Az evangélium a felszabadítás szava

Kedves testvéreim, a mostani vasárnapi olvasmányok a misszióról szólnak. Jézus kettesével küldi a tanítványokat, pénz nélkül, élelem nélkül, dupla tunika nélkül, csak vándorbottal, övvel és szandállal a lábukon. Jézusnak ezek az utasításai nem véletlenek. A Kivonulás könyve tizenkettedik fejezetére utalnak, ahol ez volt a nép felszerelése, amikor kijött Egyiptomból, ahol a húsvét éjszakáján az izraeliták pontosan ezeket az utasításokat kapják: sietve, állva, csípőjüket övezve, szandállal a lábukon és bottal a kezükben kellett enniük. Ez az öltözködési mód tehát megvilágítja az evangélium e lapjának mély értelmét.

Vagyis, minden alkalommal amikor az evangéliumot hirdetik, új kivonulás történik, egy új kilépés Egyiptomból. Tudnunk kell, hogy az Egyiptom szónak, – héberül Mizraim-, több jelentése van. Jelenthet gyötrelmet, fájdalmat, elnyomást, rabszolgaságot. Izrael népének ez a kivonulása Egyiptomból tehát nagyon szimbolikus. Elhagynak egy idegen országot, hogy eljussanak arra a földre, amelyet Isten Ábrahámnak ígért, egy olyan helyre, ahol tej és méz folyik, amely a paradicsomot jelképezi. Ezért minden alkalommal amikor az evangéliumot hirdetik, ez a húsvéti esemény bekövetkezik, az ember a bűn rabszolgaságából az Isten gyermekeinek szabadságába, a félelemből a békébe, a pokolból a paradicsomba juthat.

Amikor az evangéliumot hirdetik, annak hatalma van arra, hogy megszabadítson minket a fáraótól, aki az ördög képmása, aki nem akarja, hogy elhagyjuk Egyiptomot, az ő uralma alól. Valójában az első hatalom, amit Jézus az apostoloknak ad, a tisztátalan szellemek feletti hatalom: Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.

Krisztust megismertetni tehát, az Ő üzenetét hirdetni a felszabadítás műve, ahol az ember megszabadul a legmélyebb rabszolgaságból, a belső rabságból.

Társadalmunkban sok látható börtön van, de még több láthatatlan, a bűn börtönei, amelyek a legszörnyűbbek. Ahhoz azonban, hogy ez a felszabadulás megtörténhessen, hogy az evangelizáció hatékony legyen, a mai evangélium a befogadásról beszél nekünk, az apostolok otthonunkba való befogadásáról. Az otthon nem más, mint a szívünk.

Mert az evangélium nem egy információ, egy regény, amely tényeket közöl velünk Jézus életéről, hanem a felszabadítás szava, egy élő szó, amely képes átalakítani az életünket. Ezért olyan fontos az evangelizációs misszió. Misszionáriusnak lenni valójában, -ellentétben azzal, amit sokan gondolnak-, nem csak az, aki Afrikába vagy a legtávolabbi országokba megy.

Misszionáriusnak lenni azt jelenti, hogy megéljük a keresztséget. Minden kereszténynek az a küldetése, hogy só és világosság legyen annak a nemzedéknek, amelyben él.

Az evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy megtestesíteni, megélni azt, hogy mások, akik ránk néznek, azt mondhassák: hogy lehet hogy ez az ember másképp él? Miért vannak neki ugyanazok a problémái, mint nekem, és mégis békében él? Mi a forrása ennek a békének, örömének, reménységének? Miért nem panaszkodik, mint mindenki más?  

A békességhez, az igazi örömhöz való eljutás, ahogyan azt a második olvasmányból láthatjuk, nem egy varázslatos dolog, hanem egy utazás. Arról van szó, hogy a saját akaratunkból át kell lépni egy másik akaratába, vagyis Isten akaratába.

Ebben a rövid földi életben mindannyiunknak fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért teremtett engem Isten ilyennek, ilyen karakterrel. Miért ebben az időben születtem és nem ezer évvel ezelőtt? Miért ez a családom van és nem egy másik? Vajon mindez a véletlen műve, vagy van mögötte isteni akarat, van egy különleges küldetés, amire Isten teremtett engem, és csak én tudom betölteni? 

Most talán valaki felteszi a kérdést: de hogyan és honnan tudhatjuk meg hogy mi Isten akarata, azaz küldetése számomra? Talán örülnénk, ha Isten vagy a Szűzanya megjelenne nekünk egy látomásban, vagy egy angyal szólna hozzánk egy álomban, ahol világosan megmondaná: inkább ezt tedd, mint azt. Sajnálom, néhány esetben ez megtörtént, de az esetek többségében Isten más módszert választott.

A mai evangéliumban világosan elmondjuk, hogy Isten szeret emberi módon szólni hozzánk, vagyis olyan emberek által, akiket ő küld az életünkbe. Ez a legkevésbé invazív választás, amely a leginkább tiszteletben tartja a szabadságunkat, hogy igent vagy nemet mondjunk javaslatára.

És óvatosnak kell lennünk, mert Isten küldöttei soha nem a mi terveink szerint járnak el. Az első olvasmányban Ámószt az északi országba küldik, hogy hirdesse, amit Isten mondott neki, és nem fogadják, sőt, Amazia pap azt mondja neki, hogy távozzon, mert a próféciái zavarják. Ámosz pedig így válaszol neki: Nem vagyok én próféta: pásztor vagyok és fügét termesztek. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek. Más szóval Ámosz azt mondja neki: miért haragszol rám? Èn azt mondom, amit Isten mondott nekem, hogy mondjam ennek a népnek. Tehát, akár szeretjük őket akár nem, szimpatikusak vagy ellenszenvesek, a prófétákat nem mi választjuk ki, hanem Isten.

Kedves testvérek, kérjük Istent, adja meg nekünk a kegyelmet, hogy felismerjük a prófétákat, akiket az üdvösségünkért küld az életünkbe, hogy befogadjuk őket az otthonunkba, hogy az általuk hozott szó elérje azt a hatást, amiért elküldték, nevezetesen, hogy elűzze a gonosz szellemeket, meggyógyítsa a betegeket, mert nem a próféta az, aki csodákat tesz, hanem az általa hozott szó, és amely hat azokban, akik befogadják és hisznek benne.

Bândăroi Alexandru Irimia segédlelkész
Nagybányai Szentháromság-plébánia