A “Benedek kontra Ferenc” mentalitás árt a katolicizmusnak

Mindazok számára, akik bűnrészesek ennek a narratívának a terjesztésében, van egy javaslatom: menjenek el egy bűnbánó zarándoklatra a Rómától másfél órányira keletre fekvő, domboldali kis olasz településre, Subiacóba. Egyedülálló lehetőséget találnak ott nézőpontjuk megváltoztatására és talán a lélek megtisztítására is.

A 6. század elején egy fiatal római nemes, akinek a neve Nursiai Benedek volt, itt, az Aniene folyó partján és az Appenninek lábánál fekvő Subiacóban keresett menedéket a széteső világ elől.

A hagyomány szerint három évig élt remeteként egy subiacói barlangban. Szegényes táplálékát egy Romanus nevű szerzetes engedte le hozzá kötélen. Ezután 13 kolostort alapított a régióban, mielőtt délebbre, Monte Cassinóba költözött volna az olasz félszigeten.

Ötszáz évvel később a Benedek híres reguláját követő szerzetesek úgy döntöttek, hogy elvonulásának helyszínén kolostort építenek az alapítójuk tiszteletére. A helyet ma Sacro Speco, azaz “szent barlang” néven ismerik.

A megépült barlangkolostor két templomból, egy felső és egy alsó templomból, valamint több kisebb kápolnából állt. Ezek mindegyike abból a barlangot alkotó sziklából lett kifaragva, ahol Benedek élt.

1223-ban, az új épületegyüttes felszentelésének részeként a subiacói bencés közösség meghívta Ugolino di Conti bíborost, a bíborosi kollégium akkori dékánját, a későbbi IX. Gergely pápát, hogy szentelje fel az alsó templom szintjén található egyik új kápolna oltárát. (Az ő tiszteletére ezt a kápolnát ma “Gergely-kápolnának” nevezik).

Di Conti eljött, és magával hozott egy különleges vendéget is: egy 42 éves misztikust, költőt, egy vadonatúj vallási család alapítóját, akit Assisi Ferencnek hívtak. Ők ketten barátok voltak, mivel Ferenc személyes kérésére di Conti 1220-ban az új ferences rend egyházi védelmezője lett. Végül 1228-ban, mindössze két évvel a szent halála után ő avatta szentté Ferencet.

Ennek a látogatásnak a megörökítésére egy ismeretlen művész megfestette Ferenc képét az új kápolna egyik falára. Mivel a kép még Ferenc életében készült, nem ábrázolja a szentek képeire jellemző glóriát, és mivel 1224 előtt festették, nincsenek rajta Ferenc stigmái sem, amelyeket csak abban az évben szerzett. A valósághoz hűen Ferencet az egyik szemén varratokkal ábrázolja, ami azt tükrözi, hogy Ferencet az 1219-1220-as közel-keleti útja során kialakult szemgyulladással, trachomával kezelték, amely miatt végül gyakorlatilag megvakult.

Ez a freskó teljesen egyedülálló, mert ez a legkorábbi fennmaradt kép Ferencről, amely a szentet olyannak mutatja, amilyen valójában volt – ily módon a tényleges fizikai kontaktushoz legközelebb álló kapcsolatot biztosít a jövő nemzedékei számára.

A közelmúltban feleségemmel, Elise-zel lehetőségünk volt hosszasan elidőzni a kép előtt, teljesen egyedül, egy csendes hétfői reggelen. Tanúsíthatom, hogy mélyen megigéző élmény. Utána megvettünk egy reprodukciót a képről, amelyet megáldattunk az aznap reggel szolgálatban lévő pappal, egy Don Maurizio nevű kedves olasz bencéssel.

Én úgy látom, különleges jelentősége van annak, hogy a világ legértékesebb Szent Ferenc-képét az elmúlt 800 évben Szent Benedek fiai őrizték, védték és ápolták.

Másként fogalmazva: a Sacro Speco fizikailag is megerősíti azt, hogy a katolikus életben a kapcsolat Benedek és Ferenc között genetikai, elválaszthatatlan és örök.

Igen, a Benedek és Ferenc által képviselt szerzetesi és apostoli ösztönző erő különböző. Az előbbi alapvetően a hit konzerválásáról és megőrzéséről szól, az utóbbi pedig az innovációról és kísérletezésről, hogy a hitet a világba vigyék. Chesterton híres mondatában ez így hangzik: “Amit Benedek betárolt, azt Ferenc széthintette”.

A lényeg azonban az, hogy ahhoz, hogy a hitet széthintsék, előbb be kell raktározni – és persze a betárolásnak éppen az a lényege, hogy szétszórható legyen. Másképp fogalmazva: Benedek hiányos lenne Ferenc nélkül, Ferenc pedig Benedek nélkül lehetetlen.

Ami érvényes erre a két szentre vonatkozóan, az hasonlóképpen alkalmazható a két legutóbbi pápára is, akiknek ugyanez a neve.

XVI. Benedek pápa valóban sok tekintetben “konzervatívabb” volt, mint Ferenc pápa. Ha azonban nem politikai szempontból nézzük, hanem katolikus szemmel, akkor ez nem ellentét, hanem kiteljesedés.

XVI. Benedek 2007-ben az olaszországi Belluno-Feltre és Treviso egyházmegyék papságához intézett beszédében emlékezetes módon arra emlékeztette a világot, hogy a katolicizmus nem valamiféle „vagy-vagy” hagyomány. A katolicizmus inkább „is-is”, amely „nem nagy kizárásokról, hanem szintézisekről szól” – mondta Benedek.

Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy a katolicizmusban nincsenek rivális táborok, amelyek egyike-másika vagy Benedek, vagy Ferenc mellett száll síkra. Ez olyan világos, mint az egyszeregy. Ami lényeges, az az, hogy az ilyen állításokkal ezek a táborok szem elől vesztenek – vagy ami még rosszabb, szándékosan semmibe vesznek – valami lényeges dolgot a katolikus ösztönző erőkből.

Az sem tagadható, hogy mind Benedek, mind Ferenc időnként tökéletlen pápa volt, és mindketten hoztak jó pár vitatható döntést, amelyek némelyike valóban táplálhatta azt a képzetet, hogy ők ketten egymással ellentétes és perlekedő (nem pedig egymást kiegészítő) utakat képviselnek.

A lényeg azonban továbbra is az, hogy az elejétől fogva Benedek és Ferenc a katolikus spiritualitás egybeforrt ikrei, akik sok tekintetben különbözőek, de nem életképesek a másik nélkül. Az őket kettéválasztani akaró törekvések, akár a szentekről, akár a pápákról beszélünk, a végén mindkettőnek kárt okoznak.

Dióhéjban ezt a tanulságot vonhatjuk le Subiacóban. Olyan tanulság, amelyet jó lenne, ha magáévá tenne a mai katolikus véleményvezérek kicsiny, de annál hangosabb és izgatottabb csoportja.

Írta: John L Allen Jr
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic Herald