Borromei Szent Károly: Milánó megújító pásztora a trienti zsinat idején – Szentek élete

Borromei Szent Károly – püspök

* Arona, Itália, 1538. október 2. +Milánó, Itália, 1584. november 3.

Itáliában született 1538. október 2-án. Borromei Károly a milánói hercegség egyik legnevezetesebb családjából származott.

Egész kicsi korában elvesztette édesanyját. Mostohaanyja nevelte, s úgy határozott, hogy a család számára fenntartott sok egyházi javadalomra való tekintettel Károly klerikus legyen. E határozat szerencsésen egybevágott Károly elgondolásaival, ezért tizenkét évesen reverendát öltött. Károly évi jövedelme kétezer arany volt, ám ő ahelyett, hogy a család rendelkezésére bocsátotta volna, azonnal sajátjaként kezelte és szétosztotta a szegények között.

Tizenhat éves korában a páviai egyetemre küldték, ahol 1559-ben mindkét jogból doktori fokozatot szerzett. Ekkor már néhány éve ő kormányozta az egész családi birtokot, és a bíboros nagybácsi jóvoltából további két apátság javadalma is az övé volt. Ezáltal jelentősen megnőtt személyes jövedelme, de ugyanakkor a kötelezettségei és kiadásai is.

Néhány héttel Károly egyetemi tanulmányainak befejezése után választották meg IV. Piust, aki az akkor huszonegy éves Károlyt azonnal Rómába hívta. 1560-ban bíborossá, nyolc napra rá, milánói érsekké nevezte ki, azzal a kikötéssel, hogy Rómában kell maradnia, az érseki teendőket pedig helynök lássa el. Ezek mellé a pápai kúriában hivatalként kapta a szerzetesrendek felügyeletét és az Egyház politikai ügyeinek vezetését, ami azt jelentette, hogy a pápai intézkedések rajta keresztül kerültek ki a kúriából. Károly ekkor még nem is volt pappá szentelve!

Rómában kiegészítette szellemi képzettségét a katolikus reform szellemében, és fölszámolva a fejedelmi pompát, addigi jogi-diplomata alapszemléletét teológiai irányba változtatta meg. Mikor a család Frigyes halála miatt azt kívánta, hogy térjen haza és vegye át a család vezetését, az Egyház iránti elkötelezettségének pecsétjeként pappá szenteltette magát. Hamarosan püspökké szentelték, most már átvehette a milánói egyházmegye tényleges kormányzását.

1565 szeptemberében vonult be Milánóba. A trienti zsinat határozatai alapján e tartományi zsinaton Károly érsek az egyházi élet minden területén: a liturgiában, a javak kezelésében, a klérus képzésében, a jótékonyság ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetésében reformokat léptetett életbe. Nagyon kiterjedt levelezést folytatott. A milánói Ambrosiana könyvtárban 100 kötetet töltenek meg a hozzá írott levelek!

Fennmaradt levélvázlataiból rekonstruálható munkamódszere: minden kérelmet mérlegelt, és szakértelemmel vetette össze saját véleményét másokéval. Ha egyszer döntött, azt kitartóan védte.

Reformjai végrehajtása közben egyre több oldalról támadt ellenállás az érsekkel szemben: a világi klérus (különösen az előkelő családból származó kanonokok), a szerzetesek, a hivatalnokok (a városi helytartó, a szenátus, a spanyol udvar) felől. Ezért teljes erejével a jövő számára perdöntő papnevelés ügye felé fordult, úgy, ahogy azt a trienti zsinat elrendelte. Két szemináriummal indult, az egyik a városi, a másik a vidéki papságot nevelte. Hamarosan egy harmadikat is nyitott vidéken, majd a svájci völgyekbe küldendő papok számára, akiknek ott protestánsok között kellett működniük, megnyitotta a negyedik, helvét szemináriumot.

Károly érsek a műveltebb hívők lelki képzésére is gondolt. Páviában megnyitotta a Borromeum intézetet, amely egyetemisták számára – a világi tudományok mellett – hitbeli képzést biztosított. Az intézet a Borromeo család nevét és címerét kapta meg, s vele együtt a család vagyonából is egy részt.

A szent érsek tevékenységének legfontosabb területe azonban mégsem ez volt, hanem egyházmegyéjének látogatása. Az erkölcsi és vallási megújulást leginkább ezzel érte el. Nagyon rendszeresen végezte e főpásztori látogatásokat, nemcsak azért, mert a zsinat így rendelte, hanem mert meg volt róla győződve, hogy csak személyes jelenlétével, buzdításaival és példájával tudja kiirtani a visszaéléseket, és csak így tudja a papokat és a híveket a megújulás útján elindítani és vezetni. Nagyon sok tennivalója volt: helyre kellett állítani az egyházmegyei fegyelmet, a nép körében emelni kellett az erkölcsi élet színvonalát, és föl kellett számolni sok visszaélést a liturgiában. Utazásai közben mindenütt tárgyalt a vezető személyiségekkel, tájékozódott a nép és a papság élete felől, megtudta, mennyire tartják meg az egyházi törvényeket, a szülők mennyire törődnek a gyermekneveléssel, milyen fényűzés folyik a papok öltözködésében, mennyire tartják meg a klauzúra törvényét a kolostorokban, s hogyan kezelik az alapítványokat. Mindezt számadásszerűen rögzítették, hozzátéve az érsek intelmeit és büntető ítéleteit is.

Lelkipásztori buzgóságát, nagylelkűségét és szervezőkészségét különösen a nagyon veszélyes időszakokban mutatta meg, mint például 1576 nyarán, amikor pestis pusztított Milánóban, s ezt később „Szent Károly pestisének” nevezték el.

A járvány terjedésével egyre többen menekültek el a városból, a város vezetői mind eltűntek, különösen akkor, amikor a közrend és közellátás egyre súlyosabb kérdéssé vált. Akkor az érsek vette kezébe a gyeplőt, és részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített, ahogy csak tudott: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek, menhelyeket állítottak föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze, ahol ápolták őket, és megkapták a szükséges lelki ellátást is. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazok számára, akik saját házukban maradtak. Ezeknek az érsek ambuláns szolgálatot szervezett, főleg a betegek és haldoklók számára. Mivel a templomokat a fertőzés veszélye miatt bezárták, az utcasarkokon és útkereszteződésekben állítottak föl oltárokat, és a papok ott miséztek.

Károly mindvégig az Ő szenvedésén elmélkedett, és engesztelését tűzte ki célul. Ebből született az az elhatározása, hogy saját életében Krisztus keresztútját akarja megélni. Így érthetjük meg, hogy Károly miért szerette annyira a Novara közelében lévő Monte di Varallót, melynek oldalában oszlopok álltak, rajtuk a megváltás misztériumának képei. Élete utolsó évében itt akarta a Virágvasárnapot megülni, s itt végezte általános gyónását a jezsuita Adorno páternál. Életének minden hibáját meg akarta gyónni, böjtöléssel és kemény vezetéssel fenyítette magát.

Amikor Milánóba visszatért, az orvosok már csak azt tudták megállapítani, hogy testi ereje elfogyott. Károly teljes nyugalommal fogadta ezt, majd fölvette a betegek szentségét, és 1584. november 3-án Milánóban meghalt.

Az energikus egyházi férfiról, aki a trienti zsinat idejében „meg akarta újítani Rómát”, egy korabeli protestáns így nyilatkozott: „Ha minden püspök és pap olyan lett volna, mint ő, nem került volna sor a hitszakadásra.” Életéről saját írásai és életrajzírók dokumentumai vallanak:

Rajongva szeretett bátyjának, Frigyesnek a halála hozta el a megtérés napját. Akkor ezt írta: „Ez a csapás oly szörnyű, hogy semmiféle emberi megfontolás nem tud megvigasztalni. Ez a veszteség, belátom, nagy lépéssel vitt előre engem a kegyelem útján.” Amikor pappá, majd püspökké szentelték, szolgáinak nagy részét elbocsátotta, sok címét és hivatalát visszaadta a pápa kezébe, és engedélyt kért, hogy püspöki városába távozhasson.

A milánóiak készültek a fogadására: a püspöki palota falait földíszítették a Borromeiek és őseik képeivel és címereivel. Károly pedig, amint megérkezett, ezeket eltávolíttatta, és Szent Ambrus és más milánói püspökök képét tétette föl. Azt mondotta: „Amíg gróf Borromei Károly voltam, tiszteletreméltó elődeim nyomába törekedtem; mióta azonban a Santa Praxedes bíborosa és Milánó érseke vagyok, érsek elődeim a követendő példaképeim.”

Milánóban akkor hihetetlen viszonyok uralkodtak. A hívők nem ismerték a Miatyánkot, voltak papok, akik nem tudták a feloldozás szavait. Sok templomból, amit fölkeresett, iszonyattal fordult ki. ,,Nekünk kell elöljárnunk, a hívek majd jönnek utánunk.”

Az érsek maga járt elöl jó példával. Környezetében megbízott két papot, hogy ha valami hibát vesznek észre benne, kíméletlenül mondják meg, és minden megkötés nélkül figyelmeztessék a gyöngeségeire. De amikor arra figyelmeztették, hogy legyen tekintettel meggyöngült egészségére, így válaszolt: „Aki a lélek szolgálatára szánta el magát, annak legalább három lázt ki kell hordania, mielőtt ágynak dől!” – csakhogy az ágyát már régen elajándékozta, és egy szalmazsákon aludt.

Amikor a pestis pusztította a várost, az érsek állt a segítők élén. Rendeleteket bocsátott ki, melyekkel igyekezett a fertőzés veszélyét a legkisebbre csökkenteni. Egy szemtanú a következőképpen írta le: „A bíboros gyakran ment el a kórházba, vigasztalta a betegeket, bátorította a betegápolókat, látogatta a temetőt, a barakkokban lakókat és a házakban vesztegzár alatt levőket. Mindenkit vigasztalt, mindenkivel szóba állt, és a saját háza javait is beleszámítva mindenével segített, amije csak volt. Most viszont már nincs semmije az életén kívül, teljesen szegény lett… A városnak más vigasztalása nincs. Ő ellenben majdnem olyan, hogy a puszta jelenlétével életre kelti az embereket.” A végén azért, hogy a szegény betegeknek takarójuk legyen, leszedette ablakairól a függönyöket és a falakról a tapétát, sőt a bíborosi köpenyét is odaadta.

Mint szegény koldus ment végig a városon a bűnbánati körmenetben: gyalog, a nyakában kötéllel, a vállán kereszttel, megfosztva méltóságának minden jelvényétől.

Egy év múlva a járvány megszűnt, és a megszökött helytartó, Ayamonte visszatért. De az érsek hősiességét, amely a tulajdon gyávaságát annyira nyilvánvalóvá tette, nem bírta elviselni, ezért bevádolta a pápánál: az érsek a pestis idején nem tartotta be a városi törvényeket! A bíborost Rómába idézték, de elindulása, s főleg a visszatérése valóságos diadalmenet volt.