Mi a bajunk? Mitől rossz a közérzetünk?

Charles Pope atya sorozatának első része

Monsignore Charles Pope atya, az amerikai Washington D.C. Szent Ciprián templomának papja szabad idejében könyveket ír, blogoldalt szerkeszt, Amerika-szerte előadásokat tart és konferenciákon vesz részt, interjúkat ad, rádióban és beszélgetéseken szerepel, hogy megossza gondolatait a katolikus hívőkkel bonyolult és sebesen átalakuló világunk nehezen érthető változásairól. Blogoldalán megjelent írásait a Nyugat hanyatlásáról, a fizikai és lelki kiéhezésről, illetve a civilizációk felemelkedéséről és bukásáról a következő napokban összefoglalva, három részletben ismertetjük. A mai, első rész a „diktatórikus, autonóm ego” térnyerését taglalja.

Pope atya szerint korunk lelki és erkölcsi válságának lényege, hogy az úgynevezett „imperiális, diktatórikus, autonóm én” korában élünk. Ez azt jelenti, hogy az ember úgy tekinti magát, mint aki saját maga alkotja meg a valóságot. Joga van úgy élni, mintha a világ, az igazság és a jó csak az ő személyes nézőpontjától függne. Régebben az a felfogás volt általános, hogy a valóság tőlünk függetlenül létezik, és az ember akkor boldog, ha harmóniában él a dolgok adott, készen kapott rendjével.

Az elmúlt évtizedekben viszont erősödött az a gondolat, hogy „a valóság az, aminek én mondom”. Ennek létezik egy „puhább” változata is, amikor valaki azt mondja:

„lehet, hogy neked ez az igaz, de én másképp látom, éljed te a saját igazságodat, én meg az enyémet”.

Vajon van értelme a törvényeknek egy ilyen szintű szabadság mellett? Ha mindenki tetszése szerint nevezhet jónak és rossznak dolgokat, akkor egy üdvösnek tartott abortusz mellett miért ne lehetne akár egy tömeggyilkosságot is elkövetni és aztán „jónak” nyilvánítani?

Semmilyen család, közösség, nemzet nem létezhet diktatórikus, autonóm egyedek halmazaként. Ennek eredménye csakis erkölcsi és politikai anarchia lehet. Kell legyen valami rajtunk kívül (a valóság, a létező világegyetem, az isteni törvény, a természettörvény stb.), ami egyesít bennünket.

A „puha” autonóm én olyan fogalmakat tűz a zászlajára, mint a tolerancia, a kedvesség, a nyitottság. A gyakorlatban azonban a szerző szerint ez az autonóm én fokozatosan „imperiálissá”, harcossá, zsarnokivá válik. Átalakult a „tolerancia” fogalma is. Régen főként azt jelentette: „mértéktartó hajlandóság a különbözőségek elfogadására” – vagyis elviselem, hogy másképp gondolkodsz, bár nem értek egyet. Mára egyetértést, sőt helyeslést jelent. Ha viszont én teljesen egyetértek veled és elfogadom, amit cselekszel, nincs szükség toleranciára. Kiüresedik a szó értelme, de mást persze a szó eredeti jelentése szerint „intoleránsnak” bélyegezhetek. Ennek a folyamatnak a végpontja az, amit XVI. Benedek pápa a „relativizmus zsarnokságának” nevezett: ha az igazságot nem a valóságban, az objektumban, hanem az egyénben, a szubjektumban keressük, akkor az igazság kérdése ténylegesen a hatalom kérdésévé válik. Nem az számít, mi igaz, hanem az, ki tudja erőből jobban érvényesíteni a saját „igazságát”.

George Weigelt idézve, a cikk három nagy eszmét nevez meg, mint amelyek súlyosan meggyengültek korunkban. Az első, hogy a világban, az emberben és az emberi kapcsolatokban mélyen beépült igazságok vannak. A második, hogy ezeket az igazságokat az értelem fel tudja ismerni. A harmadik, hogy az ilyen igazságok ismerete és követése elengedhetetlen az erényes – és ezáltal valóban boldog – élethez. Ha ezek az eszmék meggyengülnek, az ember bezárkózik önmagába, és magát teszi meg végső mércévé.

Az „imperiális, autonóm én” világa így nagyon kicsi: gyakorlatilag csak „én” lakom benne, és legfeljebb saját gondolataim, vágyaim számítanak. A hagyomány, az évezredes bölcsességek, sőt a természetes valóság (akár a férfi és női test teljesen nyilvánvaló nemi jellege) is sutba dobható. Mivel alig marad közös, elfogadott igazság, a társadalom egyre inkább egymással vetélkedő „valóságlátásmódok” hatalmi harcává válik. Ez a forradalom elszakítja az igazságot a Szentíráson és a teremtett valóságon alapuló isteni és természeti törvénytől. A zsidó–keresztény örökség jelentette számunka az alapokat és az összetartó erőt. Tagadása az erkölcsi rend széthullásához és hatalmi küzdelmekhez vezet.

Megoldásként a papokra és püspökökre, szülőkre, minden hívőre és felelős állampolgárra egyaránt vonatkozóan a szerző visszatérést sürget a gyökerekhez. Szent Pál Timóteushoz intézett felszólítását idézi:

„Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4, 2-5)

A sorozat fordításában, összefoglalásában, szerkesztésében részt vett a Zarándok.ma munkacsoportja: Dr. Fedineczné Vittay Katalin, T. Nagy Edit, Ujvári Szonja és Solymosi Judit