A „függő ember”

1969. augusztus 10-én hunyt el a huszadik század egyik legnagyobb magyar írója, Kodolányi János. A kitűnő, sajnos ma már kevesek által ismert irodalomtörténész, Rajnai László írta: „Kodolányi műve kétségtelenül egyenetlen, s a klasszikus alkotásokra jellemző abszolút tökéletességet csak igen ritkán sikerült elérnie. Ahol azonban mégis elérte, vetélytárs nélkül áll. Művészetének jelképe lehetne egy olyan katedrális, melynek egyik tornya merészen az égbe tör, a másik azonban befejezetlen, csonka. Fájó csonkaság, de a kész torony diadalmas szépsége bizonyítja, mi lakott az alkotóban, s mire volt képes, mikor hatalmas terveit meg is tudta valósítani.” [Rajnai László: Kodolányi János. Székesfehérvár, 2002, 142.]

Kodolányi Jánost a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, az egyházi szertartást Belon Gellért püspök végezte. Az író koporsójánál a püspök felidézte: Kodolányi sokat perlekedett az Istennel, s sokat perlekedett „az emberekkel az Isten miatt”, majd személyes emlékkel zárta beszédét:

„Mikor a szentgyónáshoz és a szentáldozáshoz járultál, nem engedted, hogy elimádkozzam a Hitvallást. Azt mondtad: Hagyd, majd én magam! És megrendítő átéltséggel, egy lélek kiérett öntudatával és a sokat látott ember alázatával mondtad el a Hitvallást.”

[Belon Gellért: Bibliai elmélődések. Bp., 1987, 775]

Ebben az idézetben talán ezen a négy szón van a hangsúly: „a sokat látott ember alázatával”.

Kodolányi regényeit ma is sokan olvassák, de esszéi, publicisztikái talán nem kapnak elegendő figyelmet. Éppen ezért most egyik legnevezetesebb esszékötetéből idézünk egyetlen gondolatmenetet, amely – hisszük – ma is eleven, érvényes:

„Ahogy nőtt, terebélyesedett a nyugat-európai civilizáció és sorvadt a transzcendens szimbólumrendszer, úgy nőtt az autonóm ember alakja, úgy szaporodott a száma. A régi ember – s a ’primitív’ ember – függő ember volt. Akármilyen volt a bőre színe, a nyelve, a társadalmi rendje, állhatott a hatalom ormán, vagy húzhatott igát, riksát, gályaevezőt, egyképpen függött egy, a fizikai létezésen kívül és túl lévő transzcendens hatalomtól. Elsődleges felelőssége annak szólt, s csak a másodlagos az emberi viszonylatoknak, erőknek és kényszereknek. Az autonóm ember, mint társadalmi lény, valóságos, megmérhető erőktől, viszonyulásoktól s kényszerektől függ, egyébtől nem. Lelkiismereti szabadsága nincs, mert nincs lelkiismerete. A régi embertípus transzcendens jelképrendszerben gondolkozott, a mai okban és okozatban. Az autonóm ember önmagából indul ki és önmagába tér vissza. Mindent önmaga igazol és önmaga vállal. Egyetlen igazolása a siker. Nem szociális lény, ál-közösségbe erőszakkal kell kényszeríteni, ami természetes. Irtózik a kultúrától, hiszen anarchiában él. Kínérzései csillapítására narkotikumokat használ: hatalmat, sikert, rekordot, hasznot, szerelmet, utazást, alkoholt, játékot, kényelmet, gyorsaságot, ’tempót’.”

[Kodolányi János: Zárt tárgyalás. Bp., 1943, 65.]

Az idézett sorokat a második világégés idején, 1942 novemberében vetette papírra az író. A „függő ember”…. Hogy kicsoda a függő ember, azt nagyon egyszerűen fogalmazta meg korunk egyik legnagyobb filmrendezője, a néhány nap múlva 80. életévét betöltő Wim Wenders: „Azt hiszem, a vallásos magatartás az alázatosság megnyilvánulásával kezdődik: azzal, hogy az ember nem téveszti össze magát a Teremtővel.” Kodolányi is erről beszélt nyolc évtizeddel ezelőtt. Tudjuk, olyan világban élünk, ahol a földre, az aszfaltra szegzett szem a jellemző. Az ember megölte magában, vagy kizárta a világából az Istent, ő szab önmagának törvényt, teremtőként próbál viselkedni a lelakatoltnak vélt ég alatt – ez pedig az anarchia világa.  Az anarchia világában – ahogy Kodolányi fogalmazott – valóban a siker, a haszon, a hatalom stb. az „érték”, ezt sugallja a média, ez hatja át a köz- és magánéletet, a kultúrát stb. Ez ellen szólalt föl Kodolányi János, aki élete során ugyan sokat perlekedett Istennel és emberrel, de nem véletlenül hivatkozott egy helyütt ama másik, a mártír Gellért püspök intelmére:

„Vallom Gellért püspökkel, akinek szobra oly hiábavalóan emelkedik Budán a főváros fölé: ’Jobb háborkodni, mintsem az igazságot a hallgatás alá rejtve eltapodni”.”

[Kodolányi János: Csendes órák. Bp., 1942, 175.]

Háborkodni? Igen. Az alázat nem zárja ki a háborkodást, ha ez utóbbi a „függő ember” gesztusa az anarchia világával szemben.