Az imádság egyetlen formája, amely megmarad, az az, hogy menjünk, hogy ott álljunk az Eucharisztia előtt… csendben… az Úr előtt… átélve a vele való egyesülést a szeretetben.
És még ha külsőleg fáradt is vagyok, ha feszült vagyok a tevékenység miatt, amit végeztem, ami bizonyos módon megakadályoz abban, hogy használjam ezt az imát azon a szinten, ahol örömöt tapasztalunk meg – ott maradok, ott maradok olyan sokáig, amíg ott kell maradnom. Ki akarnék menni – de nem, érzem, hogy ott kell maradnom – és maradok. Addig maradok ott, amíg érzem Jézus hívását.
Ez élő imává válik, átváltoztatóvá, az élet forrásává. Rendkívüli adományokat kapok benne –nem mindig abban a pillanatban, amikor befektetek az imába. De érzem, hogy egyre inkább az Úr lesz életem mindene, hogy életem megtisztul, és hogy szüntelenül érzem az Úr jelenlétét. Mivel azt, amit Neki adtam, Ő százszorosan visszaadja nekem. Érdek nélkül neki adtam az időmet, az életemet, a véremet. Kimerítettem az életemet Előtte. Ő százszorosan visszaadja ezt nekem. Később pedig – szüntelenül érzem a jelenlétét, érzem, hogy Ő mindig velem van. Érzem, hogy az életem valóban megtisztult, hogy elszakadtam azoktól a dolgoktól, amiket tisztátalannak éreztem magamban, a szemléletmódomban, a reagálásomban – tovább fölébe kerekedtem ennek.
Születésünktől a halálunkig szomjazzuk a szeretetet. Amikor odatérdelünk az Eucharisztia elé, megérkeztünk a forráshoz. Jézus már várt. Nagyon várt. Személyesen énrám. Vágyódik arra, hogy a Szívére ölelhessen. Nem a külsőmet vizsgálja, nem tesz föl kérdéseket, nem vár el semmit, csak velem akar lenni. Az elfogadásnak ebben a bensőséges meghittségében gyermekké válik az ember. Most semmi sem fontos, csak az, hogy Jézus szeret. Nagyon szeret. Ebben a pillanatban csak Vele vagyok és engedem, hogy szeressen. Jelenleg nem vagyok semmi más, mint egyetlen szerető odahajlás az Úr felé. Bizalommal hajtom fejemet az Ő keblére. A gyöngédség tiszta misztériuma ez. Fészket készítek magamnak az Ő Szívében. Hallgatom szívdobbanását és elmerülök szeretete misztériumában. A bensőséges szeretet pillanatai ezek. A lélek megpihen és újjászületik benne.
Az adoráció a tiszta szeretet párbeszéde Istennel. A meghittségnek ebben a mélységében nincsenek már szavak, nincsenek már gondolatok. Csak a másik, a Te létezik egyedül. Az ember elfeledkezik önmagáról és csak egyetlen a fontos: Isten van. Milyen jó, hogy Ő olyan csodálatos, olyan nagy! Az adoráló ember belefeledkezik Isten csodálatába. A szeretetre az Úr még nagyobb szeretettel válaszol: megmutatja, megismerteti önmagát. „Aki szeret engem (…) én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21) – mondja Jézus. A Teremtő és a teremtmény elragadtatva nézik egymást. Ez a néma párbeszéd beszédesebb minden szónál. Nem létezik nagyobb öröm ennél a szeretetnél, a szeretetben való egységnél!
Amikor az adorációban átitatódtunk, feltöltődtünk a Szeretettel, akkor ismerjük fel igazán, micsoda feladatot bízott ránk Jézus! Továbbadni, sugározni ebbe a kihűlt szívű világba az Ő szeretetét. „Ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Nem egy kicsit, nem ímmel-ámmal, hanem úgy, ingyenesen, érdek nélkül. Számítgatás és mérlegelés nélkül pazarolni a szeretetet, ahogy Ő tette. Nemcsak akkor, amikor éppen kedvünk van hozzá, hanem mindig. Mindig ugyanolyan intenzitással szeretni mindenkit. Azt is, aki nem annyira szimpatikus. Vállalni minden áldozatot, késznek lenni elmenni a legvégsőkig. Ezt várja a Mester, ezt kéri tőlünk. S a tanítvány odaadó szeretetében lassan Eucharisztiává válik, mert ez a cél. Ezért térdelünk újból és újból az oltár elé. Ezért végezzük az adorációt.
Az adoráció lényegét kell megértenünk: az adoráció nem a mi tevékenységünk. Mi csupán ott vagyunk az Eucharisztia előtt és várakozunk. Isten rendelkezésére állunk. Engedjük, hogy az történjen a lelkünkben, amit Ő akar. Ez azt jelenti, hogy az adorációban teljesen lemondunk minden aktivitásról. Nem beszélünk, nem énekelünk, nem olvasgatunk és nem is töprengünk most semmin. Csöndben vagyunk, és csönd van körülöttünk.
Az Eucharisztia elé helyezkedünk. Amikor nincs kitéve az oltárra, akkor is végezhetünk adorációt a Tabernákulum felé fordulva. Ugyanezt megtehetjük odahaza is: a legközelebbi templom felé fordulunk azzal a hittel, hogy néhány falon túl ott van az Eucharisztia. Lehetőleg térdelve adoráljunk, ha azonban ez nehezen megoldható, vagy fáj a lábunk, nyugodtan ülhetünk is. Ezután nincs más tennivalónk, mint a várakozás.
Fontos tudnunk, hogy a belső csend nem valami erőfeszítés, vagy küzdelem árán valósul meg bennünk. Az összeszedettség egy állapot. Nyugodt türelemmel várakozunk, és egy bizonyos idő után eljutunk ebbe az állapotba. Észre fogjuk venni, hogy először a testünk, a fizikai valónk nyugszik meg. A megfelelő testhelyzet pihentető. Az izmok feszültsége megszűnik, légzésünk egyenletessé válik. A benső világunk már egy kicsit lassabban nyugszik meg. Ha megrohannak különféle gondolatok, ne harcoljunk ellenük! Nem foglalkozunk velük, ügyet sem vetünk rájuk. Most valami sokkal fontosabbra irányul a figyelmünk: Jézus jelenlétére. Várakozásunk közben kérhetjük az Ő segítségét. Ahogy annak idején parancsolt a viharnak, most parancsoljon a kavargó gondolatoknak! Ha sok a gondunk és bánatunk, adjuk át azokat Jézusnak! Öntsük ki szívünket és mondjunk el Neki mindent gyermeki bizalommal. Bízhatunk a megértésében és segítségében, hiszen Ő maga mondotta: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). Ezek után nyugodtan várakozunk, és előbb-utóbb megszületik az összeszedettség.
Aki úgy érzi, hogy nehezen jut el az összeszedettség állapotába, megpróbálhat néhány egyszerű eszközhöz folyamodni. Elmondhatunk 1-2 tized rózsafüzért, vagy esetleg mind az 5 tizedet. Végezhetünk hálaadó, vagy dicsőítő imádságot. Megpróbálhatunk egy rövid, egyszerű kis éneket dúdolgatni magunkban (mint pl. Taizében), és azt ismételgetni. Mondogathatjuk Jézus és Mária nevét is, vagy egy-egy mondatot valamelyik imából. Mindenki előbb-utóbb megtalálja a neki megfelelő eszközt. Ha kitartunk benne, egyre inkább érezni fogjuk azt a belső nyugalmat és békés csöndet, ami az összeszedettség jellemzője. Nincs már bennünk nyugtalanság, nem zavar többé semmi. A különféle zajok és mozgások már nem terelik el figyelmünket.
Ebben az összeszedettségben kérjük a Szűzanyát, hogy legyen velünk. Mint jó Édesanya szívesen jön és segít. Vele együtt kérjük és hívjuk a Szentlelket. Az Ő jelenlétük sokat segít, és elhárít minden zavaró tényezőt.
Most egy másféle, nyugodt, békés várakozás kezdődik. Nem akarunk semmit, nem sürgetünk semmit. Egyszerűen csak ott vagyunk és engedjük, hogy hasson ránk az Eucharisztia csöndje. Észre fogjuk venni, hogy ez egy másfajta, jóval mélyebb csönd, mint a mi benső csöndünk. A várakozásban lassan ráhangolódunk az Eucharisztia csöndjére. Egyre nagyobb nyugalom és egyre mélyebb béke tölt el bennünket. A csöndünk lassan egybeolvad az Eucharisztia csöndjével. Megszűnnek a vágyak, a különféle elképzelések. Betölt a csönd. Behunyt szemmel várakozunk. Előfordulhat, hogy olykor úgy érezzük, mintha nem is lenne testünk, vagy mintha nem is a térben lennénk. (Ez csak érzés. Valójában, ha kinyitjuk a szemünket, láthatjuk, hogy nem szűnt meg semmi sem.) Várakozunk nyugodt türelemmel, hogy megnyíljunk az isteni Jelenlét számára és elinduljon az Úgynevezett „belső történés”.
