A civilizációk felemelkedésének és bukásának nyolc szakasza

Charles Pope atya sorozatának harmadik része. Az első rész itt, a második pedig itt olvasható.

Monsignore Charles Pope atya, az amerikai Washington D.C. Szent Ciprián templomának papja szabad idejében könyveket ír, blogoldalt szerkeszt, Amerika-szerte előadásokat tart és konferenciákon vesz részt, interjúkat ad, rádióban és beszélgetéseken szerepel, hogy megossza gondolatait a katolikus hívőkkel bonyolult és sebesen átalakuló világunk nehezen érthető változásairól. A Nyugat hanyatlásával foglalkozó sorozatának harmadik részét a civilizációk felemelkedéséről és bukásáról az alábbiakban foglaljuk össze.

Az idők során számos civilizáció és kultúra emelkedett fel és bukott el. Mivel napjainkban is ilyen fájdalmas időket élünk, jól tesszük, ha észben tartjuk ezt az igazságot. A maihoz hasonló zavaros időkben csak a valódi bibliai kultúra és az időnként reformokat igénylő Egyház marad meg, az Egyház jelenti a bárkát az evilági mulandó vizeken.

Isten kegyelméből az elmúlt évezredben felnövekedett nyugati kultúrából, a hit és az emberi tehetség találkozásából jelentős haladás, szépség és civilizáció bontakozott ki. De most úgy tűnik, egy korszak végén járunk. Olyan örvénybe kerültünk, amelyből láthatóan nem tudunk kiszabadulni. A kapzsiság, az áldozathozataltól való vonakodás, a szekularizmus, a sok válás, a szexuális szabadosság, valamint a civilizáció legalapvetőbb egységének, a családnak a lerombolása aláássa az egészséges kultúrát. Hiányzik az alap a valódi megújuláshoz, és a mélyülő zűrzavar azt sugallja, hogy egy betegség végstádiuma felé tartunk. Fájdalmas bevallani, hogy egy korszak végén élünk, mert elhal valami, amit szeretünk. De a halálból új élet fakad.

Szociológusok és antropológusok már többször leírták a nagy civilizációk felemelkedésének és bukásának szakaszait. A több, mint 200 éve élt skót történész, Alexander Tytler, az edinburgh-i egyetem professzora nyolc szakaszt különböztetett meg, amelyek jól mutatják be a történelemből leszűrhető tanulságokat.

„Természeténél fogva a demokrácia mindig átmeneti; egyszerűen nem tud létezni állandó kormányzati formaként. Addig marad fenn, amíg a választók rá nem jönnek, hogy szavazataikkal bőkezű ajándékokat szavazhatnak ki a maguk számára a közpénzekből. Onnan kezdve a többség mindig azokra a jelöltekre szavaz, akik a legtöbb juttatást ígérik nekik a közpénzből. Ennek következtében a végén minden demokrácia összeomlik a laza pénzügyi politika miatt, és ezt mindig diktatúra követi. A történelem kezdete óta a világ legnagyobb civilizációinak átlagos élettartama körülbelül 200 év volt. Ez alatt a 200 év alatt a nemzetek fejlődésének szakaszai mindig a következők voltak: a szolgaságtól a lelki hitig; a lelki hittől a nagy bátorságig; a bátorságtól a szabadságig; a szabadságtól a bőségig; a bőségtől az önzésig; az önzéstől az önelégültségig; az önelégültségtől az apátiáig; az apátiától a függőségig; a függőségtől vissza a szolgaságba.”

Charles Pope atya követi Tytler felosztását, és mindegyik szakaszhoz röviden hozzáfűzi saját gondolatait.

Az első szakasz a szolgaságtól a lelki növekedésig, a lélek hitének megerősödéséig tart. A népek történetében a szenvedés és az igazságtalanság időszakai lelki növekedést eredményeznek – sőt, egyenesen kikényszerítik azt. A szenvedés ugyanis bölcsességre vezet, és olyan lelki fegyelmet igényel, amely az igazságot és a megoldásokat keresi. Példa erre az ókori zsidók 400 éves egyiptomi szolgasága, a keresztény hit három évszázadnyi üldözés alatti erősödése, a nyugati kereszténység kiemelkedése a népvándorláskori „barbár” törzsek támadásai közepette.

A lelki növekedéstől a nagy bátorságig tartó második szakaszban előtör a bátorság és a nagy áldozatok elviselésének képessége. A népek vezetői az embereket bátorságra és áldozathozatalra hívják, hogy egy jobb, igazságosabb világot teremtsenek a következő generációk számára. Akiknek nincs vesztenivalójuk, gyakran hajlandóak valami fontosabbért élni, nemcsak önmagukért és önnön kedvteléseikért. Elkezdődik egy olyan csata, amely bátorságot, fegyelmet és más erényeket követel.

A bátorságtól a szabadságig tartó szakaszban a küzdelem eredményeként megszületik a győzelem, eljön a szabadság, megerősödik az igazságosság. Ekkor születik meg a civilizáció, amely a legnagyszerűbb elvekben gyökeredzik. Nagyra becsülik a hősiességet és a szabadságot meghozó erényeket. Az eszmék, amelyekért szenvedésük során küzdöttek, továbbra is széleskörű támogatást élveznek.

A negyedik szakasz a szabadságtól a bőségig tart. Ekkor az adott civilizációban még működik az áldozathozatal és a kemény munka erénye. A szabadság nagyobb jólétet eredményez, de ez magával hozza az első veszélyt: a bőséget. Ha túlságosan bővében vagyunk a világi dolgoknak, azok visszahúznak bennünket, megülik a lelket, és háttérbe szorulnak a korábbi prioritások, a bölcsességet szülő küzdelmek, a lélek fegyelme. Jézus azt mondta, nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete. Ezt azonban nehéz elmagyarázni a népnek egy olyan kultúrában, amely most kezdi megtapasztalni a bőséget. Az ilyen kultúrában él a korábban meghozott áldozatok emléke, de az emberek mind kevésbé hajlandóak ilyen áldozathozatalra. Sokkal inkább a korábban hozott áldozatok gyümölcseinek élvezete kerül a középpontba.

A bőségtől az önteltségig halad a következő időszak. Az emberek önteltek, önelégültek lesznek, elbizakodottságukban egyre kevésbé vesznek tudomást az omladozó alapokról, az erőforrásokat, az infrastruktúrát és a szükséges erényeket aláásó súlyos folyamatokról. Minden rendben lévőnek látszik, tehát biztosan rendben is van. Akik esetleg riadót fújnak, azokat a társadalom „huhogóknak”, szélsőségesen szigorúnak bélyegzi.

Az önteltségtől az apátiáig vezet a hatodik szakasz. Az előző szakasz önteltsége miatt csökken a lelkesedés és az inspiráló dolgok iránti érdeklődés. A zavaró folyamatok iránti közöny egyre növekszik, feledésbe merülnek az előző nemzedék által hozott áldozatok, és eltűnik az emberekből a késztetés, hogy a közjóért dolgozzanak. Egyre erősebben érvényesül az individualizmus, előtérbe tolul a magánérdek, egyre messzebbre kerül a másokért való munka és az áldozathozatal. Folytatódik a kemény munka és az önfegyelem eróziója.

A következő szakaszban az apátiától a függőségig jut el az adott civilizáció. Eddigre már csak távoli emlékké vált a kultúrát felépítő szenvedés és áldozathozatal. A fegyelem és a munka egyre inkább „túl nehéznek” tűnik, és ezzel párhuzamosan növekszik a függőség. Bármilyen szenvedés elviselhetetlennek tűnik. De az erényt nem tekintik megoldásnak. Miután a civilizáció évekig mások áldozataiból élt, most is ragaszkodik ahhoz, hogy saját gondjait „mások” oldják meg. Ez oda vezet, hogy a kormányzati, kollektív megoldások iránt megnövekszik az igény. A függőség elmélyül, mivel központosított megoldások veszik át az egyéni erény és a helyi, családi alapú áldozathozatal helyét.

A függőségből vezet vissza a szolgaságba a folyamat utolsó szakasza. Az egyre inkább függőségben élő személyek megmentőt keresve az erős központi vezetéshez fordulnak, amelynek beavatkozása egyre erősebb lesz. Az igazságtalanság és a hatalom nyomulása megsokszorozódik, de a szolgaságban élők nem ismernek más megoldást. A családi és személyes erényeket (amelyek minden civilizáció alapvető elemei) mostanra gyakorlatilag felváltja egy egyre sötétebb, despotikusabb és hataloméhesebb központi irányítás. Ily módon a civilizáció fokozatosan véget ér, mert a szolgaságban és függőségben élő emberek már nem rendelkeznek a harchoz szükséges erényekkel.

A társadalom visszasüllyed az átalakulás olvasztótégelyébe, amíg szenvedés és küzdelmek árán újra elegendő bölcsesség, erény és bátorság nem születik, hogy a romokon megkezdődjék egy új civilizáció felemelkedése. De az is lehetséges, hogy invázió vagy hatalomváltás útján egy hatalmasabb nemzet vagy csoport lép majd színre, és elpusztítja, vagy saját kultúrájával helyettesíti a dekadens civilizáció utolsó maradványait.

Ezek tehát a civilizációk szakaszai. Sic transit gloria mundi. Az Ószövetség korában ott volt Dávid királysága, majd Babilon, Perzsia, Görögország és Róma követte. Az Egyház is számos váltásnak volt tanúja létezésének rövid két évezrede alatt. Egymást követték Nyugaton a „Szent” Római Birodalom, a különféle gyarmattartó hatalmak, a spanyol, a portugál és a francia. Régen az a mondás járta, hogy „a nap soha nem nyugszik le a Brit Birodalom felett”. Most már bizony lenyugszik. Később Hitler törekedett egy német birodalmat felépíteni. Aztán jött a Szovjetunió.

Az Egyház az egyetlen igazi biztonságos bárka, mert maradandóságának ígéretét az Úrtól kapta. (vö. Mt 16,18)

Azonban az Egyháznak is mindig szüksége van reformra, és sokat kell majd szenvednie. De mégis egyedül az Egyház fogja túlélni ezt a változó világot, mivel Krisztus menyasszonya és egyben az Ő teste is.

Csak az Úr tudja, mi lesz a következő szakasz, és hogy milyen hosszú lesz az átmeneti időszak. Tekintsünk Őrá. Menjünk, vegyünk részt a döntésekben, de ne fejedelmekbe vessük bizalmunkat („ne építsetek a nagyokra, az emberre, aki nem tud segíteni!” (Zsolt 146,3). Isten megőrzi népét, ahogyan az Ószövetségben tette. Közülünk is megőrzi azokat, akik az Újszövetségben csatlakoztunk Hozzá. Találjuk meg a helyünket a bárkában, amely ősi, örök és mégis új.

A sorozat fordításában, összefoglalásában, szerkesztésében részt vett a Zarándok.ma munkacsoportja: Dr. Fedineczné Vittay Katalin, T. Nagy Edit, Ujvári Szonja és Solymosi Judit