A mindennapi élet apró erényei

Hogy bátorítson és megerősítsen minden jóakaratú embert, az Aleteia portál – Chevrot atya nyomdokain haladva – egy sorozatot indított egy sor apró, mindennapi erényről, melyek csodássá és felejthetetlenné tehetik a nyarunkat.

Georges Chevrot (1879-1958) egy párizsi pap volt, 1930-tól 1958-ig a Xavéri Szent Ferenc templom plébánosa. Tehetséges, ékesszóló prédikátor volt, egyszerű és világos beszédei, prédikációinak evangéliumi áthatottsága sokakat megérintett. A párizsi Notre-Dame-ban 1938 és 1940 között tartott nagyböjti előadásai alkalmával különösen a hazaszeretetről és az „evangélium aktualitásáról” beszélt. A megszállás alatt csatlakozott az ellenálláshoz. Chevrot atya említette először „a mindennapok kis erényeit”, melyek, bár néha észrevétlenek maradnak, mégis elengedhetetlenek ahhoz, hogy a családi élet harmonikus legyen. Ezen erények hiánya pedig különösen fájdalmassá teheti az emberi kapcsolatokat.

Gyűjteményünket az Aleteia nyomán bővítjük.

Az udvariasság

A nyaralás a pihenés és a kikapcsolódás ideje, ilyenkor gyakran összejön a család, vagy a tágabb közösségünkben töltünk több időt. Mielőtt elutazunk, határozzuk el, hogy erőfeszítéseket teszünk azért, hogy a családdal vagy a barátokkal töltött idő valóban pihenés legyen, ne pedig a feszültség, az ingerültség, a duzzogás vagy éppen az elszámolás színtere!

Az udvariasság az első erény a sorban, sőt a legfontosabb, mert az összes többi ebből fakad. Ez a szó, mely kissé régimódinak tűnhet, egyszerűen a figyelmesség kiterjesztett formája. Magába foglalja a másokra való odafigyelést és a „savoir-vivre”-t, ami azt is jelenti, hogy tudunk másokkal is együtt élni.

A mindennapi élet többi erényéhez hasonlóan az udvariasságot is „kis erénynek” nevezik. Pedig nem is olyan könnyű elsajátítani, és nem csak a gyengéknek van fenntartva. Sőt, inkább szokatlan jellemerősséget igényel: feledni saját hangulatunkat, vágyainkat és gondjainkat, hogy megnyíljunk másoknak, és szelídséggel, figyelemmel és tisztelettel forduljunk mások felé. Ahogy Szent Jean-Baptiste de La Salle találóan megfogalmazta: „Az udvariasság, mondhatni, nem más, mint a gyakorlatba ültetett szeretet”. És nem csak kívülállókkal szemben, otthonunkon belül is szükség van rá. Sokszor udvariasak és vidámak vagyunk társaságban, de amikor hazaérünk, néha csak morgunk a szeretteinkkel, főleg azért, hogy kiengedjük a fáradt gőzt. Pedig mennyivel szebb lenne, ha vennénk a fáradságot, és ilyenkor is érdeklődéssel fordulnánk az otthoniak felé! Az udvariasság azt is jelenti, hogy tekintettel vagyunk a mellettünk élőkre: azokra, akik lassabban járnak, idősebbek vagy kisebbek nálunk, akik gyengék és tanácsra szorulnak, azokra, akik fáradtak és magukba zárkóznak, azokra, akik most csatlakoztak a családunkhoz és próbálják megtalálni a helyüket. Ha mindenki udvariasan viselkedik, a garantált a család jó közérzete!

A szerénység

A szerénység, a háttérbe vonulás minden bizonnyal evangéliumi erény. Szent József a legkiválóbb példa erre: az evangéliumok csak akkor említik a nevét, amikor Jézusnak és Máriának szüksége van rá, de amint betölti a küldetését, teljesen eltűnik. Földi élete nem sok nyomot hagyott, de Szent Józsefnél kevés jobban tisztelt, dicsőbb (és hatékonyabb!) szentet ismerünk. A Szűzanya szintén a szerénység példaképe a bibliai elbeszélésekben, s még maga Jézus is háttérbe lép az Atya előtt, akinek követeként azonosítja magát. Elrejtőzik a nép elől, hogy ne vigyék őt diadalmenetben, a csodás gyógyítások után pedig mindig diszkréciót kér. Nem azért jöttem – mondja -, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak.

Háttérben maradni, az utolsó helyet foglalni el – ez a Szent Család által javasolt minta. A szerénységet, az alázatot nem olyan könnyű gyakorolni, mert az önszeretet mindig követeli a maga részét. De mit is jelent pontosan az alázat? Azt jelenti-e, hogy nem teszünk semmit, a háttérben maradunk, és mindig minden nehézséget és felelősséget másokra hagyunk? Egyáltalán nem. Azután kell háttérbe húzódnunk, hogyha előtte már tettünk valamit. Azt is jelenti, hogy nem csodáltatjuk magunkat, és mások érdemeit jobban kiemeljük, mint a magunkét. És azt is, hogy megöljük magunkban az önzést, nem rohanunk elfoglalni a legkényelmesebb széket vagy nem vesszük el a legérettebb barackot a tálból. Inkább a kevésbé kellemes dolgokat választjuk magunknak, hogy aztán kedvünket lelhessük mások örömében. Családban és házastársak között ez az erény úgy tud megnyilvánulni, hogy először megkérdezzük, mit szeretne a másik, és leszámolunk az önzéssel. Másokat megörvendeztetni a boldogság elsődleges forrása.

A hála

Az evangélium egyik epizódja nagyon szépen szemlélteti a hála erényét. A tíz leprás közül, akiket Jézus meggyógyított, csak egy ment vissza, hogy hálásan a Megváltó lábai elé boruljon, és köszönetet mondjon neki. Krisztus kissé ironikusan meg is jegyzi: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt?” (Lk 17,17)

A köszönet elmaradása elég gyakori. A mindennapi nyüzsgésben mindenki végzi a maga dolgát, és észre sem vesszük hozzátartozóink apró szívességeit. Természetesnek vesszük, ha valaki kipakolja a mosogatógépet, kiviszi a szemetet, elrakja a tiszta ruhákat, felsöpri a konyhát, tanácsot ad, ámde az is természetes lenne, ha köszönetet mondanánk érte, ha kimutatnánk, hogy értékeljük, hogy ezeket valaki megteszi. Mert ez a kis „köszönöm” szó, amelyet oly könnyű kimondani, öröm forrása is tud lenni. Néha fárasztó lehet a szülőknek is szüntelenül ismételgetni ezt, mégis elengedhetetlen, hogy a gyerekek megtanuljanak köszönetet mondani. A köszönet jól esik annak, aki kapja, mert jócselekedetét észrevették és értékelik. A köszönetet mondó személyt is örömmel tölti el, hiszen ráeszmélhet arra, hogy figyelmesek voltak vele.

A családdal együtt mondott esti ima jó alkalom arra, hogy összegyűjtsük mindazt a jót, ami a nap folyamán ért minket, amiért Istennek hálát adhatunk, szeretteinknek pedig köszönetet mondhatunk.

Összeállította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia, Aleteia, Aleteia