A tékozló fiú és a lelkiismeret

Nagyböjt negyedik vasárnapján a tékozló fiú történetét hallottuk Szent Lukács evangéliumából. A prédikációk többsége a történetben az atyára fókuszál, a határtalan szeretet gesztusára, amely nem ítélkezik, hanem befogad. Érdemes azonban a fiú „szerepét” is megnézni ebben a történetben, mert, így hiszem, sok tanulsággal szolgál.

A tékozló fiú – olvassuk Szent Lukács evangéliumában -, miután elhagyta az atyai házat, léha életet élt, eltékozolta apjától kapott vagyonát, s az emberi lét legmélyére került. S ekkor megszólalt a lelkében valami, illetve Valaki. Szent Ágoston szerint a lelkiismeret Isten hangja a lélekben. A fiú elhatározza, hogy visszatér az atyai házba, s elmondja atyjának:

„Vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.”

Így is cselekszik. Amikor hazatér, atyja elébe siet, nyakába borul, s megcsókolja, de nem szólal meg. A fiú megismétli az előbb idézett evangéliumi passzus első mondatát: vétkezett Isten és az atyja ellen is.

A fiú mindenét eltékozolta, de a legfontosabbat nem: a lelkiismeretét. Sokáig „aludt” a lelkiismerete, de nem halt meg. Érdemes alaposan megnézni egyik kedvenc festőm, Szőnyi István több mint száz évvel ezelőtt készült festményét (A tékozló fiú): a fiú meztelenül térdel, jobb karja szinte élettelenül csüng, fejét lehajtja. Annak, aki vele szemben guggol, ölelésre indul a karja, s oldalra néz, nem a fiúra. Hova néz? Kit néz? Nem tudjuk. Talán annak mond köszönetet szavak nélkül, miközben a karja ölelésre indul, akinek a hangja megszólalt a fiú lelkében.

A huszadik század jeles pszichológusa, Carl Gustav Jung írta:

„Ha legnagyobb érték (Krisztus) és az érték legteljesebb hiánya (a bűn) kint van, akkor megürült a lélek: hiányzik a legmélyebbje és a legmagasabbja.”

A fiú lelke nem megürült lélek, Szőnyi festménye is ezt üzeni.

A nagy kérdés: mi történik akkor, ha a lélekben nem szólal meg Isten hangja? Vagy másképp fogalmazva: ha nem halljuk meg Isten szavát, mert lelki értelemben megsüketültünk?

Idézünk az egyik legtöbbet hivatkozott zsinati konstitúcióból:

„Az ember lelkiismerete mélyén olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja – mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat – a kellő pillanatban fölhangzik szívében: ’ezt tedd, amazt kerüld!’ Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, s az iránta való engedelmességben áll az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg. A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében. Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít. /…/ Nemritkán megtörténik, hogy a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság miatt téved, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az ember nem fordít elég gondot az igaz és a jó keresésére, s a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul.”

[Gaudium et spes, 16.]

Az idézet utolsó mondata más szavakkal azt mondja, hogy ha eladósodunk a bűnben, s kiutasítjuk életünkből Istent, eltékozoljuk a legfontosabbat: a szeretetet. Lelkiismeret nélkül ugyanis nincs szeretet. Sem adni nem tudunk szeretetet, sem kapni nem tudunk, pontosabban fogalmazva: nem ismerjük föl a valódi szeretet gesztusait. A tékozló fiúval ellentétben kiürül a lelkünk, s már nem a valóságban létezünk. A tékozló fiú története kapcsán írta egyik 1972-es cikkében Pilinszky János:

„Szeretet nélkül ugyanis nincs realitás, nem lehet valóságélményünk.”

A modern pszichológia sokat foglalkozik az „antiszociális személyiségzavar”-nak nevezett betegséggel. A neves amerikai pszichológus, dr. Martha Stout szerint „gyógyíthatatlan személyiségtorzulás”-ról van szó, s ez a betegség a nyugati világ népességének négy százalékát érinti. Megdöbbentően nagy szám: ők azok, akik nem értik a tékozló fiú történetét, minden huszonötödik ember. Ezt a betegséget régebben „erkölcsi elmezavar”-nak, „erkölcsi gyengeelméjűség”-nek is nevezték. Aki ebben a betegségben szenved, annak nincs lelkiismerete, írja az említett pszichológus, tehát nincs erkölcsi iránytűje; nincs tudása a bűnről, ezért bűntudata sincs, a felelősségvállalás hiányzik belőle, jellemzője a szeretetnélküliség és az empátia hiánya. Ha például valakinek hazudik, sőt megrágalmazza a másikat, bocsánatkérésre képtelen, sőt azt teszi felelőssé, aki ellen a bűnt elkövette. Ez a jelenség dr. Martha Stout szerint „abnormális és ijesztő”. Az. Sokan találkoztunk ilyen emberrel, s bizonyára sokan elgondolkodtak azon: hogyan viszonyuljanak ahhoz az emberhez, aki egész létével tagadja az atyai házat, a szeretet gesztusait.

Hogyan lesz valaki ilyen személyiséggé? A pszichológusok szerint jelentős mértékben az átöröklött „hajlam” a felelős, amit felerősít vagy éppen tompít a társadalmi környezet. A nyugati világ individualizmusa, a gátlástalanság már-már „értékké” emelése is bizonyára felelős azért, hogy az ilyen betegségben szenvedők aránya igen magas – miközben a Távol-Keleten (a nyugati világ négy százalékával ellentétben) az ebben a betegségben szenvedők aránya dr. Martha Stout szerint csak 0,03 és 0,14 százalék között mozog. Ezen is érdemes elgondolkodni.

Az „antiszociális személyiségzavar”-ban szenvedő ember a saját világába bebörtönzött ember, számára – ahogy az idézett pszichológus fogalmazott – „mi egyszerűen nem számítunk”; lelkiismeret, odafigyelés, empátia stb. hiányában fő jellemzőjük a szeretetnélküliség. A tékozló fiú ellentéte. Mivel nincs bűntudatuk, mivel bocsánatot soha nem kérnek, ezért nem tudják, hogy amikor például valakit verbálisan bántalmaznak, például megrágalmaznak, akkor voltaképp Istent sértik meg. Emlékezzünk csak a tékozló fiú szavainak a sorrendjére: „vétkeztem az ég ellen és teellened”. Tehát Isten és az Isten képmására teremtett ember ellen.

Azt gondolom, a lelkiismeret hiánya, a szeretetnélküliség az igazán halálos betegség. A tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan. De hogyan viszonyuljunk ahhoz az emberhez, aki nem ismeri föl a tékozló fiú útját? Aki a lelkében süket Isten hangjára? Akitől szeretet helyett rosszat, elutasítást, gyűlöletet kapunk? Dr. Martha Stout szerint az ilyen ember „viselkedése nem a mi hibánk”, s „nem is a mi feladatunk”, hogy megpróbáljuk megváltoztatni, mert „a mi dolgunk az, hogy a saját életünkkel foglalkozzunk”. Ezzel nem értek teljesen egyet. Az biztos, hogy a szeretet parancsa arra kötelez, hogy megvédjük magunkat a káros hatásoktól, hiszen a felebaráti szeretet alapja a helyes önszeretet. Mivel az én életembe is belépett egy ilyen betegségben szenvedő ember, tehát van személyes tapasztalatom, nekem is döntenem kellett. Azt gondolom, azt az utat kell választani, amelyet Isten „gyakorol”. A tékozló fiú atyja minden bizonnyal szerette elbitangolt fiát akkor is, amikor az, valahol távol, léha életet élt, s eltékozolta mindazt, amit atyjától kapott. Isten szeretete nem ismer határt: mindenkire kiárad, azokra is, akik Őt elutasítják, sőt felebarátjuk ellen elkövetett tetteikkel Öt megbántják. Mert az igazi szeretet: egyirányú utca. Nem követel, nem vár el viszonzást.

Tudjuk, Szent Ágoston élete sem úgy indult, hogy az Egyház egyik legnagyobb szentje lesz. Édesanyja szüntelenül imádkozott érte, mert tudta, Istennél semmi sem lehetetlen. Ezt a példát kell követni, gondolom. Imádkozni azért az emberért, aki minket egyszerű tárgynak tekint, aki megaláz, megrágalmaz, megszégyenít. Mert Istennél valóban semmi sem lehetetlen.