Advent harmadik vasárnapján a száz éve született Pilinszky János 1974-ben publikált adventi írásának részletét ajánljuk elmélkedésre. Pilinszky költészetének alapvető motívumai bukkannak föl ezekben a sorokban: gyermekkor, hó, hazatalálni. A Szálkák c. verskötet egyik legszebb versében olvassuk: „Gyermekkorunkban meg kellene halnunk, / tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, / de tovább élünk, foltozgatva és / tóldozgatva a jóvátehetetlent.” (Egy életen keresztűl) Kései, már a halála után publikált interjújában a költő arról beszélt, hogy egy gyerek „esetleg – sőt valószínű – sokkal mélyebben, közvetlenebbül érintkezik a világ egészével”; ugyanebben a szövegben olvassuk: „/…/ haza akarok találni! Mindennek a mélyén ez van, hogy hazataláljak” – hazatalálni a Valóságba, ami maga az Isten. S aki hazakészül – olvassuk az alábbi szép részletben -, már a készülődésben otthon van.
Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és ádvent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
[Pilinszky János: Hitünk titkairól. Új Ember, 1974. december 15. 1. p.]
