Amikor a Szent Jobb hazatért

Nyolcvan évvel ezelőtt… A háború utáni első augusztus huszadikára úgy készült az ország, hogy a Szent Jobb nem lesz közöttünk. Tudjuk, ahogy a Szent Korona, úgy ez az ereklye is külföldre került, Ausztriába. Aztán megtörtént a csoda: néhány órával a körmenet kezdete előtt a Szent Jobb visszatért Budapestre. Ezeket az órákat, az ünnepi körmenetet idézzük föl a korabeli sajtóból, főpapi visszaemlékezésből, politikai rendőrségi jelentésből vett idézetekkel.

Nyolcvan évvel ezelőtt augusztus huszadika hétfőre esett. Néhány nappal korábban az Új Ember című katolikus hetilapban rövid szöveg jelent meg „A Szent Jobb nélkül” címmel:

„A Szent Jobb nélkül éri a magyarságot az idei Szent István-nap – a Szent Jobb nélkül, mint azokban a zivataros időkben, amikor a magyarságot nemzetté és állammá formáló Kéz eltávozott tőlünk, eltűnt közülünk és messze bujdosott, sokáig az ismeretlenben; Raguzában.

Most tudjuk, hol van, s a távoli Salzburgban bizonyára megérti ezt a mérhetetlen vágyódást, alázatot és bűnbánatot, amellyel nemzete fordul most feléje. Az Őt körülhordozó körmenet a hozzánk, Raguzából való visszatérése óta, mindig a magyarság pompázatos díszfelvonulása volt. A magyarság és a magyar katolicizmus világraszóló díszbe és ragyogásba öltözött a Szent Király napján, az ő kérlelésére és udvarlására, és annak örömére, hogy épen maradt kézcsonkját magáénak tudhatja. Most, hogy bűneink elsodorták a Dicsőséges és Áldott Jobbot: most nem akarunk pompát ezen a körmeneten. Ez a körmenet megtagadja magától a díszt, a ragyogást; a skarlátot, az aranyat; szürkébe és feketébe öltözik, mint hajdan a vezeklők. Megtagadja magától még a Legméltóságosabb Oltáriszentség édes és vigasztaló jelenlétét is, hogy Nélküle még jobban érezze a bánat és az engesztelés hamuízét! A bánat és az engesztelés körmenete lesz.

A körmenet végén, a Bazilikánál, fel fog tűnni az Oltáriszentség. Odavonulunk mégis elébe, az aranysugaras dicsőség elé, a köztünk maradt s a köztünk mindig jelenlévő Krisztus elé, azt kérve, hogy hozza vissza közénk és fölénk a Magyarok Tündöklő Csillagának bennünket őriző Kezét. Róla emlékezvén, most valóban csordulnak könnyeink. De a romutcák között vonulva is a jövendő felé vonulunk, s a bűnbánatban s az alázatban is ama örök célok között, amelyeket ez a Kéz szabott nekünk.”

[Új Ember, 1945. augusztus 16. 8.]

A cikk megjelenése után három nappal, este, a Szent Jobb megérkezett Budapestre. De mielőtt az ereklye hazatérésének a körülményeit fölelevenítenénk, nézzük meg, az Actio Catholica Országos Elnöksége miként tervezte meg a Szent István-napi „könyörgő körmenet”-et.

Az AC közleménye fölsorolta, hogy plébániák és egyesületek, a papság, a szerzetesek, katonai küldöttségek, énekkarok stb. hol és mikor gyülekeznek. Délután négy órakor kezdődött az ájtatosság a pesti ferencesek templomában, a Ferenciek terén, Grősz József kalocsai érsek vezetésével, aki a néhány hónappal korábban elhunyt Serédi Jusztínián bíboros-hercegprímás helyét vette át a püspöki kar élén. A szertartás után megindult a körmenet a Szent István Bazilika felé – az ott fölállított oltárnál Badalik Bertalan domonkosrendi tartományfőnök mondott szentbeszédet. Ezután következett az áldás és a Himnusz eléneklése.

De miként érkezett meg Budapestre a Szent Jobb? Mind a két katolikus hetilap – az Új Ember s A Szív – beszámolt a kalandos útról (Hogyan érkezett meg a Szent Jobb ezerkilométeres autóutakon, diplomáciai tárgyalásokon, pápai kihallgatáson, Alpokon, hóviharon át? Új Ember, 1945. augusztus 26. 1-2.; Hazatért a Szent Jobb! Beszélgetés Ralph Diefenbach-hal. A Szív, 1945. szeptember 1. 2.). Most azonban nem a korabeli sajtóból idézünk, hanem Grősz József kalocsai érsek naplójából. 1945. augusztus huszadikán ezt jegyezte föl naplójába az érsek, aki előző nap késő este gróf Teleki Géza kultuszminiszter (a tragikus sorsú miniszterelnök, gróf Teleki Pál fia) autóján érkezett Budapestre, s a budai Margit Intézetben szállt meg:

„Ma reggel a szentmise előtt olyan meglepetés ért, amely könnyekre fakasztott. A főnöknő odasúgta. hogy itthon van a Szentjobb. A Magyarországon működő amerikai misszió tagjai hozták haza Salzburgból. Napközben megtudtam a részleteket. A kezdeményező Kovach George Stephen alezredes volt, aki a miniszterelnökség útján augusztus első napjaiban írást kért Witz Béla érseki helytartótól, a Szentjobb őrétől a Szentjobb hazahozása ügyében. Ezzel az írással elindult. Társai voltak a vállalkozásban: Simonite Henry ezredes, Czerniuk Edward őrnagy és Schmergel Stephen őrmester. Salzburgban csatlakozott hozzájuk Diefenbach Ralph katolikus századoslelkész. A salzburgi amerikai katonai parancsnok táviratilag kérte a Szentatya engedélyét a drága ereklye hazaszállításához; megkapta; az érsek azonban, aki a kulcsot őrizte, nem volt otthon; utána mentek Luggauba, aztán augusztus 18-án éjfélkor megindultak. Linzben reggel rövid időre megpihentek, szentmisét hallgattak a vasárnap miatt, és este ½ 8-kor megálltak az Angolkisasszonyok Váci utcai zárdája előtt. A Szentjobbot hozó autót páncélos autó kísérte fegyveres amerikai katonákkal. El sem képzelhető az az öröm, amelyet a Szentjobb váratlan megérkezése a zárdában és azokban keltett, akik még este tudomást szereztek megérkezéséről. Szent István napján futótűzként terjedt el a városban a hír, délután pedig 120 000-es tömeg köszöntötte boldogan a főváros utcáin végigvonuló Szentjobbot, amely hitet, reményt hozott a meggyötört magyar szíveknek. A Szent István-bazilika elé érkező Szentjobbot tapsorkán fogadta, P. Badalik beszéde alatt a hatalmas tömeg lelkesen éljenezte az amerikaiakat és a szónok által hirdetett igazságokat. A körmenet után 8-10 000 résztvevő tüntetést rendezett az amerikai követség elé és a katonai misszió tagjainak lakása előtt.”

[Grósz József kalocsai érsek naplója 1944-1946. Bp., 1995, 254.]

Amiről Grősz érsek nem számolt be, azt A Szív című katolikus hetilap cikke alapján pótoljuk. A Szent Jobb hivatalos átadására 1945. augusztus 20-án, délután 2 órakor került sor az Angolkisasszonyok Váci utcai zárdájában. Jelen voltak az amerikai misszió tagjai (többek között Arthur Schoenfeld követ és William S. Key tábornok), Zsedényi Béla, az ideiglenes nemzetgyűlés elnöke és a kormány több tagja, az Actio Catholica, a főváros és a Kisgazdapárt nagyválasztmányának küldöttsége. Miután felnyitották az ereklyét tartalmazó ládát, amelyben „faháncs és celofán burkolatban feküdt az ereklye”, Ralph Diefenbach amerikai tábori lelkész rövid beszéd kíséretében átadta az ereklyét Witz Bélának, aki „megállapította, hogy az ereklyetartó pecsétje és a szentereklye sértetlen”, majd köszönetet mondott az USA elnökének és budapesti képviselőjének (A Szent Jobb diadalútja Budapesten. A Szív, 1945. szeptember 1. 1.) A katolikus hetilap cikkéből azt is megtudjuk, hogy a Szent Jobbot „a régi hagyomány szerint” az irgalmasrend tagjai vitték a vállukon.

Miután a Ferenciek terétől induló körmenet a Szent István Bazilikához ért, P. Badalik Bertalan domonkos rendi tartományfőnök mondott beszédet. Badalik kora egyik leghíresebb hitszónoka volt, a nyolcvan évvel ezelőtt elhangzott beszéde is idézésre méltó. Közöljük is majd teljes terjedelmében, most azonban – zárásul – nézzük meg, mi maradt meg erről a beszédről az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Badalik beszédére ugyanis a kommunista párt, illetve az általa felügyelt politikai rendőrség is fölfigyelt, ennek bizonyítéka az az egy oldalas gépelt jelentés, amelyet Badalik Bertalan egyik operatív dossziéja (ÁBTL-3.1.5. O-12547/1) őrzött meg, s amelyet betűhíven közlünk:

Jelentés

1945. augusztus 20-án a szokásos várbeli körmenet helyett az Actio Catholica az idén a Szt. István Bazilika előtt rendezett ünnepséget. A régebbi körmenetek tömegeinél jóval nagyobb tömegek vonultak fel a Bazilika előtt. Legalább egy óráig tartott, amíg a hatalmas tömeg felvonult és nemcsak a Szt. István teret, hanem a környező mellékuccákat is megtöltötte. Valószínű, hogy ez a tömeg nem az alig észrevehető méretű uccai hirdetményre mozdult meg, hanem a templomokban folytatott nagy előzetes propaganda, amely nyilván nem mulasztotta el a megmozdulás politikai jelentőségének hangoztatását sem.

Rövid bevezető könyörgés után Pater Badalik Bertalan tartományfőnök /domonkosrendi/ mondott „szentbeszédet”. A beszéd szabályos politikai beszéd volt, a hallgatóság is nyilván annak érezte, mert sűrűn szakította meg tapssal, ami pedig szentbeszédnél legalább is szokatlan. Beszéde elején a páter rajongó hódolattal emlékezett meg az Egyesült Államokról, amelynek a Szent Jobb hazatérését köszönhetjük. Kiemelte, hogy semmilyen más néptől ezt a megértést nem várhattuk volna. Az amerikaiak ilyen kiemelését, a hangsúlyból félreérthetetlen oroszellenességet, a tömeg tomboló tapssal honorálta.

Szent Istvánról és eszméiről beszélt ezután. Azt emelte ki, hogy Szent István állama a szilárd tekintélyen épült és ma sem lehetséges más alapon államot építeni. A szentistváni állam másik alapja a kereszténység. Ebből az eszméből nem engedünk egy tapodtat sem. Nem engedjük a Regnum Marianumot elkeresztényteleníteni. /Tomboló, félperces tapsvihar. Jellemző az is, miről nem beszélt, pedig beszéde gondolatmenetében idekívánkozott volna: a nácik kereszténytelensége és az, hogy a Szent Jobbot kik hurcolták ki az országból, és hogy kik azok a felszabadítók, akiknek a mai ünnepséget köszönhetjük./

Nem volt kisebb a tömeg lelkes tetszésnyilvánítása akkor sem, amikor Badalik kijelentette, hogy nem egyezkedünk, elveinkből nem engedünk egy tapodtat sem, nem paktálunk. Akik pedig megalkusznak, azokat el fogjuk tiporni. Ez a nyilván baloldalnak szóló célzás óriási lelkesedést váltott ki.

„Nem engedjük, hogy avatatlan kézzel tovább bomlasszák a házasság szentségét”

– ez a mondat is élénk helyeslést keltett.

A szentbeszéd végén a tömeg egészen átforrósodott lelkesedéssel ünnepelte a szónokot, aki végre hangot adott a „jobboldalnak”.

A szentbeszédet még egy könyörgés követte, majd a szétoszló tömegnek egy pap kiadta a jelszót: „Gyerünk az amerikaiak elé.” A pap vezetésével az egész tömeg fölvonult az amerikai követség irányába.

[Budapest, 1945. augusztus 27. L]

Amikor évekkel később, 1950. augusztus 12-én Ipper Pál államvédelmi nyomozó hadnagy (a későbbi neves újságíró, tévés személyiség) javasolta az akkor már veszprémi püspök Badalik „nyilvántartásba vételét és róla személyi dosszié felfektetését”, a püspökről írt rövid életrajz is megemlítette a nyolcvan évvel ezelőtti beszédet: „1945-ben a Szt. Istváni körmeneten (sic!) nyíltan a Szovjetunió ellen uszított és dicsérte az amerikaiakat.”

Az 1945. augusztus 20-án elhangzott beszédet tehát nem felejtették el. Nem azért, mintha Badalik bárki ellen is „uszított” volna. Nem, nem „uszított”. Ez a beszéd egy jeles egyházi szónok bátor hitvallása volt a romokban heverő fővárosban. Méltó arra, hogy fölidézzük.

P. Badalik Bertalan beszéde teljes terjedelmében itt érhető el.