Clairvaux-i Szent Bernát: A „mézajkú doktor”, aki a világosság völgyét építette – Szentek élete

Clairvaux-i Szent Bernát – apát

* Fontaines, Franciaország, 1090. +Clairvaux, Franciaország, 1153. augusztus 20.

(A világegyházban ünnepe: augusztus 20.)

1090-ben született Fontaines várában Franciaországban. Nemesi családból származott.

A citeaux-i „új kolostor”, amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak. Az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége már nem vonzott új hivatásokat, és úgy tűnt, a kolostor ki fog halni. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát. Műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Érthető tehát, hogy a rokonság azzal próbálta eltéríteni a kolostorba lépés szándékától, hogy németországi egyházi-tudományos karriert kínáltak fel neki.

Megragadó látvány lehetett Bernát és harminc társa, amint bebocsátást és felvételt kértek a kihalófélben lévő kolostorba. Citeaux ezáltal vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé, mert még ugyanebben az évben hozzá kellett fogniuk egy új kolostor építéséhez.

Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is.

1115-ben a mindössze huszonöt éves, törékeny testalkatú Bernátot apátnak nevezték ki, és megbízták egy új kolostor építésével a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Ugyanebben az időben küldte a citeaux-i apát Arnoldot – azzal a feladattal, hogy a Moiremont környékén lévő remetéket gyűjtse össze és építse be a ciszterciek szervezetébe. Közösen építették föl a Flambart-patak partján a morimondi kolostort, amelynek neve: Mori mundo azt jelenti: meghalni a világnak.

Ezzel a fiatal szerzetesrend már a német nyelvterület felé is elindult. Morimondot nem sokkal később Bernát mentette meg a széthullástól.

A citeaux-i kolostor megalapítása, amelynek kiváltó oka a clunyi ideáloktól való eltérés volt, vitákat váltott ki a clunyi és a citeaux-i bencések között. A központi kérdés pedig az volt, hogy hogyan kell élnie az igazi szerzetesnek?

Bernát még teljes hevességében látta e vitát, és részt is vett benne. Különös, hogy a két vitatkozó tábor vezetője, Bernát és a clunyi Péter apát, személyesen igen jó barátok voltak, de a vita hevében kölcsönösen nem kímélték egymást.

Bernát tevékenysége nem korlátozódik erre a két szerzetesrendre: prédikációi nagy hatással voltak a többi szerzetesre, a világi papságra és a laikus hívőkre egyaránt. Levelezése szélesebb körre terjedt ki, mint a kortárs pápáké vagy császároké.

1119-ben a francia lovagok rendet alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templáriusoknak, templomos lovagoknak nevezték rendjüket. Regulájukat lényegében Bernát írta meg. Készített egy népszerűsítő iratot is Az új lovagság dicsérete címmel, amelyben a templomos lovagokat mint a keresztény lovagi ideált magasztalja: „A világ tele van lovagokkal és szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt, most megszületett: a két állapot egybekapcsolása… így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erő a gyengék, az árvák, az özvegyek és a szent Egyház jogainak védelmére.”

Amikor 1130-ban, II. Honorius pápa halála után veszélybe került az Egyház egysége, Bernátnak és szerzeteseinek oroszlánrésze volt abban, hogy a szakadás veszedelmét sikerült elhárítani. Az történt ugyanis, hogy néhány órával Honorius halála után megválasztották П. Incét. Nem sokkal később a bíborosok zöme egy második választást rendezett, amelyen II. Anaklét néven a Pierleoni nevű római bankárcsalád fiát emelték pápaságra. A római nép támogatása mellé Anaklét hamarosan megszerezte magának a normann Dél-Itália, Aquitánia és Skócia támogatását, és elűzte Incét. Ince mögé azonban felsorakoztak a szerzetesek, elsősorban a franciák. Főleg Bernát fáradozásainak gyümölcseként a többi európai ország Ince mellé állt, aki szintén Bernát hatására nem fogadta el Anaklét ajánlatát, hogy független bíróság vizsgálja meg az ügyet és döntsön. Bernát ugyanis azon a véleményen volt, hogy a kérdés azzal el van döntve, hogy Európa nagyobb része Incét ismeri el törvényes pápának.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről című művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet. A pápa ugyanis sokszor és túlságosan beavatkozott világi peres ügyekbe. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: „Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.”

Néha úgy tűnt, hogy az Egyházat érintő kritikája találkozik a kor szektás irányzataival. Nem is szégyelli, hogy olyan kifejezéseket használjon, amelyek egy-egy szekta különös jellemzői voltak, de tántoríthatatlanul az Egyház pártján áll. Engedelmes összeköttetésben maradt a hierarchiával, és mentes minden lelki egyoldalúságtól. Az a mozgalom, melynek tagjai tisztáknak, kataroknak nevezték magukat. Ezek apostoli szegénységet, szigorú vezeklést hirdettek, elvetették a felszentelt papságot, a hierarchiát és a szentségeket. Bernát ellenük prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot. Sokakat megtérített, de végső megoldást ő sem tudott találni.

Gyújtó hatású beszédeivel sokakat megnyert a keresztes háború eszméjének, akik kötelezték magukat arra, hogy elindulnak a Szentföld visszaszerzésére. Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, aki szintén ciszterci szerzetes volt és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Bernát így írt ellene: „A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell őket. A pogányok (az arabokra gondol) támadtak ránk erőszakkal, és ezért kell erővel visszavernünk a támadásukat.”

A második keresztes hadjárat azonban teljes kudarccal végződött Palesztinában. Lisszabont sikerült visszafoglalni a móroktól, s ez megszilárdította az új portugál királyságot.

Bernátnak mindezért súlyos támadásokat kellett elszenvednie. Az természetesen tagadhatatlan, hogy Bernátnak a keresztes hadjáratra szólító prédikációi és a Krisztus követésének feltüntetett fegyveres harc között áthidalhatatlan szakadék tátong.

Sokszor vetették a szemére, hogy tudományellenes, az azonban tagadhatatlan tény, hogy jó barátságban állt korának jelentős tudósaival, Clairvaux-ban nagy könyvtárat rendezett be, művelődésre biztatta a tehetséges fiatalokat, sőt egyes írásai az újonnan kialakuló teológiai iskola tankönyveként szerepeltek.

A szíve mélyén azonban érezte és látta, hogy a teológia tudománya – amely az istenismeretből és az önismeretből születik és az istenszeretet hevíti – veszélybe került az újonnan jelentkező és egyre jobban eluralkodó dialektikus módszer miatt. És nemcsak ő, hanem Szentviktori Hugó, a híres párizsi ágostonos kanonok is úgy ítélte, hogy a dialektikus módszer új tévtanítások melegágya lesz.

A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, „hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt”. Úgy tartotta, hogy megélni és – a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben – átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

Így válik érthetővé az a kemény bírálat, amelyet Abaelard felett mondott, miután gondosan áttanulmányozta annak tanítását. És hatására a sens-i zsinaton (1141) Abaelard tizenkilenc tételét el is ítélték.

De mindezen viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez című első írásától kezdve, a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről című műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott.

„Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben” – írja.

Bernát újra meg újra kiemeli a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést. Tudja, hogy a test akadályozza és nehezíti ezt, de tapasztalja és tanítja, hogy az a megvilágosodási folyamat, amely éppen ezt az egyesülést készíti elő és belőle következik, a testre is kihat, és majd a feltámadásban válik tökéletessé.

Bernát, aki önmagát „a század agyrémének” nevezte, mivel világi ügyekkel kellett foglalkoznia, pedig nem volt világi ember, és be kellett avatkoznia az Egyház ügyeibe, pedig nem volt tagja a hierarchiának, 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Ő volt a legnagyobb alakja a korszakának, és ezért az egyháztörténelemben Szent Bernát korszakának nevezik ezt az időszakot. Bernát példája bizonyítja, hogy a legszigorúbb aszkézis sem butítja el az embert, hanem éppen ellenkezőleg, termékenyebbé teszi. A monasztikus életformának azt a célt is megvalósította, hogy a világot a világból való elmenekülés által formálja.

Bernátot már életében szentként tisztelték, és III. Sándor pápa 1174-ben avatta szentté, miután korábban az Abaelard tanítványaként Bernáttal szemben állt. VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok közé iktatta. Ünnepét a 13. században augusztus 20-ra tűzték ki, de Magyarországon Szent István király ünnepe miatt augusztus 19-én tartják.

Bernát élete és cselekedetei örökre bevésődtek az Egyház emlékezetébe. Mint a „mézajkú doktor”, híres volt arról, hogy szeretettel, bölcsességgel és bátorsággal tanított. Egy régi forrás szerint fiatal korában különösen vonzó személyiség volt, akit a nők körülrajongtak. Egyikük annyira megpróbálta elcsábítani, hogy végül a körülötte lévők így nyilatkoztak róla: „Az anyák és a fiatal leányok réme lett.”

Bár kezdetben fizikailag gyenge volt és ügyetlen, a Citeaux-i kolostor aszkézisét követve Bernát igazi lelki erejére talált. Egy alkalommal, amikor a kolostorban aratáskor nem boldogult a kaszával, imával kérte Istent, hogy adjon neki erőt. Ekkor új erő áramlott belé, és hamarosan ő lett a kolostor első kaszása. Ez az esemény is mutatja, hogy Bernát képes volt összekapcsolni a fizikai munkát, a természettel való kapcsolatot és Istennel való bensőséges kapcsolatát. Egyik barátjának azt írta, hogy a fák és kövek olyan dolgokat tanítanak, amelyeket az emberek soha nem mondhatnak el.

Bár a külvilággal való kapcsolatban nem volt különösebben érzékeny, Bernát mindig is arra törekedett, hogy Istennel való kapcsolata ne sérüljön. Az iskolai és világi dolgok kevéssé érdekelték, például egy alkalommal meglepődött, amikor mások a templom szentélyében található ablakok számáról beszéltek. Továbbra is az imádságra és az Istennel való kapcsolat mélyítésére összpontosított.

Az őszinte és tüzes személyisége és a korabeli társadalmi problémák iránti érzékenysége lehetővé tette számára, hogy szembeszálljon a korszak egyházi visszaéléseivel. Bírálta a fényűzést és a szegényekkel való törődés hiányát. Egy alkalommal így szólt: „Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények… Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellnek magatokat mindezért?”

Bernát a világi rendek lelkiismeretéhez is szólt, és elítélte a háborúkat, amelyek a féktelen gyűlölet, dicsőség és kincsek utáni vágy miatt indultak. Miután III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, Bernát prédikációkat tartott Európában, hogy felhívja a hívőket a szent háborúra. Franciaországban kezdte, majd a német birodalomban folytatta. Mindenütt özönlött a nép, hogy hallgassák őt. A prédikációi alatt csodák történtek, és sokan csatlakoztak a keresztes hadjárathoz.

Különösen emlékezetes volt a speyeri birodalmi gyűlés, ahol a császár, Konrád is felvette a keresztet a nép lelkes tetszésére. Később Bernát mély belátásra jutott, és így írta: „Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk.” A keresztes háborúk sújtotta területeken, mint Mainz, Bernát közvetítőként segített a békétlenség elkerülésében.

Halála előtt, miután sikeresen közvetített egy békeszerződést, Bernát tanácsokat adott az őt körülvevő szerzeteseknek. Utolsó szavai között az alázatot és a megbocsátást hangsúlyozta: „Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt.” Negyven évvel később, Bernát halálakor, már 343 kolostor pöttyözte egész Európa térképét. Erre a bámulatos terjeszkedésre maga Bernát személye volt a magyarázat.

Halála után Aquinói Szent Tamás így méltatta: „Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.”