2 évvel ezelőtt, 2018. december 8-án avattak boldoggá Algériában 19 keresztény vértanút. Amint arról annak idején a Vatikáni Rádió és több magyar médium is hírt adott, a szertartást az algériai püspökök kifejezett kérésére algériai földön tartották, azon a földön, amelyhez – és amelynek népéhez – a Tibhirine-ben élő hét francia szerzetes és a többi tizenkét szerzetesnő és szerzetes élete árán is ragaszkodott.
A több mint 40 millió lakost számláló Algériában a lakosságnak csupán egy tízezred része katolikus. Az Algírban működő érsekség mellett az országban három püspökség van.
Christian, Luc, Célestin, Michel, Christophe, Paul és Bruno. Ez volt a neve annak a hét szerzetesnek, akiket az 1996. március 26-ról 27-re virradó éjszakán, az Atlasz hegységben álló ciszterci rendházban élő kilenc szerzetes közül elraboltak. Holttestüket, pontosabban csak a levágott fejüket néhány héttel később találták meg. Haláluk körülményei mindmáig sem tisztázódtak egészen.
Szabályos, szokványos közösségi életet éltek, de rendkívülivé tették ezt az életet. Mindegyikük más és más lelki utat járt be, volt, aki kézművességgel, volt, aki beteggondozással foglalkozott, volt, aki költeményekben adta át Krisztussal kapcsolatos élményeit, volt, aki az imádkozásban és az Oltáriszentség imádásában teljesedett ki. Ránk maradt örökségük azonban egységes, a közösség öröksége, ahogyan róluk szólván ezt Ferenc pápa is hangsúlyozta.
A polgárháborúba süllyedt Algériában a kilencvenes években a fegyveres iszlamista csoportok többedíziglen felszólítottak minden külföldit, hogy hagyják el az országot. Ultimátumuk lejártával sorra kezdték gyilkolni őket. 1993 decemberében 12 horvát állampolgárt öltek meg, egészen közel a tibhirine-i monostorhoz. Pár nappal később, Karácsonykor betörtek a rendházba is, ahol Christian testvérrel tárgyaltak, majd végül elmentek, de megígérték, hogy visszajönnek. A szerzetesi közösség úgy döntött, hogy a figyelmeztetések, fenyegetések ellenére együtt maradnak, nem hagyják el veszélyben levő barátaikat, és hűségesek maradnak Isten hívásához. Előre megbocsátottak támadóiknak. Ezután írta meg Christian fráter spirituális végrendeletét.
Christian fráter tudta, hogy végzetüket vagy bukásnak vagy naivitásnak fogják értékelni. Ő hidakat akart építeni, a békét hirdette és azt vallotta, hogy a törésvonalakban mindig megvan Krisztus keresztjének a helye, a szerzeteseknek pedig ott a helyük, ahol a keresztre szükség van. Fájt neki, ha arra gondolt, hogy esetleges meggyilkolásáért az egész algériai népet vádolják majd, megkülönböztetés nélkül. Végrendeletében megbocsátott gyilkosának, és így szólt hozzá:
„És neked, barátom, aki ott leszel az utolsó percben, a te számodra is kérem a megbocsátó irgalmat, és azt, hogy megadassék nekünk, boldog latroknak, hogy a paradicsomban találkozzunk, ha Isten, mindkettőnk atyja úgy találja jónak. AMEN ! Inch’Allah !”
A boldoggá avatás évfordulóján egy-egy kis részletet szeretnénk megosztani olvasóinkkal mindegyik vértanú szerzetes írásbeli hagyatékából, naplóikból, leveleikből, elmélkedéseikből.
Luc fráter
„Az Üdvözülés a másik emberből árad reánk. Számunkra ők jelentik Isten jelenlétét, amely az életre szólít. A Hit azért lehet a megmentőnk, mert tekintetünket a másik ember felé fordítja, azaz olyan kapcsolatot teremt, amely kiszakít bennünket halálos magányunkból.” (Az imakönyvében talált kézírásos jegyzet)
Paul fráter
„Mi marad néhány hónapon belül az algériai Egyházból, struktúráiból, láthatóságából, az őt alkotó emberekből? Kevés, valószínűleg nagyon kevés. Mégis hiszek abban, hogy a Jó Hír el van vetve, a mag kicsírázik. […] A Szentlélek dolgozik, az emberi szívek legmélyén működik. Álljunk készen, hogy hatni tudjon bennünk az imádság által és azáltal, hogy minden testvérünk számára szerető jelenlétünket kínáljuk.” (Levél, 1995. január 11.)
Michel fráter
„Mártír, mennyire kétértelmű itt ez a szó… Ha történik velünk valami – nem kívánom, hogy történjen – akkor azt itt, mindazon algériaiakkal szolidárisan, közösen akarjuk megélni, akik már életükkel fizettek, szolidaritásban mindezekkel az ártatlan ismeretlenekkel… Úgy tűnik nekem, hogy aki a kitartásban segítségünkre van, az Az, aki hívott bennünket… Mély csodálat tölt el: Isten megerősít minket veletek (algériai néppel) Krisztusban, és felken minket. (Levél egy szerzeteshez, 1994. május)
Christophe fráter
„A mai napon azt a kegyelmet kérem Tőled, hogy szolgálhassak és életemet adhassam itt, váltságdíjul a békéért, az életért… Jézus, vonj be engem keresztrefeszített szereteted örömébe.” (1995. július 25.)
Christian fráter
„Ha egy napon – és ez akár a mai nap is lehet – a terrorizmus áldozata kell legyek, azé a terrorizmusé, amely úgy tűnik, minden, Algériában élő külföldire ki akar terjedni, azt szeretném, ha a közösségem, Egyházam, családom tudná és mindig emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak ADTAM.” (Végrendelet, 1993. december)
Célestin fráter
„Algéria még mindig vérzik! November 10-én meggyilkolt Odette nővérünk már a tizenegyedik 1994 májusa óta a szerzetesek és papok közül! [Lesznek még mások is!] Imádkozzatok továbbra is velünk, hogy a testüket átlyuggató golyók váljanak az élet, a béke, a szabadság, a megbékélés magvaivá mind az egész világban, mind különösen Algériában…! (Levél barátaihoz, 1996. január 27, két hónappal az elrablás előtt)
Bruno fráter
„…Köszönetet mondok az Úrnak, hogy itt vagyok és ebben az életállapotban vagyok. Olyan egyszerű dolog, elrejtve lenni, mint a talajban megbúvó mag, amely a maga idejében majd csírázni fog. A hit és az erős remény élete. Itt, éppúgy mint szerte a világban, Isten elvetette Királysága magvait, de minden születés fájdalommal jár…” (Levél, Fès, 1996. január 8.)
Források: Aleteia 1, 2, 3, moines-tibhirine.org
