A fájdalmam – papként

Egy pap számára nagy fájdalmat jelent az egyházon belül elkövetett szörnyű bűnök súlyosságának felfedezése – vallja az Aleteia cikkírója, Vivarès atya, a párizsi Saint-Paul templom plébánosa. Ha vállaljuk, hogy hordozzuk ezt a keresztet, az azt is jelenti, hogy hisszük: az egyház nem önmagában létezik.

Október 5-én, kedden időt szántam arra, hogy megnézzem a KTO televízióban a CIASE-bizottság jelentése (az előterjesztő elnök neve alapján másképpen Sauvé-jelentés) benyújtásáról szóló híradást. Aztán gondosan elolvastam magát a jelentést, mint ahogyan egy beteg felkészül egy fájdalmas, de szükséges műtétre, mint ahogy az ember elmegy a fogorvoshoz, hogy kihúzassa a korhadt fogát, de közben tudja, hogy milyen fájdalom fog rá várni. Ezt a fájdalmat már megéltem Írországban, amikor 1996-ban teológushallgató voltam, és lavinaként hetente követték egymást a médiában a különböző történetek, egyik borzalmasabb, mint a másik, anélkül, hogy el lehetett volna fordítani a tekintetünket.

Ezt a fájdalmat átéltem 2000-ben is, Pican püspök ügyében, aki épp akkor helyezett át egy papot, aki maga is beismerte, hogy éveken át pedofil bűncselekményeket követett el, s akit ezután tizennyolc évnyi börtönbüntetésre ítéltek. Ugyanezt a fájdalmat tapasztaltam meg a Preynat-ügy felpereseivel együtt 2016-tól 2020-ig, amikor megtudtuk, hogy három lyoni bíboros érsek – Barbarin atya kivételével – tizenöt éven át nem tett semmit. És ott voltak még a nemzetközi ügyek Chilében, a Krisztus Légiósainak ügyei és még sok minden más.

Hol van az én egyszerű helyem, mint emberé?

Egyesek talán nem találják helyénvalónak, hogy Krisztushoz hűséges papként megosztom a fájdalmamat, és úgy gondolják, csak az áldozatok fájdalmáról, az összetört életekről, a felnőtté vált gyerekek öngyilkosságairól kellene szólnom, ezekről a gyerekekről, akik olyan terhet cipelnek, amelyet senki sem tud levenni róluk. Nem kívánom azonban a politikailag korrekt vagy a médiában megkövetelt magatartást és beszédet követni, nem kívánom megítélni, hogy mit illik vagy mit nem illik mondani, és ma este szívesen vállalom, hogy ne az Aleteia rendszeres krónikásaként nyilvánuljak meg, hanem egyszerű emberként foglaljam el a helyemet.

A kitüntetésnél, csodálatnál, utánzásnál vagy jutalmazásnál is jobban, mindenekelőtt azt szeretnénk, ha tisztelnének bennünket. Akármi legyen is a foglalkozásunk, a társadalomban elfoglalt helyünk, családi vagy társadalmi funkciónk, mindenekelőtt arra a tiszteletre törekszünk, amelyet egyszerű emberi mivoltunknak köszönhetünk, arra a tiszteletre, amelyet mindennapi cselekedeteink egyszerű erkölcsisége kell kiváltson. Huszonöt éven keresztül féltem attól, és ma még inkább félek, hogy nem fognak majd emberként tisztelni, csupán annál az oknál fogva, hogy pap vagyok. Attól féltem, hogy papi állapotom lesz az erősebb ok a megítélésemben, nem pedig emberi méltóságom, egy olyan emberé, aki csak azért felelős, amit meg tudott tenni. „Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18, 23) Nos, a tanítvány nem nagyobb a mesterénél, és ha a Krisztusnak mint embernek kijáró tiszteletet sárba tiporták, noha ő Isten, akkor ugyan én, bűnös ember, milyen tiszteletet követelhetek?

Mindent elfogadni

Azonban az utcán a római galléromra vetett tekintet, a misén rám vetett tekintet, amikor papi kötelességeimet teljesítem, a gondolatok, amelyek akkor ébrednek bennem, amikor elolvasom az aláírásomat az e-mailjeim végén: “Pierre Vivarès atya, a Saint-Paul – Paris IV plébánosa” – mindez felkelti benne a tisztelet hiányától való félelmet. Igen, attól félek, hogy a szabadon elfogadott és megélt papi állapotom összemosódik azok jogos elítélésével, akik – hozzám hasonlóan, papi állapotban – bűnöket követtek el.

Ha értelmesen végiggondolom, könnyű lenne azzal győzködnöm magamat: “Dehát azok ők, és nem én vagyok”, – de ha az ember egy testhez tartozik, akkor az értelem nem tud az évtizedes azonosulás érzésének helyébe lépni. Könnyű lenne azt mondanom, hogy elöljáróink vallottak kudarcot, és olyan reformokat szorgalmaznom, amelyek végrehajtásához sem küldetést nem érzek, sem képességeim nincsenek. Gyáva dolog lenne letámadni és főbe lőni az egyházat, amely szintén emberi intézmény, de amely az anyám, és amelynek az életemet, növekedésemet és mai létemet köszönhetem. Mindent el kell fogadnom.

A keresztre feszítettség állapotában

Talán éppen ez az egyház misztériuma. Nincs olyan emberi intézmény, legyen az politikai, mint a köztársaság vagy a monarchia, filozófiai, mint a gondolkodás vagy a tudomány iskolái, legyen az családi intézmény vagy társulás, közülük egyetlen egy sem hordozza, nem foglalja magában az őt alkotók bűneinek súlyát és egyúttal a megszabadulást attól, ami bennünket terhel.

Könnyű elhagyni egy olyan emberi intézményt, amelynek csak önmaga jelenti létezésének az alapelvét. Nem így áll a helyzet az egyházzal, amely Istentől származik és Istenhez vezet. „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6, 68). Ez keresztre feszít minket, és mivel megfeszít, felismerem itt Annak az örök gesztusát, aki megmentett minket. Krisztusét, akit az emberek elárultak, és akit Isten megmentett. Mindez engem is a megfeszítettség állapotába helyez. De én a Reményben akarok élni és halni, hordozván ennek a keresztnek a súlyát, és ha ezzel a kereszttel enyhíthetem az áldozatok szenvedését, akkor szívesen felajánlom nekik.

Írta: Père Pierre Vivarès
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia