A Szentírásban, úgy az Ószövetségben, mint az Újszövetségben találhatunk számos olyan eseményt, amelyek találkozásokról szólnak. Gondoljunk például az Egyiptomba került József találkozására a testvéreivel és édesapjával, a tékozló fiú hazatérésére, a tanítványok találkozására a feltámadt Úrral, az apostolok visszatérésére az egyes megalakult közösségekhez. Ha jól megfigyeljük ezeket az eseményeket, észrevehetjük, hogy egy dolog mindegyikben felfedezhető: a VISZONTLÁTÁS ÖRÖME. A búcsúzás pillanatának, és a találkozásig eltelt időnek fájdalma egy szempillantás alatt elszáll, és esetleg az örömkönnyek azok, amik fényessé teszik az arcot.
A mi életünkben éppúgy jelen vannak a búcsúzások és a viszontlátások, mint a Biblia korában élt emberek életében. A fájó búcsúzás után minduntalan azt a napot várjuk, hogy ismét találkozzunk a hozzánk közel állókkal, azokkal, akiktől elváltak útjaink. Azon töprengünk, mi mindent fogunk majd elmesélni nekik az elmúlt időből. Amikor azonban a találkozás megtörténik, a viszontlátás örömében már nem a szavak a fontosak, hanem az együttlét. Az, hogy egymás társaságában vagyunk. Ki akarjuk élvezni az együtt töltött idő minden percét, és talán be akarjuk pótolni a búcsúzástól eltelt időt is. Az örömöt, amit a viszontlátás okoz, szeretnénk mindörökre megőrizni a szívünkben. Érezzük, hogy ez a beszélgetéssel töltött együttlét más, mint a búcsúzás óta történt esetleges telefonbeszélgetések, e-mailek, sms-ek…, mert ezt meghatározza a TALÁLKOZÁS ÖRÖME. Az az öröm, hogy végre ismét szemtől szembe látjuk egymást, és ráébredünk, hogy ezt igazán csak a viszontlátás alkalmával tanuljuk meg értékelni. Ha azonban a találkozás percei elmúlnak, újra a bánat és fájdalom költözik a szívünkbe, de hisszük, tudjuk, hogy lesz még VISZONTLÁTÁS.
Hasonlóképpen van ez az istenkapcsolatunkban is. Bűneink által ugyanis eltávolodunk tőle, nem érezzük már jelenlétét, mert fetrengünk a bűn mocsarában. A szentmisét és a napi imát elmulasztva is messzire kerülünk az Istentől, ami lelkünk elnehezedését vonja maga után. A szentgyónás, a szentmise látogatás és az ima által azonban az Úrral való kapcsolatunkban is létrejön a viszontlátás, közelebb kerülünk hozzá. Ez ugyanolyan örömteli és meghatározó, mintha egy számunkra fontos személlyel, egy baráttal találkozunk újra. Ennek a találkozásnak hozzánk hasonlóan az irgalmas Atyánk is örül, és szívéhez ölel minket, miként az elveszett bárányt a pásztor. Nem rója fel számunkra eltávolodásunkat, hanem csendben meghallgatja mondanivalónkat, majd válaszol nekünk. Ezekből az együttlétekből töltekezik lelkünk, és a tékozló fiúhoz hasonlóan mi is belátjuk, hogy nem érezzük jól magunkat távol az atyai háztól. Ezért, ha el is távolodunk tőle időről időre, mindig térjünk hozzá vissza, hogy érezhessük lágy ölelését és azt az örömet, amit a viszontlátás adhat.
