Amit Nagy Szent Leó pápa taníthat nekünk a váratlan kihívásokkal való szembenézésről
Ha legközelebb olyasmivel kell foglalkoznia, ami nehéznek vagy lehetetlennek tűnik, merítsen inspirációt az alábbi gondolatokból.
Visszatérő rémálmom, hogy a plébániámon megkezdem a misét, aztán rájövök, hogy semmi sincs előkészítve – a gyertyák nem égnek, nincs ott a bor, a szentségtartó kulcsa sehol – és a padokból mindenki azt nézi, hogyan csetlek-botlok, hogy mindezt helyrehozzam, az arcom pedig ég a szégyentől.
Papként „részlet-orientáltnak” nevezném magam. Szeretem, ha a mise kezdetekor minden a helyén van. Van egy listám, és kétszer is ellenőrzöm, mert ha valamilyen váratlan helyzet áll elő, és az imádságok nem az elvárt módon követik egymást, azt nem kezelem túl jól.
Annak ellenére, hogy figyelek a részletekre – túl „aggodalmaskodó” vagyok, nem tagadom – néhányszor előfordult, hogy a mise kezdete után vettem észre, hogy elfelejtettem meggyújtani az oltáron a gyertyákat. Egyszer nem a liturgiának megfelelő színű miseruhában kezdtem a szertartást. Biztos vagyok benne, hogy mindenki észrevette a hibát, de kedvesek voltak, és nem emlegették fel. A legrosszabb rémálmom az, hogy csak akkor veszem észre, hogy nincs nálam a prédikáció szövege, amikor a szószékhez lépek, hogy a szentbeszédet elmondjam. Más papok nagyon jól tudnak beszélni jegyzetek nélkül is, de én befelé forduló típus vagyok, és meghűl ereimben a vér, ha csak erre gondolok. Ha ez a váratlan eset megtörténne, csak azt nézném, hova bujdossak el.
Gondolkoztam azon, hogy miért rémít meg ennyire ez a gondolat. Azt hiszem, azért, mert nem vagyok ura a helyzetnek, és olyan kihívással állok szemben, amit nem én választottam. Mindig hittem, hogy ha elfogadjuk a kihívásokat, és a nehéz feladatokat megpróbáljuk megoldani, az hozzátartozik a teljes élethez. A gyerekek valószínűleg már unják, hogy folyton ezt hallják tőlem: „Meg tudjuk tenni, ha nehéz is!”. Igen, ha nekilátunk, hogy legyőzzünk egy kihívást, elbukhatunk, de ez az út vezet az emberi nagysághoz is. Mindannyian a hősök útján járunk, és minél nehezebb terhet cipelünk, minél messzebbre, annál nagyobb lesz a jutalom.
Előfordul, hogy a kihívások választanak minket
Vannak olyan kihívások, amelyeket mi magunk választunk. Szabad akaratból vállaljuk fel. De mi van azokkal, amelyek minket választanak? Mi van azzal a kihívással, ami kéretlenül, nem várt módon érkezik? Amelytől kétségbeesésünkben összeroskadunk, és azon tűnődünk, vajon ez az az akadály, amely lehetetlenné teszi, hogy tovább haladjunk az úton?
I. Leó pápa, vagy egyházi nevén Nagy Szent Leó ünnepe november 9-re esik, és a váratlan kihívások témája kapcsán eszembe jutott életének egy eseménye.
452-ben Leó pápasága idején Attila, a hunok királya és katonái betörtek Észak-Olaszországba és fosztogatni kezdték a városokat. Attila arra készült, hogy kifosztja Rómát, feleségül veszi a császár húgát, és így ő, vagy majd a fia lehet a következő császár. Róma seregei nem tudták feltartóztatni Attilát, ezért követeket küldtek hozzá, hogy békét kérjenek. A legrosszabb, ami történhet, az az – okoskodott a császár –, hogy Attila megöli a követeket. Akit erre az igen veszélyes feladatra kiválasztottak, Leó pápa volt. Ahelyett azonban, hogy Leó ezt visszautasította volna – amit senki sem vethetett volna a szemére, hiszen ez a feladat nem szerepelt a „munkaköri leírásában” –, beleegyezett. A titkára azt mondta, hogy Leó, mivel nem voltak seregei, hogy megvédjék észak felé haladva, az isteni gondviselésben bízott.
Ami ezután történt, mindenkit meglepett. Egy szemtanú így ír:
„Legáldottabb Leó pápánk Isten segítségében bízva – aki sosem hagyja el az igazakat megpróbáltatásaikban –, elvállalta a feladatot. Az eredmény pedig az lett, amit hitében előre látott: amikor a király fogadta a követet, annyira lenyűgözte a magas rangú pap jelenléte, hogy visszavonulásra utasította seregét, és miután békét ígért, visszahúzódott a Duna túlpartjára.”
Attila visszatért északra, Róma pedig megmenekült.
Készülj fel és nézz szembe a kihívással
Ami leginkább lenyűgözi az embert Leó cselekedete kapcsán, az a hatalmas bizalom, amellyel Isten kezébe helyezte magát. Megértette, hogy érkezzen bár olyan kihívás, mint Attila hun király, hogy lerombolja a védelmedet, mindannak, ami elsőre oly ellenállhatatlanul erőszakosnak és pusztítónak tűnik, valójában nincs hatalma felettünk. Nem számít, mi történt azon a napon, az Egyház tovább él, Róma összeszedi magát, Attila és seregei eltűnnek. A barbárok már a kapunál álltak. A kihívás elkerülhetetlen volt, de ahelyett, hogy Leó megvárta volna, hogy lesújtson rá és elpusztítsa őt, legjobb tudása szerint felkészült és szembenézett vele.
Életem legnagyobb és nem várt kihívása az a pillanat volt, amikor rájöttem, katolikussá kell válnom. Amikor rájöttem, hogy a Katolikus Egyház az igazi lelki otthonom, úgy éreztem, valami kényszerít, szinte az akaratom ellenére, hogy áttérjek. Olyan kihívás volt ez, amelyre életemnek abban a szakaszában nem számítottam. Elégedett voltam anglikán lelkészként, szerettem a parókia híveit, és nem terveztem, hogy változtatok. Ez azonban olyan kihívás volt, amellyel vonakodás nélkül kellett szembenéznem, mert kötelességemnek éreztem, hogy válaszoljak arra, mi Isten akarata az én életemmel. Bár fogalmam sem volt, hogyan tovább, lépéseket tettem, hogy belépjek az Egyházba. Ez azzal járt, hogy otthagytam az állásomat, eladtuk a házunkat, kedves barátokat hagytunk hátra, az ország másik végébe költöztünk, és hogy talán többé pap sem lehetek. Mindezt úgy, hogy a feleségemről és három gyerekünkről kellett gondoskodnom.
Az ilyen helyzet az, amikor az ember szinte lebénul. De pont ez az, amikor Leó pápa bátoríthat minket. Ha kihívás jön el életünkben, olyan, amely a csontjainkig hat, olyan egzisztenciális krízis, amely arra késztet minket, hogy megkérdezzük: ’Ki vagyok én? Mi az életem értelme?”, akkor vegyük fel a kabátunkat, szálljunk lóra és lovagoljunk ki, hogy szembenézzünk vele.
Írta: Fr. Michael Rennier
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia