„Azt hittem, meg fogok halni” – A székelyudvarhelyi bentlakás romjai alól menekült meg Tóth Jácinta

Harminc-negyven percet töltött a romok alatt, miközben egyre fogyott a levegője, és már a halálra készült. Tóth Jácinta túlélte a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásának 2023-as összeomlását, amelyben egyik diáktársa életét vesztette. A fiatal lány ma Isten gondviseléséről, a túlélés utáni lelki küzdelmeiről és az élet felbecsülhetetlen értékéről beszél. Az ő történetével indul a Zarándok.ma új videósorozata, az Az az egy – megtéréstörténetek, Farkas Kinga szerkesztésében.

Tóth Jácinta keresztény családban nőtt fel, hitét már gyermekkorától gyakorolta. Mint elmondja, a közösségi táborok és ifjúsági találkozók, köztük a Keresztirány és a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó segítették abban, hogy személyes kapcsolatot alakítson ki Istennel. A 2023. december 18-án bekövetkezett tragédia azonban egészen új mélységet adott ennek a kapcsolatnak.

Aznap délután Jácinta a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásában, a szobájában tanult, amikor furcsa zajokra lett figyelmes. A plafon porzani kezdett, szobatársai kifelé menekültek. Ő az ablakhoz indult, hogy megnézze, mi történik az épület körül zajló munkálatoknál.

„Akkor már láttam, hogy reped fel a fal, és hogy esik rám a plafon” – idézi fel a pillanatot.

A következő másodpercekben eltűnt alóla a padló. Egy emeletet zuhant, miközben gerendák, törmelék és föld temette maga alá.

„Körülbelül harminc-negyven percet voltam a romok alatt. Nagyon ijesztő volt, sötét volt, nem kaptam levegőt, annyira össze voltam nyomva, hogy nem is kapott helyet a tüdőm ahhoz, hogy megteljen levegővel.”

Eleinte megpróbált menekülni, segítségért kiáltott, de ereje és levegője egyre fogyott. Amikor rádöbbent, hogy talán nem éli túl a történteket, imádkozni kezdett. Eszébe jutott, hogy előző nap nővérével együtt szentgyónáshoz és szentáldozáshoz járultak.

„Akkor eszembe jutott az Isten, eszembe jutott az, hogy gyóntunk, az, hogy ha most így jön a halál, akkor hozzá fogok közelebb kerülni.”

A fiatal lány úgy emlékszik, egy idő után már a halált várta. Aztán egyszer csak újra levegőhöz jutott: a mentőcsapatok megtalálták és kiemelték a romok közül.

„Isten nélkül képtelenség lett volna túlélni”

Jácinta a kórházban tért igazán magához. Kulcscsonttörést és fejsérülést szenvedett, de a körülményekhez képest meglepően kevés fizikai sérüléssel élte túl az épület összeomlását. Felépülésének időszakára nem csupán a fájdalom miatt emlékszik. Sokkal inkább az a szeretet és összefogás maradt meg benne, amelyet családjától, barátaitól és ismeretlenektől tapasztalt.

„Nagyon megérződött az, hogy az emberek jók, és hogy jók is tudnak lenni” – fogalmaz.

Később megtudta, hogy sokan imádkoztak érte Páduai Szent Antal közbenjárását kérve. Beszélhetett egyik megmentőjével is, aki elmondta neki, milyen rendkívüli körülmények között sikerült megtalálniuk. Jácinta mindebben Isten gondviselését ismeri fel.

A túlélés azonban nem jelentette azt, hogy minden kérdésére választ kapott. Különösen nehéz volt feldolgoznia, hogy miközben ő életben maradt, egyik barátnője meghalt a tragédiában.

„Nehéz volt megérteni, hogy miért én maradtam életben, és miért nem a barátnőm. És ezt nem is fogjuk talán soha megérteni, az Isten mi alapján osztja ki az életet, és mi alapján a halált.”

„Az Istennek nem kell bizonyítani”

A történtek után Jácinta egyre tudatosabban kezdett figyelni lelki életére. A tragédia arra emlékeztette, hogy senki sem tudhatja, mikor ér véget földi élete. Szeretett volna mindig készen állni az Istennel való találkozásra. Egy idő után azonban különös belső teher nehezedett rá. Úgy érezte, mivel második esélyt kapott, bizonyítania kell, hogy méltó rá. Minden percét hasznosan akarta eltölteni, valami rendkívülit szeretett volna véghezvinni. Végül felismerte, hogy az élet nem teljesítményért járó jutalom, hanem ajándék.

„Az Úr ráébresztett arra, hogy a legnagyobb ajándék itt az emberi élet, és hogy az Istennek nem kell bizonyítani, és hogy már csak az, hogy életben vagyok, már az magában egy nagy tanúságtétel amellett, hogy ő jó.”

Ez a felismerés új békességet hozott számára. A tragédiát követő karácsony is más értelmet nyert családjában: az ünnepi készülődés helyett az vált fontossá, hogy együtt lehetnek.

Jácinta azóta egy újabb súlyos balesetet is túlélt egy számára fontos személlyel együtt. Ez az élmény ismét megerősítette benne, mennyire törékeny és értékes az emberi élet.

Nem kell a halál közelébe kerülni, hogy felismerjük az élet értékét

Tanúságtételének legfontosabb üzenete, hogy Isten szeretetének felismeréséhez nem szükséges rendkívüli vagy tragikus eseményeket átélnünk.

„Nem kell ilyen halálközeli élmény történjen veled ahhoz, hogy rágyere, hogy mennyire értékes az, hogy vagy, hogy egy ajándék vagy mindenkinek, aki körülötted van.”

Jácinta ma is igyekszik havonta szentgyónáshoz járulni, és amikor lehetősége van rá, naponta részt venni a szentmisén. Meggyőződése, hogy az Istennel való kapcsolat nemcsak erőt és bizalmat ad, hanem segít teljesebb, békésebb és értelmesebb életet élni.

Az Az az egy – megtéréstörténetek című új videósorozat első epizódja Jácinta tanúságtételén keresztül arra hív, hogy a legtermészetesebbnek tűnő ajándékot, magát az életet is új szemmel nézzük. Mert ahogyan története megmutatja, olykor nem az a legnagyobb csoda, amit véghezviszünk, hanem az, hogy élünk – és szeretve vagyunk.

Új epizóddal a következő csütörtök estén jelentkezünk. Ha Isten is úgy akarja…