Ahol már hit sincsen

A limburgi püspök krokodilkönnyeinek nem lesz következménye. A puszta nyafogás, ahelyett, hogy az okokat és alternatívákat keresnénk, nem vezet sehova.

Lukács evangéliumában szerepel a kérdés, amiről manapság el kellene gondolkoznunk: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8).

Úgy tűnik, mintha a hívek között végzett 6. véleményfelmérés napjainkban választ adna erre az Úrnak. A limburgi püspök az egyébként nem túl figyelemreméltó nagyböjti pásztorlevelében a következőket írja: „Ezért aggódom, amikor a véleményfelmérés 2023-ban közzétett eredménye szerint azon válaszadók száma, akik azzal a kijelentéssel egyetértenek, hogy „Hiszem, hogy van Isten, aki Jézus Krisztusban lett láthatóvá”, drámaian csökkent a korábbi felmérésekhez képest. Manapság a katolikus egyház tagjainak már csak 32 százaléka ad erre a kérdésre igenlő választ.” (Hirtenwort zur Österlichen Bußzeit 2025 von Georg Bätzing, Bischof von Limburg, Lesefassung, S.5.) Ennek magyarázata és az ebből levont következtetések várhatóan sekélyesek és homályosak. Ugyanakkor a kérdés korántsem lényegtelen, különösen a püspöki levél fő témájának, a Niceai Hitvallás szövegével és annak keletkezésével összefüggésben.

Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy Németországban a számlálási módtól függően a lakosság alig fele vagy annál is kevesebb ember keresztény. Az egyházból idén várhatóan kilépők száma alapján arra lehet következtetni, hogy Németországban 20 millió alatt van a katolikusok száma, és ezek csak egy harmada, alig 6,7 millió vallja meg azt a hitét, hogy „van Isten, aki Jézus Krisztusban lett láthatóvá”. Ezen emberek a teljes lakosságnak mindössze 8 százalékát teszik ki, ami azt jelenti, hogy egy forgalmas utcán nagyjából minden tizenkettedik szembejövő ember vallaná magát Jézus Krisztushoz tartozónak.

A limburgi püspök joggal aggódik, hiszen a nyugat-európai kultúra teljes mértékben a Jézusban való hiten alapszik. A manapság előszeretettel szidott Nyugati világ korábban három lábon állt. Egyrészt a görög filozófián, amely az emberek gondolkodásmódját jelentősen befolyásolta. Másrészt a római jogon, amely még ma is jellemzi igazságérzetünket. Soklatin nyelven íródott jogelvről már az ókorban is így gondolkodtak. Harmadrészt pedig a Jézus Krisztusba vetett hiten, ahogyan azt a niceai zsinat megfogalmazta.

A görög gondolkodásmódot már régóta egyre inkább rombolják a posztmodern dekonstruktivisták. A jog, ahogyan azt sokáig ápolták és áthagyományozták, a természetjog konkretizált megfogalmazásaként létezett. Ezzel szemben manapság egyre inkább a jogi pozitivizmus válik uralkodóvá. Végül pedig a civilizációnkat összetartó közös hit is leépülőben van. Ha az Emberfia ma Európába jönne, a hitet csak mint töredékes maradványt találná. Az európai kontinens nagy korszaka a végéhez közeledik. Már a múlt század egyik nagy gondolkodója, Erik von Kuehnelt-Leddihn is felismerte, hogy a hit nagyrészt elpárolgott. Ahogy fogalmazott, ma már csak az „üres üvegből áradó illatból” élünk. Azóta azonban már ez is elpárolgott.

Világszerte, és Európában is egyre több ember ismeri fel, hogy ez nem mehet így tovább. Nem csak a gazdasági, társadalmi és demográfiai problémák fenyegetnek azzal, hogy elsöprik az elmúlt évszázadok minden vívmányát. Nem csak az új népvándorlás az, ami néhány évtizeden belül teljesen meg fogja változtatni Európát. Az európaiaknak hiányzik az az alap, amelyre a hanyatlás után újra építhetnének. Elképzelhető ugyanis, hogy Európában egy kultúrkeresztény újjászületési korszak következik, ahogyan azt David Engels történész is leírta. Eszerint az új és utolsó virágkor, amelyet az ókori római békével (pax Augusta) lehetne párhuzamba állítani, a kontinens hattyúdala lenne. Sok erre utaló jelet láthatunk, különösen azért, mert az Európába beáramló népek egyike sem igazán híve az itt uralkodó kulturális nihilizmusnak. Emiatt viszont annál fontosabb lenne, hogy az Egyház határozottan erősítse meg a belső köreit, és szakítson a népegyház illúziójával. Ennek érdekében érdemes lenne megvizsgálni, hogy a társadalomkutatók miről nem tesznek említést.

A hívek között végzett véleményfelmérés ugyanis egy lényeges kérdésre nem tér ki. A jelenségeket ismerteti, ugyanakkor módszeresen figyelmen kívül hagyja azok okait, holott éppen itt Németországban lenne érdemes nagyon is alaposan körülnézni. Az állami és egyházi szervek közötti pénzügyi és szervezeti kapcsolatoknak köszönhetően rengeteg érdemi adatot lehetne szerezni. Hogy csak egy példát említsek: a hittanoktatás. Németországban ugyanis minden katolikus tanuló – hacsak ki nem jelentkezett az Egyházból – köteles tíz évig (érettségizők esetében 12 vagy 13 évig) felekezeti vallásoktatásban részt venni. Itt rögtön két kifogást kell tisztáznunk. Egyrészt, hogy sokan tanulnak az iskolában franciául, de kevesen képesek használni is a nyelvet. Másrészt pedig természetes dolog, hogy az oktatás révén senki nem válik hívővé. Mindazonáltal a diákok legalább egy évtizedig hetente kétszer foglalkoznak a katolikus vallással. , Egy végzős középiskolásnak sem kell sokat gondolkodnia a „Bonjour Madame” vagy „Bonjour Monsieur” udvarias köszönéshez. Azaz csak az alapvető dolgok ragadnak meg. Így felmerül az a kérdés, amit már XVI. Benedek pápa is megfogalmazott „A világ világossága” című könyvében: „Ezt a kérdést én is felteszem magamnak. Németországban minden gyermek kilenc-tizenhárom évig vallásoktatásban vesz részt. Hogy a megtanultakból aztán miért ragad meg ilyen kevés, hogy így fogalmazzak, számomra érthetetlen. A püspököknek valóban komolyan el kellene gondolkodniuk azon, hogyan lehetne a katekézisnek új szívet, új arcot kölcsönözni”.

Ahogy fent már írtam, a véleményfelmérés nem tér ki az okokra. Pedig valóban érdekes lenne tudni, hogy fiatalok egyáltalán milyen ismeretekkel rendelkeznek a vallásról a középiskola egyes osztályaiban, illetve az iskola befejezése után. A katolikusoknak csak 32 százaléka vallja meg Jézust, ugyanakkor közülük vajon mennyien ismerik az Egyház Jézusról szóló tanítását? Pontosan emiatt kell rájönnünk, hogy a limburgi püspök pásztorlevelének egyetlen olyan passzusa, amely figyelemre méltó lehetne, végső soron csak egy szappanbuborék.

Éppen a püspök az, aki a saját egyházmegyéjében megbízza a hittantanárokat e küldetéssel. Püspökként nem kellene ezután rajtuk tartania a szemét? A püspök az, aki a hitoktatókat képző tanárok számára kiadja a „venia legendi”-t, az oktatási engedélyt. Miért nem figyel azokra, akik az ő tanárait és papjait is képzik? Ő a püspöki konferencia elnöke. Miért nem kezdeményezi a vallásoktatás, a katekézis javítását? Hol marad a kezdeményezés a széles körű felnőttkatekézisre? Az egyház legalább három alkalommal találkozik megkeresztelt, de nem hívő emberrel: esküvőn, kereszteléskor és elsőáldozáskor. Mindhárom alkalom komolyan vehető kiindulópont lehetne a katekézisre.

Persze ehhez egy kis bátorság kellene, hiszen az Egyháznak ugyanabban a tapasztalatban lehet része, mint az Úrnak: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” (Jn 6,60). A püspökökön múlik, hogy van-e bennük elég higgadtság, hogy mindezt elviseljék: „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszavonultak, s többé nem jártak vele.”. (Jn 6,66) Igen, sőt, ezen túlmenően elég bátraknak kellene lenniük, hogy megkérdezzék mindazokat, akik maradtak: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67). Jézus kérdése ezen a ponton nem más, mint abszurd közbevetés, hiszen erre válaszként vallja meg Péter a hitét Jézusban. Ezt manapság is sokan megtennék. Az Egyház Krisztus titokzatos teste. És kihez máshoz mennénk, hiszen az Egyházé az örök életet adó tanítás.

Bátorságot kellene merítenünk, hogy hagyjuk elmenni, akik menni akarnak, mert nem viselik el a hit jelenlétét. És őszintéknek is kellene lennünk, hogy elmondjuk nekik, mit hagynak el, mert csak így tárhatjuk szélesre a megtérésükhöz és visszatérésükhöz a kaput. A manapság szokásos hitoktatáson résztvevők – persze a kivételek erősítik a szabályt – tanulmányaik végeztével többet tudnak a buddhizmusról, az iszlámról és az egyházkritikáról, mint az Egyház által hiteles hitéről. Az a püspök, aki ezt a hibát felismeri, de mégsem tesz határozott ellenlépéseket, saját magát teszi bűnössé a mostani és a jövő generációi tekintetében.

A katekézisben új kezdet kellene. Meg kellene erősítenünk a krisztusi hitvallást. Bizonyosnak kell abban lennünk, hogy soha nem leszünk többségben, de mégis a mi feladatunk, hogy a társadalom kovásza legyünk. Ehhez pedig bátor és elszánt lelkipásztorokra, valamint képzett katekétákra van szükségünk minden korosztály számára. A pápai utasítás a kateketikai szolgálat bevezetésére prófétai utasítás volt, amely megmutatja, hogy mire van szüksége az Egyháznak már ma is, és mire lesz még inkább szüksége a jövőben. Most már csak egy bátor lépés kellene Róma részéről, hogy a problémás hierarchiával rendelkező országokban a katekéták képesítését a Szentszék felügyelete mellett a megfelelő kezekbe adja. Sajnos ugyanis Németországban aligha várható, hogy széleskörű képzési program indulna a missziós katekéták számára. Így pedig nekünk nem marad más, mint az üres püspöki frázisok. Sajnos.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net