A betegek kenete szentségének ereje

Egy barátom, aki egész életében súlyproblémákkal küzdött, nemrégiben vagy 40 kilóval soványabban bukkant fel, és csak úgy ragyogott.

Mindenki egyfolytában megjegyzéseket tett a boldog ábrázata miatt, amit kizárólag a kisebb testsúlyának tulajdonítottak, de amikor arról kérdezték, hogy mit evett, hogyan étkezett, a barátom gyorsan témát váltott. Egy magánbeszélgetésünk során aztán elmesélte nekem, mi volt drámai fogyásának a titka. „Felvettem a betegek kenetét” – mondta. – „Meg kellett gyógyulnom a bűnből, amely a falánkságomat okozta.” A sóvárgás börtönére gondolt – arra a bűnre, hogy jóságos angyalaink késztetésével szemben inkább a testi mohóságunkat és ösztöneinket szolgáljuk ki.

A hír azonnal izgatni kezdett, de mérsékelten meg is botránkoztam rajta. Ami szórakoztatott, az az volt, hogy hirtelen elképzeltem Oprah Winfreyt, amint a „használjon kenetet a jó egészségre vezető úton” témáról handabandázik, meg a késő esti tévéreklámokra gondoltam, amelyek az „Új áldás és kenet! Üdvözüljön és legyen karcsú egyetlen kenet után. A siker garantált!” szöveget nyomják.

Ami viszont megbotránkoztatott, mert végül én is észhez tudok térni, az annak felismerése volt, hogy a barátom cselekedete azonnal milyen lezserséget inspirálhat, és hogy ez milyen rossz fényt vethet egy ilyen hathatós gyógyulással járó szentségre. Hirtelen megértettem, hogy miért is utasította el udvariasan, hogy társaságban a „fogyókúrás étrendjéről” beszéljen. Magamban belül pedig valaki az ujját csóválta és ítélkezésre ösztökélt, miszerint könnyelműen visszaélünk a Krisztustól kapott kegyelemmel, ha egy szentséget arra használunk, hogy valami olyan, hiúságot szolgáló dologgal foglalkozzunk, mint a testsúlyunk.

Ez a belső hang azonban mégsem tudott teljesen meggyőzni arról, hogy a barátom könnyelműen vagy felszínesen járt volna el a szentség vételével. Jól ismertem őt és tudtam, hogy milyen komolyan éli meg a hitét, így azt is tudtam, hogy barátom számára a kenet vétele többről szólt, mint puszta fogyásról vagy arról, hogy mit is mutat a földi mérleg. Ez sokkal inkább egy kétségbeesetten keresett utolsó szertartás volt – annak kellett lennie – egy olyan lélek számára, aki a lelke komoly átvizsgálása közepette felismerte megsemmisítő betegségének forrását. A sóvárgó vágynak való bűnös önátadás fokozatosan a halálba vezette őt, és ha tovább akart élni, dolgozni és szeretni, akkor ehhez egy fordulatra – megtérésre – volt szüksége.

A barátom távolról sem volt komolytalan és frivol; az, hogy a szentséghez fordult, valójában a mélységes alázat cselekedete volt; könyörgést jelentett az egész életére kiterjedő gyógyulásért – megadta magát, átadta önmagát. Korábban túl sokáig a düh és az ítélkezés biztonságos menedékébe húzódott vissza, és ezt most átadta Istennek. Könyörgés volt ez, hogy megszabaduljon a keserű, egészségtelen önostorozásoktól, amelyek őt és szeretteit egy pokoli és boldogtalan helyen tartották fogva.

Fogyása valójában a szent kenet erejének mellékhatása volt, a lelki gyógyulás fizikai megnyilvánulása, amely akkor következett be, amikor egész testével, életével, elméjével és szívével az Úr elé állt és azt mondta: „Ha akarod, meggyógyíthatsz engem”.

Jézus pedig – dicsérjük Őt mindig – azt válaszolta: „Igen, akarom, gyógyulj meg.” A barátom tényleg vékonyabb lett, de az a figyelemre méltó és tartós öröm, amely az arcáról sugárzott, nem annyira a lesoványodásával volt összefüggésben, mint inkább a korábban viharos lelke megnyugvásával. A szentségi kegyelem pillanata alatt a szíve megenyhült; mély, könyörgő agóniájában minden értelmet meghaladó béke adatott meg neki. Olyan volt, mint egy évtizedekig kínzókamrában tartott ember, akit végre szabadon engednek és kikerül a napfényre, méghozzá úgy, hogy minden sebét megtisztították, és fűszeres, illatos olaj balzsamjával kezelték. „Attól a pillanattól kezdve, hogy megkaptam a kenetet, – mondta nekem -, minden megváltozott. Szabad lettem.”

Elgondolkodtam barátom csodálatos változásán. Gyógyulása annyira átfogó volt, hogy azt egyetlen reklámszlogen sem tudta volna visszaadni. Azon tűnődtem, vajon a kenet vétele a saját súlyproblémáimra is választ adhat-e. De én vele szemben „könnyűsúlyú” vagyok, nem vagyok sem annyira imádkozó, sem annyira komoly, mint ő. Az én alázatosságom, ha egyáltalán felfedeznék valamennyit belőle önmagamban, nélkülözné az ő mélységét, és alighanem az őszinteségét is (ezt mutatja a gyors gúnyolódásra hajlamos képzeletem). A betegek kenetének szentségét gyakran félreértik, és sajnálatos módon nem használják ki eléggé. Pedig kéznél levő és hatalmas fegyver a személyes sötétség ellen harcoló lélek számára.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: simplycatholic