A papi hivatással járó nyomások

Tegnap volt az első nap, hogy visszatértem a munkába, és felvettem a papruhát a plébániámon. Amikor beugrottam a szupermarketba, hogy vegyek pár dolgot, a parkolóban megállított egy fickó, aki úgy érezte, muszáj nekem elmondania egy katolikus viccet, éspedig a következőt: „Hallották a hírt? A pápa madárinfluenzás lett. Az egyik bíborosától kapta el.”

Barátságosan kuncogtam neki egyet, majd egy nagy sóhajjal továbbmentem. A boltban egy idős hölgy jött oda hozzám. “Maga a Rózsafüzér Királynéja templom papja?”

“Igen, asszonyom.”

“Igyekszem keddenként odajárni. Szeretem a templomát.”

“Remélem, hamarosan találkozunk.”

“Most a tengerpartra megyek. Van ott egy házam.”

“Feltétlenül vegyen fel szalmakalapot. Gyilkosan süt a nap!”

Aztán továbbtoltuk a bevásárlókocsijainkat.

Később elgondolkodtam azon a különös munkán vagy hivatáson, hogy katolikus pap vagyok.

Azt hiszem, az egyik dolog, amit a másik oldalon lévő emberek nem vesznek észre, hogy mennyi láthatatlan stressz létezik, és ennek köze van az identitáshoz.

A társadalmunk olyan megosztott és széttördelt, hogy a saját identitástudatunk is töredezett. Nem tudjuk, hogy kik vagyunk. A megnövekedett mobilitás, a gazdagság és a bőség elkoptatta a helyi nagycsaládok társadalmi összetartó erejét, és ezáltal az erős személyes identitások támaszrendszerét.

A papi vagy szerzetesi hivatásnak elő kellene segítenie az identitás megszilárdulását, de a papság is megtört a modernitás nyomása alatt. Mit is értek ezalatt?

A következő nyomásra gondolok. Hogy egyszerűen fogalmazzak: katolikus papnak kellene lennem – de nem csak simán egy katolikus papnak, hanem olyannak, amilyennek mindenki GONDOLJA, hogy egy katolikus papnak lennie kell.

A szekuláris világ számára leginkább egy meglehetősen furcsa, fekete ruhás ember vagyok, aki elhisz mindenféle hihetetlen dolgokat, és elavult erkölcsi és doktrinális meggyőződések mellett áll ki. Kicsit vészjósló, fenyegető személynek látnak (valószínűleg pedofil is vagyok), aki kihívást jelent a világi nézetekre.

Egy, a tágabb világban élő liberális katolikus számára nemigen vagyok sokkal több, mint egy egyetemlegesen aranyos és kedves ember, hiszen ők most a kedvesség és a szentség közé egyenlőségjelet tesznek. Soha egyetlen rossz szót sem szabad kiejtenem. Mindig toleránsnak, türelmesnek, elnézőnek, nagylelkűnek és együttérzőnek kell lennem. Nem lehet határozott véleményem – sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem is lehet véleményem. Egyszerűen csak egy tálka vaníliapudingnak kell lennem fekete viseletben.

Mindeközben egy konzervatív katolikus számára szóban és tettben egyaránt az erény, a helyes tanítás és a teljes erkölcsi tisztaság mintaképe kell legyek. Soha nem lehet egyetlen buja vagy szennyes gondolatom sem. Szüntelenül imádkoznom kell, és spirituális katonaként állandóan résen kell lennem az ördöggel szemben, és mindig készen kell állnom a jó harc megvívására. Két lábon járó csodatevőnek kell lennem – ördögűzőnek, aki mindig készen áll a feszülettel, a szenteltvízzel és az egyéb varázseszközökkel.

A jámbor agg szentlelkek számára (mindkét nemből és minden korosztályból) én kell legyek az aranyifjú, a csodálatos pap – Jézus, Mária és József egyszerre, emberi alakban, közöttük. Hét napon át, napi huszonnégy órában.

Az egyházmegyei hatóságok számára megbízható fogaskerék kell legyek az egyre jobban elburjánzó bürokratikus gépezetben. Soha nem szabad panaszkodnom, soha ne legyek kritikus, soha ne mondjam el a véleményemet – és mindezt egy olyan egyházban, amely “szinodális” – amely tehát egy meghallgató egyház -, és amely “az emberekért” van.

Úgy vélem, egy korábbi korban a papi identitás (mint mindenki másé) világosabb volt, mert a társadalom sokkal lokálisabb, törzsibb, strukturáltabb és egységesebb volt. Gondoljunk például az 1950-es évek tipikus philadelphiai vagy New York-i olasz-amerikai papjára. Mindenki tudta, hogy mi az egyház, és mi a pap. Világos volt a papi identitás, és mindenki támogatta. És most? Ki tudja?

Nem panaszkodom. Utálom az áldozat szerepét játszani. Csupán hangosan gondolkodom és elmondom, amit érzek.

Hová forduljak tehát, hogy megtaláljam a hiteles papi identitást? Egyre inkább úgy tűnik, hogy egyszerűen a liturgiához. Az Officium divinum hűséges recitálásához és a szentmise celebrálásához. Ez teheti meg egy pap, és ebben találom meg a papi identitás gyökereit. A többi mind mellékes.

Kérem, emlékezzenek ezekre a dolgokra, amikor értünk, papokért imádkoznak. Ne feledjék azt sem, hogy közülünk sokan küzdenek ezekkel az elvárásokkal, miközben családi problémáik is vannak, szembe kell nézniük a személyes identitás mélyebb kérdéseivel, a szexualitással, pszichológiai konfliktusokkal, a magányossággal is, és folyamatosan mérlegelniük kell, hogy hogyan töltsék be azt az óriási és nagyszerű hivatást, amelyet Isten adott nekünk.

Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: dwightlongenecker.com