Egy pap három, a mai kultúrával ellentétes ígérete – Robert Barron püspök írása

Néhány héten belül három férfit fogok pappá szentelni a Winona-Rochesteri Egyházmegyében (USA, Minnesota). Püspökként a legnagyobb kiváltság az életemben a papszentelés. Nem is mondok többet. Amikor a szertartás csúcspontján a kezemet a diakónusok fejére teszem és lehívom rájuk a Szentlelket, akkor állok legközelebb az apostolok hagyományához, hiszen ők is a kezüket tették azokra, akiket felhatalmaztak. Tanúsíthatom, hogy életemben soha nem éreztem magam alázatosabbnak és hálásabbnak, mint ekkor.

A férfi három nagy ígéretet tesz, amikor elfogadja a diakónussá és a pappá szentelést. Mindegyik csodálatos ellentétben áll mai kultúránkkal.

Először is megígéri, hogy mindennap ötször hűségesen elimádkozza az imaórák liturgiáját, ezt a zsoltárokból, himnuszokból és imákból álló gyűjteményt. Papságom elmúlt harmincnyolc évében elkötelezetten végeztem a zsolozsmát, amely néha ugyan kihívás volt, de bizton állíthatom: egyben a lelkierő hatalmas forrása. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: az idő folyamatos és tudatos megszentelését jelenti.

Amint azt számos tanulmány kimutatta, a mai nyugati fiatalok gyorsan világiassá válnak, és elszakadnak az intézményes egyházaktól. Charles Taylor szerint ők alkotják a szó szoros értelmében vett első generációt az emberiség történetében, amely a transzcendencia lényegi érzékelése nélkül válik nagykorúvá. És ahogy már évek óta hangsúlyozom, a szentségtől való kiüresedés pusztítást végzett ennek a nemzedéknek az elméjében, szívében és lelkében, és körükben a szorongást, depressziót és öngyilkossági gondolatokat mérő számok kiugróan megemelkedtek. Ezért amikor egy fiatalember ünnepélyes ígéretet tesz Isten és közössége előtt, hogy élete hátralévő részében minden nap imádkozni fogja az imaórák liturgiáját, ezzel a lélekölő szekularizmussal száll szembe. Azt állítja, hogy Isten létezik, és Isten számít.

A második ígéret, amit egy férfi tesz, az, hogy cölibátusban él. Tudom, hogy ezerszer elmondták, de érdemes megismételni: a cölibátus nem a szex és a házasság leszólása! Mindig kerülnünk kell a cölibátus dualista vagy platonizáló értelmezését, amely szerint a házasságról való lemondást a testiség vagy az élvezet egyfajta elítéléseként értelmezzük. Tehát mi a helyes módja a cölibátus értelmezésének? Ez először is a szabadság útja. A házastárshoz és a gyerekekhez – és az ezzel járó összes felelősséghez – nem kötődő nőtlen ember teljes egészében Istennek és az általa szolgált embereknek szentelheti magát. Miközben írom ezeket a szavakat, látom a püspöki gyűrűmet, amely nemcsak a hivatalom jelképe, hanem egyben jegygyűrű is, mert ez jelzi az emberek iránti korlátlan odaadásomat, akiket az Úr a gondjaimra bízott. Szent Pál világosan tanítja: „A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében.” (1Kor 7,32–34). Sőt, a cölibátus még ma is arról tanúskodik, hogyan fogunk szeretni a mennyben, ahol, ahogy maga Jézus mondta, „nem házasodunk, és férjhez sem megyünk”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mennyei szerelem kevesebb, mint a házas szerelem itt a földön; éppen ellenkezőleg, nagyobb, intenzívebb, teltebb és gazdagabb. Nélkülözhetetlen, hogy egy olyan társadalomban, amely gyakorlatilag megszállottja a szexnek és a szexuális szabadságnak, olyan férfiak éljenek közöttünk, akik a szerelem spirituális formáját testesítik meg.

A harmadik és egyben utolsó ígéret, amit az ember a felszenteléskor tesz, az, hogy engedelmeskedik püspökének. „Engedelmességet ígérek Önnek és utódainak” – mondja, miközben feudális vazallus módjára a felszentelő elöljáró kezébe teszi a kezét. Élénken emlékszem, amikor ezt tettem felszentelésem napján, kezeimet a chicagói Joseph Bernardin bíboros kezébe téve, akit alig ismertem, és megfogadtam, hogy a törvény és az erkölcs határain belül megteszek bármit, amit ő vagy a még meg nem nevezett és még ismeretlen utódok kérnek tőlem. Abban a pillanatban feladtam a „karrieremet” – vagyis minden olyan útvonalat vagy pályát, amelyet magam elé tűztem. Püspököm kezébe adtam életemet, bízva abban, hogy az ő akarata által a Szentlélek irányít engem. Ismétlem: milyen furcsának tűnik ez a lépés ma! Az ember számára ma az egyik legalapvetőbb érték az önrendelkezés, és nem csak az élet irányát, hanem annak értelmét illetően is. A mi kultúránkat gyakran „az önfeltalálás kultúrájaként” emlegettem. Eljutottunk odáig, hogy már a nemi és testi identitás meghatározása is teljes mértékben személyes döntés kérdése. Habár a legtöbb mai fiatal alapvető felfogása az, hogy élete teljes egészében az övé, a pap a felszentelése napján azt mondja, hogy az élete egyáltalán nem az övé, hanem inkább Istené, Isten céljainak megvalósítására.

Június 8-án Winonában a gyönyörű Szent Stanislaus Kostka bazilikában három örömmel teli fiatalember kötelezi el magát a mai kultúrával szemben.

Robert Barron püspök, Winona-Rochester Egyházmegye püspöke (USA, Minnesota)
Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: Word on Fire