Bejárja a világot egy spanyol útjelző tábla képe
Hogyan lesz világhírű egy egyszerű útjelző tábla, és hogyan jut el a katolikus egyházfő kezébe? Mi sem egyszerűbb – meséli el az Aleteia a spanyol nyelvű cope.es cikke alapján.
A történet egy csendes országúton kezdődött Zamora és León között, Spanyolországban, ahol egyszer csak valakinek szemet szúrt a León városának 14 kilométeres távolságát mutató útjelző tábla, amely természetszerűleg a „León 14” feliratot viselte.
Héctor Galán atya, egy zamorai pap úgy döntött, hogy ennek a táblának el kell jutnia a pápához. Bejutott a Vatikánba egy magánkihallgatásra a Religión y Sociedad (Vallás és Társadalom) nemzetközi alapítvány tagjaival együtt. Itt aztán egy bekeretezett fotót ajándékozott a pápának a tábláról. Vitt magával egy kis kínálnivalót is szülővidéke csemegéiből: helyi süteményeket és egy különlegesen finom sonkát.
A beszélgetésen ott volt Piorno emeritus püspök, aki sok évet töltött Peruban, és még abból az időből ismerte Leo pápát, amikor mindketten püspökök voltak. Ebben a barátságos, nyugodt légkörben húzta elő a képet Galán atya és paptársa, Narciso atya, akivel együtt szolgál, Sayago régió körülbelül 20 falvát ellátva.
Leó pápa hirtelen nem is értette, min lehet itt mulatni. Galán atyának kellett elmagyaráznia, hogy a jelzőtábla szerint még 14 kilométerre fekszik León városa – és a felirat a Szentatya nevével azonos. Mihelyt azonban leesett a tantusz, a pápa szája a füléig szaladt, jót mulatott a véletlenen, sőt le is fényképezkedett a keretes fotóval a kezében.
Látogatói szerint ez a pillanat valami lényegeset mutatott meg róla: azt, hogy mennyire természetes és kedves, és milyen szívesen élvez egy jóindulatú viccet. Ő maga pedig úgy jellemezte önmagát, hogy „Van bennem egy jó nagy adag hajlandóság arra, hogy élvezzem az életet…”
Galán atya azzal a szándékkal mondta el történetét a COPE oldalán, hogy rávilágítson az egyházi élet egyszerű, örömteli pillanatainak szépségére, amit gyakran figyelmen kívül hagynak. „Szükség van arra, hogy az emberek észrevegyék ezeket a kellemes, barátságos történeteket” – mondta. Ezek a történetek a katolikusokat és a nem katolikusokat egyaránt emlékeztetik arra, hogy az egyház nem csak egy intézmény, hanem egy emberi közösség is – olyan emberek közössége, akik képesek együtt nevetni, meglepni egymást és bizalmat építeni mindennapi gesztusaikkal.
