szegénységet, mint gazdagságot, az ínséget, mint bőséget, akkor nem halsz meg. Lehetetlen ugyanis, hogy aki valóban hisz és Isten félelmében él, áldozatul essen a tisztátalan szenvedélyeknek és a démonok ámításának.”

„Az imádkozás alkalmával nincs szükség sok szóra – mondotta a testvéreknek -, csak az szükséges, hogy így imádkozzunk: »Uram, amint akarsz és tudsz, könyörülj rajtam!«, a kísértésben pedig így kiáltsunk: »Uram, segíts!«, hiszen Ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségünk.”

Önmagát és tökéletességét nem sokra tartotta, nem gondolta magát különbnek vagy jobbnak a világban élő egyszerű kereszténynél.

Alázatossága legszebben abban mutatkozott meg, hogy teljesen lemondott az ítélkezésről, bárkiről is lett volna szó. Tanítványainak életszabályként mondta: „Ne okozz fájdalmat senkinek; ne ítélj meg senkit! Ehhez tartsd magad, és megtalálod az üdvösséget.”