A nagy Megosztó mindent bevet

Egy pásztor, egy apa, egy tanácsadó vagy egy vezető nem feltétlenül a legjobb vagy a legkompetensebb mindenben. Hibázhat, sőt tévedhet is, de Isten azért helyezte őket a világítótoronyba, hogy lássanak. Ez az ő szerepük és kötelességük. Természetesen nem csak nekik van rálátásuk a dolgokra: a veszély eredetétől vagy a felmerülő lehetőségektől függően az Egyház különböző tagjai esetleg korábban, még őelőttük meglátják és megértik, merre kell folytatni az utat. Egy testület minden tagjának joga, sőt kötelessége, hogy kifejtse a véleményét, de a pásztoré a felelősség. A közösség szolgájaként nem ő az egyetlen, aki határoz, de ő az egyetlen, aki az összes elemet ellenőrzi, és végső soron egyedül csak ő hagyhatja jóvá az irányt.

Ma néha úgy tűnik, hogy az a bűzös, orrfacsaró szél, amely a világban fúj azóta, hogy 1968 májusának szellemisége ördögi frigyre lépett a közösségi hálózatokkal, a sátán füstjét hozta be az egyházba.

A polgári társadalomban, és különösen a politikában (amely haldoklik), mindenki nagy kormányosnak, látnoknak, prófétának, püspöknek állítja be magát. Mindenki azt hiszi, hogy mindent tud, még jobban, mint a többiek, jobban, mint az, akit erre kiválasztottak. Mint a tizenévesek, akik elítélik és “megölik az apát”, az egyházban is igényt formálnak arra, hogy megítéljék a lelkipásztorokat, a döntéseiket, sőt a személyüket is. Az újságírók által félrevezetett katolikusok a pápa vagy a püspökök döntéseit “baloldali” vagy “jobboldali” döntésekként kezdik értelmezni. És ha valami nem felel meg az ő vagy környezetük álláspontjának (mindig valamilyen “nagyon nemes” és evangéliumi ok miatt, egyeseknél például a keresztény szeretet, a “tolerancia” vagy a szegényeknek kedvezőbb bánásmód jegyében, másoknál a “Hagyomány” tisztelete, a Szentlélek sugallata, a Szentírás vagy a Szent Szűznek egy misztikus számára tett kinyilatkoztatása alapján), akkor nyomást gyakorolnak, tüntetnek, mindent vitatnak, tiltakoznak, sőt, elítélnek… Egyszóval, engedetlenkednek.

Amikor így cselekszenek, akkor – még ha a világ legkeresztényibb eszméiről van is szó – megmérgezik az Egyházat, és lelki öngyilkosságot követnek el. Tulajdonképpen akár egy csapatról, akár egy családról vagy egy egyházról van szó, az engedelmesség és a bizalom jelenti a túlélés és az ellenállóképesség zálogát. Az Egyházban az engedetlenség rokon a szentségtöréssel Azzal szemben, aki azt mondta az apostoloknak (nekik sem volt könnyű): “Aki titeket hallgat, engem hallgat”. (Lk 10,16)

Nincs egyetlen olyan szent sem, akinek ne kellett volna szenvednie, és ezért ne kellett volna növekednie az engedelmesség és a bizalom által. Nincs továbbá egyetlen elkárhozott sem, bármennyire erényes és jámbor is volt, aki ne engedetlensége és tiltakozása miatt bukott volna el. Sokan hiszik azt, hogy a Sátán csak a züllötteket és a hitetleneket szedi rá. Ugyan miért pocsékolná az idejét olyanokra, akik már úgyis hozzá tartoznak? A Sátán furfangos és eszes! Inkább azzal szórakozik, hogy megosztja Isten gyermekeit, és mindenféle jó és szent indokkal eltávolítja őket pásztoraiktól.

Akinek van füle, hallja meg! (Mt 13, 43)

David Macaire érsek

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: martinique.catholique.fr