A személyes istenkapcsolat fontosságáról
Egy történet szerint néhány vak ember szembekerült egy elefánttal. Ahogy körbevették az elefántot, az első ember elkezdte tapogatni a lábát, és azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy oszlop. Jött a második, az az ormányát fogta meg, és azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy locsolócső. Jött a harmadik, ő a fülét kapta, s ahogy tapogatta, azt mondta, hogy az elefánt olyan, mint egy rája. A következő hátulról a farkát fogta meg, és úgy vélte, hogy az elefánt olyan, mint egy ecset. Az utolsó vak ember pedig alulról kezdte tapogatni az elefántot, és azt mondta az elefánt hasára, hogy az elefánt olyan, mint egy kő. Aztán elkezdtek veszekedni, hogy milyen is az elefánt. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha összedugják a fejüket, és közösen rájönnek arra, hogy az elefántra mindegyik jellemző. De mindegyik a maga részigazságát követte.
Jézus miről beszél ma? Pontosan erről a fajta igazságról, erről a fajta valóságról, az Istenről, az Istennel való kapcsolatról. S ahogy ezek a vak emberek is körbevették az elefántot, mi hívek is valahol körülvesszük az Istent, s mindannyian egyfajta pillanatképet kapunk az Istenből.
Mindannyiunknak a személyes istenkapcsolata egyedi. Mindannyian egy részt képesek vagyunk megtapasztalni az Istenből. Az Isten jóságos, az Isten irgalmas, az Isten türelmes, és sorolhatnánk. S hogyha összeállunk, akkor közösen, megosztva egymással az egyéni istenkapcsolatbeli tapasztalatainkat, közelebb kerülhetünk az Istenhez.
Itt érdemes megállni egy pillanatra. Érdemes feltenni egy nagyon kemény kérdést. Nekem van személyes istenkapcsolatom? És itt most nem arra gondolok, hogy mondjuk felnőttként, 40-50-60 éves koromban lefekvés előtt azt imádkozom, hogy „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem”. Ez a kisgyereknél rendben van, oké. De megvan-e bennem az az igényesség, megvan-e bennem az a vágy, hogy fejlődjek az istenkapcsolatomban? Ahogy az istenkapcsolat, úgy fejlődünk mi is. Mert az istenkapcsolatban is megvan a gyerekkori szakasz, és megvan az a szakasz, amikor kamaszokká válunk, amikor lázadunk az Isten ellen, és ez teljesen normális. Megvan az a fiatal felnőtt szakasz, amikor kezd átalakulni az Istenkép. Megvan a felnőtt szakasz, amikor tanítóként, mesterként tekintek rá, s megvan az életünkbeli utolsó szakasz, amikor úgy tekintek rá, mint a ház urára, aki vár engem.
Akkor feltesszük ezt a kérdést újra. Megvan a személyes mély istenkapcsolatom vagy pedig nincs? Felszínes az Istennel való kapcsolatom? Keresem az Istent? Mert hogyha nem, akkor lehet, hogy ideje elkezdeni. Lehet, hogy a lehetőségekkel élni kéne. Gondolok itt a szentségimádásokra, itt az egyéni imákra – mert hogyha nincsen meg ez a személyes istenkapcsolatom, akkor az első akadálynál elesem és föladom.
Nagyon érdekes tapasztalatom volt, amikor egy igen komoly filozófiai tanulmányokkal rendelkező, de nem feltétlenül vallásos emberrel kellett a hitről beszélgetnem. Őszinte leszek, megizzadtam, nem kicsit. És nem abba kell belegondolni, hogy én akkor most bemegyek a filozófia tanszékre, és ott megtérítek mindenkit, hanem hogy tudok-e egy útkeresővel beszélgetni. El tudom-e mondani neki azt, hogy nekem személyesen mit jelent az Isten. Ki az Isten az én életemben? S hogyha 30-40-50 éves koromban azt mondom, hogy egy szakállas úriember, hosszú hajjal, fehér lepedőben, ül a trónon, és írja a fekete meg a piros pontokat, akkor azt fogják nekem mondani, mint amit Szent Pálnak: „na jól van, majd legközelebb meghallgatunk. Menjél csak, higgyél a képzeletbeli barátodban.” Vagy pedig képes vagyok érvelni. Képes vagyok megosztani azt, hogy igen, az Isten az én életemben támasz. Az Isten törvénye az én életemben iránymutatás. Nem pedig egy képzeletbeli barát. S igen, erről tanúságot kell tennünk. A legegyszerűbb módokon is.
Vegyük talán az egyik „legbagatellebb” példát, a keresztvetést. Hogyan vetek keresztet? Vannak ezek a tipikus keresztvetési formák, van a vakarózó, tehát ez a „nem fürödtem tegnap este”, van a kapkodós, ez a „jön a légy és akkor el kell hessegetni”. Vagy pedig képes vagyok a keresztvetésemmel tanúságot tenni a hitemről? Most már ez nincsen benne a fejünkben, de jó 1500-1800-1900 évvel ezelőtt, a fiatal egyház korában, egy keresztvetésért volt, aki az életével fizetett, mert tanúságot tett a hitéről. Ennek a nagyon-nagyon egyszerű mozdulatnak is súlya van. Leteszem a voksomat az Isten mellett. Magamra veszem a kereszt jelét. Azt mondom, igen, én keresztény vagyok.
A kérdés az, hogy a keresztényi lét mindegy egyes aspektusát hajlandó vagyok-e magamra vállalni. Hajlandó vagyok-e az egyéni istenkapcsolatomat építeni? Odatérdelni az Isten elé, és – mondjuk így – face-to-face, szemtől szembe beszélgetni vele. Akkor utána lehet azt mondani, hogy gyűljünk össze, s osszuk meg ezt együtt. Gyarapítsuk egymás Istenképét. Mert, testvérek, az a közösség, amely az egyéni istenkapcsolatra épül, amely Krisztusra épül, az minden vihart kibír. De ami csak emberi okoskodásra, az az első nehézség után össze fog dőlni.
Építsünk az egyéni istenkapcsolatra, legyünk téglák, amelyekből fel lehet építeni a házat. De ehhez az kell, hogy legyen meg bennem az az igényesség, hogy keresem az Istent, hogy Vele együtt akarom járni az élet útját. És hogyha ez valóban megtörténik, akkor ezt meg akarom osztani a többi emberrel. Akkor nem esem bele abba a hibába, amibe a vak emberek, hogy mindegyik a saját igazságát kergette, amelyek a maguk környezetében valóban igazságok, de csak részigazságok.
A mai vasárnapon erre hív bennünket Jézus. Hogy építsük és erősítsük a személyes kapcsolatunkat Vele, az Atyával és a Szentlélekkel, és hogy így építsük a közösségeinket, így építsük a csoportjainkat, mert alap nélkül nem lehet házat építeni, de az a közösség, amely valóban Krisztusra épül, az minden nehézséget és minden kihívást túl tud élni. Ámen.
Máté János Kristóf atya szentbeszéde
Elhangzott 2021. október 31-én Budapesten, a Városmajori Jézus Szíve Plébániatemplomban.
