Cafasso Szent József: az akasztófák papja, aki halálraítélteket kísért a mennybe – Szentek élete
Cafasso Szent József – áldozópap
* Castelnuovo d’Asti, Itália, 1811. január 15. + Torino, Itália, 1860. június 23.
Itáliában született 1811. január 15-én. A szentnek, aki egy jómódú gazda fiaként Chieriben járt iskolába, kezdetben sokat kellett szenvednie tanulótársaitól kis termete és púpossága miatt, de csakhamar a tenyerükön hordozták jósága és barátságossága miatt.
Jelmondata a következő volt: „Szentnek lenni, hogy a mennybe jussunk, és lehetőleg sokakat magunkkal vigyünk!”
Miután 1833 őszén pappá szentelték, képzésének kiegészítésére Torinóba ment. A janzenizmus, a szigorúság és államegyháziság szelleme azonban, amely az érseki szemináriumban és az egyetemen uralkodott, nem volt kedvére. Szellemi és lelki otthonát az Assisi Szent Ferenc templománál levő papi kollégiumban találta meg, amelyet a tiszteletreméltó Pius Bruno Lanteri és Luigi Guala teológiai professzor alapított, s amely mintegy hatvan továbbtanuló papot tudott felvenni. Itt nem a janzenista félelem és beszűkültség vált uralkodóvá, hanem Szalézi Szent Ferenc szelleme. Az erkölcsi szigorúsággal szemben Liguori Szent Alfonzot követték, az állami abszolutizmussal szemben pedig, amely megbéklyózta az Egyházat, az egészséges szabadság alapelveit képviselték.
Kiválóan végzett tanulmányai után Cafasso az erkölcstan professzora, majd Guala halála után, 1848-ban rektor lett ebben az intézetben. A papok legveszedelmesebb ellenségének tekintette az evangélium szellemével szemben álló világiasságot. Feladata nem volt könnyű ebben a forradalmi időben különböző politikai felfogású papjai között. Mivel azonban semmi mást nem keresett, csak Istent és a lelkeket, s egész lénye jóságot és szeretetet sugárzott, s mivel a legnehezebb helyzetekben is rendíthetetlen maradt Istenre alapozott nyugalma, sikerült elérnie, hogy papjai egy szív és egy lélek lettek és maradtak is.
Cafasso tevékenysége a piemonti egyházmegye egész papi nemzedékének tanítója- és nevelőjeként kétségtelenül nagyon áldásos volt. Legfontosabb küldetésének mégis a lelkivezetés látszik. Mindennap sok órát töltött a gyóntatószékben.
Cafasso húsz éven át volt Don Bosco lelkivezetője, aki gyakran kinyilvánította: „Neki köszönhetek mindent. Atyám és tanácsadóm, vezetőm és segítőm volt.” Giovanni Cagliero bíboros, Don Bosco szaléziánusainak első püspöke pedig ezt mondta: „Don Bosco erényei és bölcsessége Don Cafasso dicsősége.”
Különös részvétet érzett Cafasso a fegyencek iránt; buzgón látogatta és papjaival is látogattatta őket. Az elítéltekről való gondoskodása miatt sokan az „akasztófák papjának” nevezték. Hatvannyolc halálraítéltet kísért el utolsó útján, és valamennyiüket előkészítette a halálra.
Cafasso 1860. június 23-án halt meg Torinóban. Első életrajzírója, Don Bosco ezt közli: „Hiszem, hogy még a szentek között is ritkán található olyan, aki személyében annyi bölcsességet, az emberi dolgokban annyi tapasztalatot, nagylelkűséget, erőslelkűséget, mértékletességet, az Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért való buzgóságot egyesít, mint amennyi Cafasso papból sugárzik ki.
