Egy kis injekció, és már kész is
A magyarban is használatos pária szó olyan személyt jelöl, akit elutasít a társadalom, és akit kizárnak a többiek által élvezett jogokból.
Etimológiailag ez a szó a tamil „paraiyar” szóból származik. Szó szerint „dobosokat” jelent, mégpedig azért, mert a dobosok India legalacsonyabb rendű kasztjának tagjai, akiket teljesen kirekesztettek a társadalomból. Jogaikat körülbelül egyetlen szóval foglalhatjuk össze: nincsenek.
Egy fiatal indiai fiú, akivel Örményországban barátkoztam össze, elmesélte nekem, hogy a nagyapja még megélte azokat az időket, amikor ezek az érinthetetlenek csak futva mehettek át egy falun, és a levetett cipőjüket a fejükre kellett helyezniük, ami a teljes megaláztatás jele volt.
A felsőbb kasztokba tartozó emberek közül némelyek már akkor megmosakodnak, ha csak az árnyékuk keresztezte egy pária árnyékát.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
Ha valaki ezek közé a kitaszítottak közé tartozik, számára a szeretet legkisebb kinyilvánítása is óriási értéket képviselhet.
Egyetlen mozdulat, egy érintés, egy reávetett tekintet, egy odanyújtott kenyérdarab is segíthet abban, hogy az ember egész identitása újra felszínre bukkanjon, és visszanyerje azt az értéket és méltóságot, amelytől a társadalmi szervezet megfosztotta őt.
Ha a léted ennyire nemkívánatossá válik a társadalom szemében, de tekinteted keresztezi Jézus reád vetett, szeretettel és gyengédséggel teli pillantását, akkor megértheted, mennyire értékes az életed.
A napjainkban folyó viták az eutanáziáról arra akarnak rávezetni minket, hogy törvényesen szabaduljunk meg a „páriáinktól”.
Ők azok a beteg vagy kétségbeejtő helyzetben levő emberek, akik nélkül a társadalom állítólag sokkal, de sokkal jobban működne.
Te már túl sokat nyögdécselsz, semmi hasznot nem hajtasz, csak pénzbe kerülsz …
Hopp, gyerünk: csak egy kis injekció, és a pária máris eltűnt.
A „jog a méltóságteljes halálhoz” tetszetős nevet viselő, gyalázatos gyakorlatot védelmezik botrányos módon azok az „áltámogatók”, akik éppen hogy megfosztanak minden élő embert a méltóságától, hiszen abból indulnak ki, hogy az ő életük már nem lehet méltóságteljes. Már nem méltók arra, hogy az egészségügyi és szociális költségvetésből forrásokat mobilizáljanak az érdekükben. Már nem méltók arra, hogy a többi ember között ők is láthatóak legyenek. Nem méltók arra, hogy az élők közé tartozzanak.
Márpedig ha a méltóságteljes halál jelent is bármit, az csak az lehet, hogy annak tudatában távozunk, hogy még szélsőséges gyengeségünkben is szeretnek minket; és mellettünk állnak barátaink, családunk, vagy legalábbis az a társadalom, amely még mindig az övéi közé tartozónak tekint bennünket.
A társadalmunk tévútra kerül, amikor a legsebezhetőbb tagjaival úgy bánik, mintha páriák lennének.
Egy emberi szerveződés tagjaként kötelességünk befogadni ezeket a páriákat, akik nem kellenek senkinek, és akikké talán mi is válhatunk egy napon. Kötelességünk, hogy távozásuk útján méltóságteljesen kísérjük őket, és igazi méltósággal álljunk mellettük, tudván tudva, hogy „Az Úr szemében drága dolog az igazak halála” (Zsolt 116,15).
Írta: Pascal Portoukalian. Fordította: Solymosi Judit
