A nap, amikor Isten belépett az életembe: John Riccardo atya csodálatos tanúságtétele

Ugye milyen fontosak lehetnek a csodák?

Az első emlékem a gyermekkorom birminghami (Michigan) Szent Név-plébániájának feszületéhez fűződik. Nem emlékszem, hány éves voltam, azt viszont tudtam, hogy Jézus meghalt értem, és hogy nekem erre az egész életemmel válaszolnom kell. Ez bizonyára nem egy tipikus első emlékkép, de egyáltalán nem volt tipikus a családom sem. Apám, John a Chrysler cég vezérigazgatója és felügyelőbizottsági elnöke, egyszersmind hívő katolikus ember volt.

Apám életével bizonyította, hogy a vallás nem csak egy mankó a gyenge emberek számára. Minden este letérdelve imádkozott lefekvés előtt, és még a gyakori utazásai során is minden nap részt vett szentmisén. Anyám, Thelma eredetileg metodista volt, de sokáig elkísért minket a szentmisére, mielőtt végül áttért a katolikus hitre.

Én voltam a legfiatalabb az öt gyermek közül, és puszta létezésem is anyám orvosának tanácsa ellenére valósult meg, mivel súlyos hátfájdalmai voltak, ami rokkanttá tette őt. Anyám később elmondta nekem, hogy ajándék voltam a számára és az apám számára, ők pedig visszaadtak engem Istennek.

Gyermekkoromban az imáim anyám beteg hátának gyógyulására irányultak. A végtelenbe nyúló kezelések nem enyhítették állandó fájdalmait. Tizenhárom éves koromban az egyik nővérem felhívta anyánkat, és elújságolta neki, hogy éppen most érkezett meg egy karizmatikus imaalkalomról, amelyen egy hívő azt érzékelte, hogy Isten meg akar gyógyítani valakit, aki hátfájdalmakkal küzd. A nővérem meg volt győződve arról, hogy ez a valaki az anyánk.

Anya egy hónapon belül teniszezett – teljesen meggyógyult –, noha a fájdalmai megszűnésére nem volt orvosi magyarázat. Két év múlva hivatalosan is áttért a katolikus hitre.

Az, hogy az imák és a csodák otthonában nőhettem fel, erős bástyát adott nekem. Mégis, ironikus módon, tinédzserként elkezdtem elrejteni a hitemet. Soha nem hagytam fel az imádkozással, de olyan életet kezdtem el élni, amely a pokolba vezet. Nem mentem többet gyónni, és amikor az Ann Arbor-i Michigani Egyetem hallgatója lettem, már csak időnként jártam szentmisére. Nem volt örömteli hallani az Evangéliumot, amikor nem éltem szent életet.

Az egyetemen töltött junior évem során, 1986-ban változott meg az életem. Elkezdtem csatlakozni egy fiatal kosárlabdacsapathoz, amelynek a sportolói egy ökumenikus keresztény testvériség segítőcsoport tagjai voltak. Olyan velem egykorú férfiak vettek körül, akik átlagos srácok voltak, de igazán ismerték Istent, és nem féltek beszélni róla. Elkezdtem felülvizsgálni az életemet, és megtértem. Ekkor zártam le életemben egy komoly párkapcsolatot, és szabadabban koncentrálhattam arra, hogy egyetemi hallgatóknak nyújthassak keresztény segítséget.

A diploma megszerzése után, angol nyelv és kommunikáció végzettséggel állásinterjúkat vezettem az autóiparban. Hamarosan világossá vált a számomra, hogy ez nem az az élet, amelyet Isten rendelt a számomra. Míg kerestem ezt a nekem készített helyet a világban, elvállaltam egy pék állást. Nagy izgalommal autóztam haza, hogy elmeséljem apámnak a pékséggel kapcsolatos terveimet. Azt hittem, apám csalódott lesz. Ő azonban ehelyett azt mondta, hogy bármi lelkesíti, amit választok, még az is, ha pap leszek. Biztosítottam őt arról, hogy ez sohasem fog megtörténni.

Az Ann Arborba visszafelé vezető úton azon a napon könnyek folytak le az arcomon, amikor éreztem, hogy életem az akaratomtól függetlenül vesz új irányt. Jézust akartam követni, ám nem volt világos előttem, hogy hová vezet ez. Ami azonban hirtelen megvilágosodott előttem, az volt, hogy Jézus követése nem egy romantikus dolog; és hogy a kereszt nehéz. Éreztem, hogy nem én irányítom az eseményeket.

Míg könnyeimmel küszködtem, autóm hangszórójából az „Isten bolondja” című keresztény dal szólt. „… Veszítsétek el életeteket egy ács fiáért, egy őrültért, aki egy álomért halt meg. És elnyeritek első tanítványai hitét, és érezni fogjátok a kereszt gerendájának súlyát.”

Abban a pillanatban valódi látomást kaptam az Úrról. Mellettem ült. Világos volt, hogy Ő az. Még mindig sírtam. Átnyúlt az ülésen, jobb kezét a mellkasomba mélyesztette, és ezt mondta:

„John, ez itt minden álmod, célod és kívánságod, és mindaz, amit tenni szeretnél az életben”.

Visszahúzta a kezét, mindent kihúzott és kihajított az ablakon.

Ezt mondtam: „Uram, hiszen ez az életem, amit éppen most dobtál ki az ablakon”. Jézus ezt felelte: „John, neked adom az én álmomat, célomat, kívánságomat, és mindazt, amit én szeretnék, hogy megtegyél az életben”.
Ekkor pedig eltűnt. Pánikba estem. Minden olyan személyes volt. De még mindig nem tudtam, Isten mit tervezett a számomra. A következő három évben keresztény szolgálatot nyújtottam egyetemi hallgatók számára. Egy időben komolyan elgondolkodtam azon, hogy csatlakozom egy felekezetek feletti keresztény testvériséghez, de végül rájöttem, hogy ez nem nekem való.

Amikor huszonöt éves lettem, Ohióban kezdtem el dolgozni a Fordnál egy számlavezető képzési programban. Újra randevúzni kezdtem, és elhatároztam, hogy doktorálni fogok. Ez alatt az idő alatt, amikor egy napon a Bibliát olvastam, a következő szentírási szakaszra bukkantam Szent Máté evangéliumában:

„Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Mt 19,12)

Valami kavargott bennem. Ezt gondoltam: „Őrület! Azt hiszem, ezt kell tennem.” Majdnem a fölre dobtam a Bibliámat. Frusztráltan Istenhez kiáltottam: „Uram, nem értem. Egyszer már gondoltam a házasságra, ami nem sikerült; a testvériséggel kapcsolatos terveim meghiúsultak; újra ismerkedni kezdtem, ami szintén nem járt sikerrel…”

Hirtelen tisztán hallottam egy hangot, amely hozzám beszélt: „John, arra hívlak meg, hogy egyedül élj, és papként tedd ezt.” Noha a hang mások számára nem volt hallható, biztosan nem az én hangom volt – én még soha az életben nem gondoltam a papságra.

Azt feleltem:

„Uram, ha ezt akarod tőlem, ébressz vágyat bennem erre, mert nincs bennem ilyen vágy”.

Az ötödik napon már vágytam arra, hogy többet tudjak a papságról.

1990. december végén vettem fel a kapcsolatot a detroiti Szent Szív Központi Szeminárium hivatásokért felelős igazgatójával. A felvételivel a következő tanévig várnom kellett, de ez idő alatt felvehettem néhány kurzust. Amikor először léptem az épületbe, béke töltötte el a szívemet. Úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok. Azonnal és teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez az, amire Isten meghívott. Ezért teremtett engem, és ezt csodálatos volt megérteni.

A Szent Szív Szemináriumban eltöltött másfél év után arra kértek, hogy teológiai tanulmányaimat Rómában fejezzem be. Az Észak-Amerikai Egyetemre való utolsó felvételi elbeszélgetés előtt orvosi vizsgálatot kértek. Noha kiváló egészségnek örvendtem, és csak huszonhat éves voltam, a vizsgálat lehetséges szívrendellenességet mutatott ki. Stresszvizsgálatra küldtek. Miután a kardiológus átnézte a vizsgálati eredményeket, megkérdezte, hogy volt-e gyermekkoromban bármilyen súlyos betegségem. Magas lázról és szédülésről tudtam beszámolni, de semmi többről.

„Nem, ezek nem okozhatják” – állapította meg az orvos. Elmondta, hogy megmagyarázhatatlan hegszövet van a szívemen. Nem aggasztó a helyzet, de olykor légzési nehézségeim lehetnek.

Egy hónapja tartózkodtam Rómában, amikor egy napon egy kápolnában az életem három fordulópontján gondolkodtam: a feszülettel kapcsolatos első emlékemen, az autós látomáson és a papi hivatásra szóló meghíváson. Ebben a pillanatban vált világossá előttem, hogy honnan ered a hegszövet a szívemen. Úgy éreztem, mintha Isten azt mondaná, hogy „Ez a heg az én kezemtől származik”.

Az átváltoztatás pillanatában a misén, amikor felemelem a kenyeret és a bort, amely a mi Urunk, Jézus Krisztus testévé és vérévé változik, gyakran fulladok, és úgy érzem, mintha megmarkolnák a szívemet. Ezek a tünetek arra a pillanatra emlékeztetnek, amikor Isten belépett az életembe, és elvezetett a papság örömére.

Írta: Fr. John Riccardo, az Our Lady of Good Counsel templom (Plymouth, Michigan) plébánosa
Fordította: Forgács Hajnalka
Forrás: aleteia.org