A magam gerendája – gondolatok évközi 8. vasárnapra

Visszamarad a pelyva a rostáláskor, így az ember gyengéje is, ha elgondolkodik felette… (Sir 27, 5-8)

A bölcsességi könyvek alázatra nevelnek. Ha tudomásul vesszük emberi gyöngeségeinket, megértőbbek lehetünk mások iránt is.

A halál fullánkja a bűn. […] De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet, a mi Urunk Jézus Krisztus által… (1Kor 15, 54-58)

Szent Pál is tudja, hogy bűnösök vagyunk. Azonban szinte pátosszal közli az örömhírt: Jézus Krisztus megváltó halála és feltámadása  a mi erkölcsi győzelmeinket is szavatolja.

Miért látod meg a szálkát testvéred szemében?… (Lk 6, 39-45)

Szent Lukács változatában a hegyi („síksági”) beszédben Jézus a tanítványokat oktatja. A felebaráti szeretetre tanít és az emberi tapasztalatból indul ki. Amikor a szentíró leírta, ezek a beszédek már beépültek az őskeresztény hagyományba. Ilyen szempontból a tanítványok alatt már a keresztény közösségeket is érthetjük. Vagyis magunkat.

A közösségi lét nemcsak kapcsolat, nem csak kötődés, egymásra utaltság, hanem tükrözés. Egymást is viszonyítjuk a mércéhez, magunkat is másokhoz. Sérült emberi természetünk velejárója, hogy a másikban is magunkat látjuk, de felnagyítva. Belevetítünk vágyakat, elképzeléseket, elvárásokat, de mentségül is szolgál, amikor a másikban élesebb kontúrokkal rajzoljuk meg saját bűnünket. ’Lám, ő is milyen ember; te beszélsz, aki ilyen (…) vagy?’ A torzképek nyomán pedig torzszülöttek jönnek világra…

Jézus, amikor a vakság, vagy a szálka-gerenda képét használja, nem leckéztetni akar. Intelme nem annyira túlzott önbizalmunkat akarja porrá zúzni, hanem épp sérülékenységünkre, gyöngeségünkre apellál. Ahogy a vaknak is szüksége van egy másik, jól látó emberre, mi sem láthatunk tisztán addig, amíg szemünket, látásunkat, látásmódunkat valami zavarja. Lehet, hogy épp saját egónk, csalódásunk ködösíti el a tiszta lelkületet. Lehet, hogy – mint az erekben a lerakódás, – bűneink, megrögzött rossz szokásaink, gennyes lelki sebeink nőnek bennünk gerendává, miközben azt hisszük, a mi szemünkben csak szálka van. Könnyelműen kiejtett szavaink, hetykén odavágott beszólásaink, rosszmájúan elejtett epés megjegyzéseink előtt bele se gondolunk, milyen lavinákat, káros végkifejletet indíthat el a közösség lelkében az ilyen meggondolatlan megnyilvánulás. Fel sem mérjük a következményeket, hogy amit mi szálkának hittünk, az már rég gerendaként állja útját Isten kegyelmének.

Az igazi aggódó, tapintatos felebaráti szeretet nem finomkodás, nem is elítélés, nem is azonnali pálca törés a másik bűne, vélt hibája fölött, hanem inkább egy kijózanító teszt, hogy folyamatosan alázattal és elnéző szeretettel gyógyítgassuk kapcsolatainkat, anélkül, hogy felnagyítanánk vagy bagatellizálnánk a bűn, vagy a szeretet tetteinek súlyát. Az egyoldalú vádaskodás zsákutca lesz. S innen már csak egy lépés az erkölcsi relativizmus: ha ő ilyen, akkor én miért legyek szentebb?… Holott Isten parancsai nem azt sugallják, hogy szeretetünk „csak” takaréklángon égjen. Ha pedig csak az önszeretettel, önfényezéssel, önigazolással „fojtjuk le”, nemcsak hogy nem világít, ki is alszik.

Jézus tanítása voltaképpen kijózanító, hogy ne „szálljunk el” önmagunk jóságától, és ne is lépjünk fel mások ellen az ítélkezés igényével. Hiszen könnyen a farizeusság, a képmutatás (hypokrita) álszent szerepében találjuk magunkat. Van elég hiányosság, tévedés, inercia a magunk háza táján is. Akkor vagyunk igazságosak, ha a másokról való vélemény, vagy álláspont megfogalmazása előtt, vagy mielőtt őket bírálnánk, Isten szeretetének tükrében egyszer saját magunkat tesszük helyre. Ez nem csak egy közösség vezetőjére, hanem minden tanítványra érvényes. Talán a javunkra is válik, ha fölfedezve mások hibáit, a mienket kezdjük „idő előtt” kigyomlálni.

A jó fa és a jó gyümölcs példázata meg egyenesen a lényegre figyelmeztet. Nem a szó, a beszéd, a vélemény a döntő, hanem ami igazán fontos, az a cselekedet. Ha a szívünk mélyéről, szívünk szeretetéből fakadnak tetteink, akkor ez életünkön is látszik. Teréz anyát egyszer megkérdezték, mit jelent szeretni. Ő azt válaszolta: ha meg akarod mutatni, hogy a másikat szereted, azt kérdezem: mit teszel érte?… Szívünk szeretete és cselekedeteink ugyanis összhangban vannak. A hamis próféták pedig már megkapták jutalmukat.

Sok esetben már azzal is jó gyümölcsöt terem az életünk, hogy kerüljük, a megszólást, a pletykát, a fölösleges csevegéseket és kritikákat. E helyett lépjünk ki kényelmi zónánkból, és tegyünk valamit azokért, akiket meg szeretnénk változtatni. Amit belőlük hiányolunk, azt tetteinkkel pótoljuk.

Jézus tanítása az élet alapvető igazságaira világít rá. Csak azután látjuk tisztán, helyesen a másikat, miután önmagunkkal tisztában vagyunk. S ezt a tanulási folyamatot csak az ő bűvkörében, a vele való szoros kötődésben, az ő kegyelmi zónájában tudjuk tartós állapottá változtatni és megőrizni.