A posztkeresztény bőgőmasina-jelenség felemelkedése

Amikor a kereszténység volt felemelkedőben, új perspektíva lépett be az emberi történelembe: az áldozat győzelme.

Korábban, ha rabszolga voltál, vagy ha szegény voltál, fogyatékos voltál, idegen voltál, ha ismeretlen voltál az országban vagy kitaszított voltál, úgy tekintették, hogy amit kaptál, azt megérdemelted. A pogány filozófiáknak (és a judaizmusnak is) saját felfogásuk volt a karmáról – az emberek azt kapták, amit a sorsuk meghatározott a számukra.

Ha valamilyen formában hátrányos helyzetű voltál, akkor te vagy az őseid valami rosszat tettek.

Ebben a társadalomban az erősek voltak a győztesek, mert ők örököltek mindent, ami a győzelemhez kellett. Ők voltak az okosak, az erősek, ők rendelkeztek jó kapcsolatokkal. Ők kerültek a csúcsra.

A többieknek nem volt szerencséjük.

Aztán jött Jézus, és felfordította az egész világot. Kedvezett a szegényeknek, kinyújtotta a kezét a nyomorékok felé, átkarolta a bűnösöket és meggyógyította az összetört szívűeket.

Majd ő maga lett a végső áldozat.

“A fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés.”

Iz 53,4

A kereszt lett az új hit központi képe, a győzedelmes áldozat pedig paradox szimbólumává vált az új világszemléletnek.

A pogányok etikája csak akkor nyújtott segítséget a hátrányos helyzetűeknek, ha volt rá lehetőség, de az új keresztény etika radikálisabb volt. A szegényeket, az éhezőket, a fogyatékkal élőket és a gyengéket, a gyermekeket, a rabszolgákat és az elnyomottakat nemcsak megszánni kellett, hanem ők voltak az új hősök. Krisztust látták bennük, és ahogyan Szent Lőrinc fogalmazott, ők voltak “az egyház kincsei”.

Mindez rendben is van egészen addig, ameddig az áldozat valóban áldozat. Azt pedig, hogy az illető személy vagy csoport valóban áldozat-e, onnan lehet megmondani, hogy igazán erőtlen és kiszolgáltatott-e, és tényleg nem tudja-e magát megerősíteni, növelni a lehetőségeit. Ha valóban áldozat, akkor az egyház és a keresztény erők az ő oldalukon állnak, és támogatni és segíteni kívánják őket.

A társadalmunkban azonban egy nagy hazugságot figyelhetünk meg, amit én “a posztkeresztény bőgőmasina felemelkedésének” nevezek.

Azért hívom “posztkereszténynek”, mert egy posztkeresztény társadalomban bukkan fel – egy olyan társadalomban, ahol az emberek a keresztény rendszerből kicsipegették azt, ami tetszik nekik és amit hasznosnak találnak, a többit pedig kényelmesen elhagyták. Egyesek például a közösségi bűnre összpontosítanak, de elhanyagolják az egyéni bűnt és felelősséget. Mások az irgalmasság szükségességére koncentrálnak, miközben figyelmen kívül hagyják az igazságosság igényét. Vannak, akik egy bizonyos liturgikus stílust választanak, ámde nem vesznek tudomást a tanításban foglalt hitbeli meggyőződésekről.

Én ezt “bőgőmasina” vagy „síróbaba terrorizálásnak” nevezem, mert bizonyos személyek, nyomásgyakorló csoportok, politikai pártok és politikusok ezt az “áldozat” narratívát arra használják, hogy mindenkit megfélemlítsenek, és arra kényszerítsenek, hogy elfogadják az ő programjukat.

Amit csinálnak, meglehetősen hatékony, és a következőképpen működik. Hadd magyarázzam el egy ártalmatlan képzeletbeli példával.

Képzeld el, hogy egy kisebbségi bevándorló csoporthoz tartozol. Ruritán vagy.

Az Egyesült Államokban élsz más ruritániaiakkal együtt, és azt észlelted, hogy vannak bizonyos előítéletek a ruritániaiakkal szemben. Különféle történelmi okokból egyes amerikaiak – többnyire azok, akik argobin származásúak – kicsúfolják a ruritániaiakat, azt mondják rájuk, hogy buták, nem adnak nekik munkalehetőséget, és kirekesztik őket.

A ruritániaiak rájönnek, hogy ez a helyzet előnyös is lehet, és ebből ki lehet valamit hozni, ezért megalakítják a “Ruritániaiak az Egyenlőségért” nevű érdekvédelmi csoportot. PR munkába kezdenek, kiadnak egy újságot és felbérelnek egy reklámügynökséget. Történetesen van közöttük néhány gazdag ruritán, aki támogatja őket.

Kampányt indítanak tehát, amelyben a zaklatás, az előítélet, a rasszizmus és a kegyetlenség legfőbb áldozataként festik le magukat. Sokat duzzognak és páváskodnak a nyilvánosság előtt. Amiben csak lehet, pert indítanak, és így a szegény kis áldozat síróbaba álcája alatt valójában elkezdik megfeszíteni az izmaikat.

Jogos ügyüket tágítgatni, bővíteni kezdik: már nem csak az argobinek voltak kegyetlenek velük szemben, hanem a bűncselekményben bűnrészes az egész amerikai társadalom, amely nem vesz tudomást sanyarú helyzetükről.

Nemsokára már ők lesznek a Hónap Áldozatai, és mindenki felugrik erre a kocsira, hogy támogassa az ügyüket, ha viszont te nem ugrasz fel a kocsira, akkor te a gyűlölködők közé tartozol, akik a problémát okozták. A kampányban valahol részt KELL venned, valamelyik oldalon ott kell legyél. Ez nyilvánvaló. Ha nem a megoldás része vagy, akkor a probléma része vagy, nem igaz?

Így a csoportgondolkodás átveszi az irányítást, és az újonnan szerzett áldozati státuszukat felhasználják arra, hogy a többséget ne csak arra kényszerítsék, hogy polgárjogokat adjon nekik, hanem arra is, hogy adjon meg nekik minden létező extra kiváltságot, ami csak az eszükbe jut, ily módon kárpótolva őket azért, ahogyan áldozattá váltak.

Ha egyszer beindul a körforgás, akkor gondoskodnak arról, hogy folytatódjék, mert mostanra már elég jól megy nekik ez az áldozati biznisz. Nyilvánossághoz jutottak, és a nyilvánossággal pénz is jön – méghozzá rengeteg pénz. Megtanulták, hogyan használják ki az amerikai emberek végtelen hiszékenységét, ezt az érzelmekkel túlfűtött és bűntudattal terhelt naivságot.

A folytatásról gondoskodni kell, ezért tovább kell állandósítaniuk a narratívát. Mindig fel kell mutatni, le kell leplezni a ruritánokkal szembeni előítéletek egy-egy újabb szintjét. Mindig kell lennie más, megcélozható elnyomóknak, akiket megfélemlíthetnek a passzív agresszív taktikájukkal.

Rengeteg a sírás, a hisztéria, és minél jobban felpörgetik a sértett áldozat voltukkal kapcsolatos érzelmeket, annál nagyobb sikereket érnek el, mert az amerikaiak egyszerűen szeretik azzal csillapítani a bűntudatukat, hogy mindenféle áldozatokon segítenek.

A tényeket nem szabad valódi vizsgálódás alá vetni. Senki sem vizsgálhatja az üldözés és a kegyetlenkedés állítólagos eseteit. Csak a nagy krokodilkönnyeket kell látni, és sajnálkozni kell a szegény áldozatokon.

Ezért annyira sértődékeny és alacsony tűrőképességű mindenki: mert a bőgőmasina ál-áldozatok nemzetévé váltunk.

És hogyan lehet felismerni ezt a hamis és hazug kutyakomédiát?

Először is, tedd fel magadnak a kérdést, hogy a Hónap Legújabb Áldozata valóban létezik-e. Valaki valóban megsérült-e, valakit ténylegesen megbántottak-e? Rengeteg ember szajkózza, hogy milyen bántó, kegyetlen és sértő dolgokat tettek velük, de amikor konkrét példákat kérdezel, visszatérnek a homályos megfogalmazásokhoz, az elméleti sértésekhez és a “sértő gondolatokhoz és szavakhoz”.

Másodszor, tedd fel azt a kérdést, hogy a legújabb kampányt indító emberek valóban kiszolgáltatottak, sérülékenyek és tehetetlenek-e. A hamis kampányok mögött mindig vannak vastag bankszámlák, gazdag támogatók és egy propagandát ontó, dörzsölt PR-csapat.

Harmadsorban, kérdezd meg, hogy a magukat áldozatnak mondó emberek saját magukért vagy valaki másért kampányolnak-e. Ha saját magukért kampányolnak, akkor az kamu. Ha valóban sebezhető és tehetetlen emberek nevében állnak ki, akkor valószínűbb, hogy a kampány hiteles.

Negyedszer, tudd meg azt is, hogy valójában miért, milyen céllal kampányolnak. Valóban az igazságosságért vagy az egyenlőségért, vagy inkább csak önmagukért, hogy több pénzt szerezzenek? Lehet, hogy valamilyen eredendően erkölcstelen gyakorlat elfogadtatásáért kampányolnak. Vagy azért, hogy nagyobb politikai vagy gazdasági hatalmat szerezzenek maguknak és a barátaiknak.

Végül ellenőrizd a tombolás hőfokát. Mint minden elkényeztetett porontyot, az ál posztkeresztény bőgőmasinát is mindig a düh hajtja. A gondoskodó együttérzés és az “igazságosságért” harcoló, önelégült keresztes lovag álarca mögött mély, forrongó, irracionális és csillapíthatatlan düh lapul.

Mit lehet ez ellen tenni? A keresztények arra hivatottak, hogy a valóban kiszolgáltatottakon, a rászorulókon, a szegényeken és a gyámoltalanokon segítsenek – és bőven vannak ilyen emberek. Gondolok itt például a Közel-Keleten üldözött és hajléktalan keresztényekre. Vagy az emberkereskedelem és a szexuális rabszolgaság áldozataira. Azokra a szegény gyerekekre, akikkel az idén nyáron Mexikóban találkoztam. És mi a helyzet a legkiszolgáltatottabbakkal és a legvédtelenebbekkel, akiket az anyjuk méhében gyilkolnak meg? De gondolok a városi szegényekre, a hajléktalanokra és a mentálisan betegekre, az elszegényedett és magányos idősekre is.

Na és a többiek? Mosolyogjatok rájuk, kívánjatok nekik minden jót, és használjátok ezt a sajátos imádságot:

“Áldjon meg téged az Úr és tartson meg … tőlünk távol.”

Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: dwightlongenecker.com