1. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (ApCsel 2,42–47)
Húsvét második vasárnapjának első olvasmánya az első keresztények hitéletét, a pünkösd utáni jeruzsálemi egyház jellemzőit festi le. Az első keresztény közösséget a kenyértörés, az eukarisztikus lakoma és az apostoli tanítás tartja életben. Eleinte még a jeruzsálemi templomba is jártak, de már házaknál gyűltek össze szentmisére, mert ott ismerték fel a feltámadt Jézust a kenyértörésben, és hitüket is ott mélyítették el.
2. Hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse… (1Pt 1,3–9)
Szent Péter apostolnak két levelet tulajdonít az egyház. Az elsőből olvasunk ma fel. A levél megírásakor az apostol már Rómában volt lelki fiával, Márkkal. Ebben a levélben Péter hálát ad Isten jóságáért, amelynek folytán minden keresztény már a kereszteléstől a feltámadás részese lehet. Egyszerű, közvetlen, meleg stílusával bátorítja a keresztényeket, hogy minden üldöztetés ellenére, állhatatosan tartsanak ki Krisztus mellett. Hiszen ha a szenvedésben megdicsőítik Krisztust, ez dicsőségükre válik.
3. Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. (Jn 20,19–31)
Szent János evangélista húsvétvasárnapi beszámolója nemcsak azért fontos, mert szemtanú, hanem mert egyedüliként számol be arról, hogy a föltámadt Jézus ekkor adta meg apostolainak a bűnbocsátó hatalmat, sőt azt is csak nála olvassuk, hogy Jézus megjelenik Tamásnak. Szakemberek szerint eredetileg ezzel le is zárult Szent János evangéliuma.
Az alakuló egyházat már ott látjuk közvetlenül a feltámadás utáni eseményekben. Ahogyan az újraélesztésnél szájon keresztül adunk levegőt a beteg ember tüdejének, a feltámadt Jézus rájuk lehel és Szentlelkét adja, hogy ne csak a kenyértörés hatalmának, de a titokzatos test, az egyház fölötti hatalomnak is birtokában legyenek.
A „hitetlen Tamás” alakja úgy vonult be a köztudatba, mint az az apostol, aki szőrszálhasogató, kételkedésre-kritizálásra hajlamos, aki folyton „tamáskodik” és okoskodik. Akinek „kézzelfogható bizonyítékok” kellenek. Holott az egyházatyák szerint többet használt az egyház hitének Tamás hitetlensége, mint a többi apostol készséges hite. Mert Tamást kemény fából faragták. Egyenes jellem, aki véleményét sosem rejti véka alá. Hallja ugyan a kósza híreket, hisz a többiek már elmondták neki. Őt sem érte váratlanul a húsvét, de elszántan követeli a konkrétumokat. Jézus meg érte külön megjelent. Nem azért, hogy hitre kötelezze, hanem hogy ésszerűsítse a pislákoló hitet. Tamás talán nincs is tudatában annak, mekkora szolgálatot tesz az utókornak, hogy a következő nemzedékek keresztényei ne legyenek a hiszékenység áldozatai. Kételkedése a húsvéti hit ésszerű szolgálatává magasztosul, hiszen a lelki krízisen túljutva olyan hitvallást tett, amely századokig meghatározta az első apostoli hitvallást: Én Uram, én Istenem!
Hit és kétely, hit és hitetlenség kéz a kézben járnak minden korban.
A krízisek és hullámvölgyek az egyház hitét nemcsak megtépázták, hanem sokszor illúziórombolónak is bizonyultak, mert egy-egy eretnekség, az egyház testén jelentkező betegségtünet jó volt arra, hogy a fogalmaink tisztázódjanak, hitünk mélyüljön, az igaz tanítások kifejlődjenek. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek is a feltámadt Krisztus sebhelyei…
Kezdettől fogva voltak próbálkozások hogy kétségbe vonják, hiteltelenítsék az apostolok misszióját. De rendre bebizonyosodott, hogy az olyan tévhitek, mint: tetszhalott volt, ellopták a holttestét, csak az ő fejükből pattant ki a feltámadás hite…– rendre kudarcot vallottak. Hiszen nagyon hamar kiderül, ha megtalálták volna Jézus holttestét. Nem lehetett ostoba tévedés vagy csalás azért sem, mert az apostolok már napokkal az események után hirdetni kezdték, hogy Jézus feltámadt, megvoltak az előzmények: a kereszthalál, az eltemetés, az üres sír. Ott éltek körükben a szemtanúk, és ugyanaz a Jézus mutatta magát nekik megdicsőülten, hogy már másfajta életben van, akit néhány napja eltemettek… Ráadásul Tamás apostol s a többiek még az üres sírnak sem, a saját szemüknek sem hisznek, nem akarnak fantazmagóriák áldozatai lenni, miközben félénk, rejtőzködő emberekké váltak a nagypénteki tragédia nyomán.
Az apostolok tehát találkoztak a feltámadt Jézussal, és ezekből a találkozásokból született meg bennük a felismerés, a feltámadás hite. Az, hogy Jézus valóban feltámadt, és mi is feltámadunk. Az olasz filmrendező, Zefirelli Jézus-filmjében Zerah farizeus megjelenik az üres sír bejáratánál és ezt mondja: „Ez az, amitől féltem. Ez az igazi kezdet. Tulajdonképpen most kezdődik el minden!” Jézus feltámadásával új élet kezdődik a földön. Bármennyire kockázatos és valószerűtlen, bármennyire zavarba ejtő hinni a feltámadt Jézusban, minket csak ez a hit tesz boldoggá.
Jézus feltámadása a mi feltámadásunk is. A feltámadott közösségéhez ma sem csak azok tartoznak, akiknek nincsenek hitbeli kételyeik, sokkal inkább azok, akik felhagytak naiv ábrándjaikkal, és nincstelenségükben nem hamis délibábokat kergetnek, nem a test–hatalom–gazdagság imádásába menekülnek, hanem tékozló fiúként – talán épp a halál kapujában –, végső szegénységükben megtapasztalták Isten gyógyító, feltámasztó szeretetét.
Jézus nemcsak Tamáshoz volt türelmes és nagylelkű, hanem hozzánk is az. Minden kor kételkedő emberének szelíden feltárja sebeit és mondja: jöjj, nézd, és lásd! Nem fárad bele a megbocsátásba, nem sértődik meg, ha okoskodunk, de minket is boldognak mond, ha ki tudjuk mondani az előttünk élő nemzedékek tanúsága nyomán: Én Uram, én Istenem!
Tamás apostolnak, miután találkozott a feltámadt Üdvözítővel és megérintette sebhelyeit, nincs szüksége további bizonyítékokra. Mostantól már a hit szemével nézi magát és a születendő egyházat. Megtalálta bizonyossága kapaszkodóit. Hát még milyen boldogok vagyunk mi, akik a szentségek, a kenyértörés, a személyes és közösségi istenélmény nyomán találkozunk a feltámadt Krisztussal. A Szentlélek által ma is itt van velünk, köztünk, és életben tartja egyházát.
Nem mondákban, mítoszokban, legendákban hiszünk, hanem azok tanúsága nyomán, akik találkoztak vele és életüket adták hitükért. Akik megtapasztalták, hogy a megfeszített és feltámadott Jézus kereszthalála távolról sem vereség és üres szóbeszéd, hanem Isten emberszeretetének bizonyítéka.
Nekünk a feltámadt Krisztus nem pusztán a legjobb harcos, aki csak úgy összeszedte magát és felgyógyult halálos betegségéből, nem valami sztár vagy hős, akinek sikerült maga alá gyűrni ellenfeleit, hanem őaz örök élet forrása! Ő a feltámadás és az élet! Olyan élet, amely messze nem hasonlítható semmiféle földi luxushoz és boldogsághoz. Húsvéti örömünk oka és éltetője.
