Az imádkozás tárgya vagy múzeumi tárgy? Mit üzennek nekünk a betlehemek?

A franciaországi polgármesteri hivatalokban újra megjelentek a betlehemek, és ezzel ismét fellángolt a vita arról, milyen helyet kaphat a vallás a közterületeken. A hit jelei olyan örökséget jelentenek, amely sokkal inkább az üdvözülés hirdetésére, mint a jelek védelmére kötelezik a keresztényeket.

A minap megkértek, hogy egy televíziós adásban beszéljek a polgármesteri hivatalokban felállított betlehemekről. Ez mostanában már lerágott csont, minden decemberben előjön, hogy közterületen, polgármesteri hivatalban vagy a megyeházán betlehemet helyeznek el. A szekularizmus védői felpaprikázódnak, a hagyomány és a francia szellem védelmezői úgyszintén.

A gordiuszi csomót a francia Államtanács vágta ketté, amikor azt a döntést hozta, hogy azokon a közterületeken, ahol sok éve hagyományosan állítottak betlehemet, ez továbbra is lehetséges lesz, ahol azonban nem volt a betlehemállításnak hagyománya, azaz imádkozás tárgyának tekinthető vagy térítői buzgalomként értékelhető, ott nem lesz megengedett.

Úgy gondolom, az Államtanács bölcs döntést hozott, amennyiben a betlehem kulturális tárgy is, amely alkalmat ad az elmélkedésre, az imádkozásra és a tanításra is (különösen gyermekek esetében) arról, hogyan született meg Isten Fia Betlehemben, Heródes király idején. Magunk között legyen mondva, én csak akkor járok egy polgármesteri hivatalba, ha valamiféle, némileg nyomasztó adminisztratív ügyet kell elintéznem, és nem igazán látom be, miért kellene a polgármesteri hivatalban egy betlehemet, egy Keresztutat, egy hanuka-gyertyatartót vagy egy Koránt találnom. Egyes falvakban, ahol hosszú hagyománya van a jászolfigurák előállításának, a helyi mesterség kerül így a figyelem középpontjába, és ez érthető is, másutt viszont kevésbé.

Ugyanakkor ez a döntés azt is jelenti, hogy a közterületek „impregnálódnak”, „vízhatlanok” lesznek a vallás számára, elszigetelődnek a vallástól. A jövőben már nem lesz lehetséges olyan hagyományt teremteni, amely vallási értékeken alapul, bármelyik vallásról is legyen szó. A szekularizmus, midőn kitiltja a közterületről és a közszolgáltatásokból a hit láttatását, azt akarja elérni, hogy a hit láthatatlan legyen minden olyan helyen, amely nem hitgyakorlásra szánt tér, éspedig azért, hogy ne érzékelhesse senki erőszakos térítésnek vagy agressziónak. Vallási jelek, jelképek egyedül az „Isten házaiban” (templom, mecset, zsinagóga) lehetnek, minden további helyszínt meg kell tőlük szabadítani.

A közelmúltban hallhattunk hegytetőkön állított, de lerombolt keresztekről, olyan községi temetőbejáratokról, kapukról, ahonnan leszedték a keresztet, olyan, szenteket ábrázoló szobrokról, amelyek körül egész háború robbant ki a településen. De előjött a gyermekeiket iskolába kísérő, fátyolt viselő édesanyák története is, vagy az utcán végzett imádkozásé, hallottunk arról a tanárról, aki bibliai részleteket olvastatott a tanulókkal, amiért kirúgták az állásából, és persze a Mohamed-karikatúrák ügyéről is.

Állami ateizmus

Annak a hirdetése, hogy „Nincs Isten a közterületeken” hamar átcsaphat abba a rövidebb állításba, hogy „Nincs Isten”, és a szekularizmus az állami ateizmus nyugodt hirdetésévé válik. Igaz, hogy ez az ateizmus a világ népességének csak 13%-át érinti, a franciáknak azonban a 30%-át. Az ajtók tehát bezárultak, és megakadályozzák, hogy az emberek természetes formában is találkozzanak a vallással, és például az iskolában vagy a társadalomban is választ kaphassanak létezésünk leglényegesebb kérdésére. Néhány jel marad meg nekünk: városaink és falvaink templomai és kálváriái, a prefektúrákon bejelentett rendezvények vagy azok a világméretű események, amelyekről néha hírt ad a média.

Hirdessük az Üdvözülést

Évszázadokon keresztül támaszkodtunk a hit társadalmi átadására a rítusok, a mindennapos események, a búcsúk, a körmenetek segítségével. Ma már nem támaszkodhatunk erre, ezt a fajta keresztény kultúrát nem tudjuk átadni. A gyerekek úgy mennek a Louvre-ba, hogy nem tudják, ki az a nő, aki egy gyermeket tart a kezében, ki az az ember, akinek a fejét egy tálcán adják át egy királynak, és ki az a három úr, akik a fakeresztekre vannak felfüggesztve.

Vannak, akik azért küzdenek, hogy a hitnek ezek a jelei kulturálisan ne tűnjenek el. Nemes harcot vívnak, és támogatom azt a kívánságot, hogy őrizzük meg örökségünket és hagyományainkat, műalkotásainkat és azt a kultúrát, ami Franciaországot alakította. Azonban nem ez a legszebb, hanem az, aminek ez a hagyomány és ez a kultúra köszönhető: a keresztények millióinak belső hite, azoké a keresztényeké, akik lelkük üdvösségét és nyugalmát Krisztus követésében találták meg. Sürgetően fontos, hogy az üdvözülést hirdessük. Ez fontosabb, mint a jelek védelme. Nem a hagyományok őrzői vagyunk, hanem misszionáriusok, akiknek a világ megmentése a küldetésük. A betlehem, amit egész hónapon át nézni fogunk, arra hív bennünket, hogy imádkozzunk, meditáljunk és elmélkedjünk, szemléljük ezt a Fiút, aki Atyját és az Atya biztonságát elhagyva közénk jött, hogy beteljesítse az üdvözítést. Ahogyan Ő hozzánk jött Atyjától, úgy kell nekünk is kilépnünk komfortzónánkból, hogy hirdessük Krisztust, aki szerint élnünk kell.

Írta: P. Pierre Vivarès via Aleteia

Fordította: Solymosi Judit