229. nap: Izrael pásztorai
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk téged. Hálát adunk minden szavadért. Áldott légy prófétáidért, akik minket is megszólítanak, bűnbánatra intenek és arra ösztönöznek, hogy mindenestől hozzád akarjunk tartozni. Segíts, kérünk! A mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmas nevében kérünk téged, segíts teljes szívből megtérnünk hozzád és maradéktalanul a tieiddé válnunk, mostantól mindörökké! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Hihetetlen témánk van ma is! Elképesztő véletlen, vagy nem is, talán inkább gondviselésszerű, ahogy a Jeremiás 6., az Ezekiel 34. és a Példabeszédek 14. összecseng!
Kezdjük mindjárt a Példabeszédekkel! A 14. fejezet 28. verse így szól: „A király dicsősége a nép sokasága, megbukik a király, ha nincsen népe.” A király szerepe a nép megtartása. Azé az emberé, akiben bíznak. Ő az a személy, akire Isten népét rábízták. Ha nincs nép, az maga a pusztulás. Egy nép megszűnése pedig igen nagy veszteség. De a népet gondatlanságból el is lehet veszíteni, igen, Isten népe elveszthető.
Erről viszont már Ezekiel könyvének 34. fejezete szól. Ezt a szentírási szakaszt mi, papok és mindazok, akik imádkozzák a zsolozsmát, évente el szoktuk olvasni és átelmélkedjük az Egyház kérésére. Izrael pásztorait mutatja be, akik nem legeltetik a nyájukat és nem is gondozzák őket. Nem keresik meg az elveszetteket, nem óvják a gyengéket és nem gyógyítják a sebesülteket. De még csak az erőseket sem erősítik tovább, inkább saját magukkal vannak elfoglalva.
Itt persze mi is magunkra ismerhetünk. Az olvasmányos imaórában általában szeptemberben szokott ez a rész sorra kerülni minden évben, és mellette Szent Ágoston írásai is. Ő egy elég komoly elmélkedést írt ehhez, amit talán egy hétig is eltart feldolgoznunk. Komoly lelkiismeret-vizsgálat olvasni a tanév elején…
Azt írja, hogy ezek a pásztorok éppen olyanok, mint mi itt, az Újszövetség idején. A nép pásztorai vagyunk. Igen, Jézus az örök főpap, ő a jó pásztor, de a mi szerepkörünk is hasonló. Ezért nekünk is szól a kérdés: „Magunkat tápláljuk-e vagy a nyájat? Odaadjuk-e értük akár az életünket is?” Ez az úgynevezett ítélő rész. De van egy vigasztaló rész is. A 34. fejezet 7. versétől a próféta ezt az üzenetet adja át: az Úr, mivel nyája prédává lett, melyet bármilyen vadállat szabadon felfalhatott, a pásztorok ellen fordul. A 11. és 12. versben pedig azzal folytatja, amit az Úr mond: „Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és sötétség napján szétszóródtak.” Itt Ezekiel Izrael népéről beszél. Azokról, akik még Jeruzsálemben vannak és azokról, akiket később fognak száműzni. Meg azokról is, akik Babilonban vannak már, és nem törődik velük senki.
Napjainkban is meghallhatjuk a hozzánk szóló Istent: „Magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk.” Mi pedig tudjuk, hogy Jézus Krisztus ezt már beteljesítette. Beváltotta ígéretét. Maga emlékeztetett minket rá, hogy ő a jó pásztor, aki gondoskodik a nyájról, sőt, ahogy mondja: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Tehát ítéletet vonunk magunkra minden alkalommal, amikor valamiféle tekintéllyel járó szerepbe kerülünk, legyen ez papság, szülőség vagy tanári pálya: vajon magunknak élünk hát, vagy másokat táplálunk?
De megkapjuk a vigasztalás szavát is. Isten megígéri, hogy elveszett nyáját akkor is felkutatja, ha annak megbízott gazdái hűtlenek. Maga vezeti őket friss legelőre. Maga menti meg őket. Ez azért fontos, mert Ezekiel és még inkább Jeremiás idejében hemzsegtek a hamis próféták. Ezekiel, amikor sorait írja, már tudja, hogy Jeruzsálem elpusztult. Jeremiás könyvének 6. fejezete idején ez viszont még nem történt meg, ez sokkal Jeruzsálem pusztulása előtt született. De megjelennek már ennek előszeleként a hamis próféták, ahogy a 6. fejezet 13. verse írja: „…hiszen a legkisebbtől a legnagyobbig mindnyájan rút haszonra lesnek; a próféta ugyanúgy, mint a pap, csalárdságot művel.”
Gyakorlatilag ugyanezt írta Ezekiel is a hamis pásztorokról. Mindegyikük, próféta és pap egyaránt, hamisan cselekszenek. Csak magukkal törődnek. Nem élnek igazi papként, nem élnek igazi prófétaként. Hamis dolgokat tesznek. Ennyire rosszra fordultak a dolgok. És ez így működik: amerre a vezetőség halad, arra megyünk mi is. Ahol a példaképek vannak, akikben bízunk, oda kerülünk mi is. Újra mondom, ezek lehetnek szülők, tanárok, tanácsadók, papok, pásztorok, jogászok vagy akár politikusok is. Ha ilyen minőségében elbukik valaki, nagyon nehéz az alattuk levőknek állva maradniuk.
A 14. vers azt mondja: „Népem sebeit hazugsággal gyógyítják”. Mit jelent ez? Amikor egy gyerek elesik és meghorzsolja térdét, az anyukája ad neki egy gyógypuszit. Azt mondja: Nézd csak, megpuszilom a kis bibidet, aztán a seb majd ettől jól begyógyul! Persze nem, de hát ez nem is komoly seb, megoldódik magától is. De mi van akkor, ha a baleset eredménye mondjuk egy nyílt törés? Azon segít a gyógypuszi?
Na, erről beszél Jeremiás: „Népem sebeit hazugsággal gyógyítják”. Azt mondták, hogy jó, jó, csak békesség legyen. De nincs! Ilyen a hamis próféta. Azt prófétálja, hogy „nem, nem, figyelj csak: Isten elhozza a békét. Úgyhogy te ne aggódj semmi felől, hisz látod, hogy a béke ideje jön. Nemsokára itt is van… Most még talán nehezebb egy kicsit, de szempillantás alatt megoldódik minden.” – De ez egyszerűen nem igaz. Azt mondja, békesség, békesség, de közben nincs is béke.
Tudjátok, hazudhatunk magunknak. És egymásnak is. Beadhatjuk, hogy minden oké, amikor nem az. Nagy adag bátorság kell viszont az igazság kimondásához. Jeremiás mindannyiunkat felszólít, az összes prófétát, az összes papot, mindenkit, aki egyáltalán beszélni tud, hogy ne hazudjunk magunknak és egymásnak sem. Ismerjük el, ha segítségre szorulunk!
Ez talán épp rólad szól. Jó, talán ma nem hazudsz másoknak. Erényes vagy, de magadat mégis becsapod azzal, hogy nem szorulsz segítségre, nem vallod be, hogy arra vágysz, valaki jöjjön már oda hozzád, hogy melléd szegődjön és egy kicsit elkísérjen. Legyél képes rá, hogy segítséget kérj ahelyett, hogy bolonddá tedd magadat a körülötted élőkkel együtt!
Jeremiás 6. fejezetének ugyanez a szakasza még azt is mondja: „Szégyenkezniük kellene iszonyatos tetteik miatt. De nem! Ők nem szégyenkeznek, hiszen már pirulni sem tudnak.” Van ebben valami. A szégyennek a mai világban elég rossz hangzása van, mert úgy képzeljük, ez csak mérgező lehet. Igen, van ilyen fajtája is, ami arra késztet, hogy elbújjunk a sötétben. Visszatart attól, hogy kilépjünk Isten irgalmának fényébe. Ez a szégyen megakadályozza, hogy feltárjuk szívünket és sebeinket a körülöttünk lévők előtt. Ez a mérgező szégyen.
De a szégyennek van egy jobb változata is, ami rámutat, hogy valójában te méltóságra lettél megalkotva. Erről Szent II. János Pál pápa beszél a Teremtés könyvének 3. fejezete kapcsán. Itt van a férfi és a nő – Ádám és Éva –, akik meztelenek, de a Teremtés könyve 2. fejezetének végén még nem szégyellték ezt. Ekkor viszont esznek a fa gyümölcséből és felnyílik a szemük. Takargatni kezdik magukat. Itt jelenik meg a szégyen az ember életében, ahogy a szent pápa mondja.
Úgy érzed, el kell magadat takarni, de van ennek egy jó összetevője is. Mégpedig az, hogy érdemes téged elrejteni. Rossz, hogy el kell téged dugni, mert valami szégyenletes rajtad, de van valami más is, amit viszont védeni kell. Felismered, hogy más kihasználhatja sebezhetőségedet. Valaki visszaélhet megtörtségeddel. Megláthatja sebzettségedet, és ellened akarja majd fordítani. Van a szégyenben valami jó: a vágy a rejtettségre. Ez megmutatja, feltárja és megerősíti, hogy érdemes téged megóvni. Van valamid, ami sebezhető, és amit nem kéne, hogy kihasználjanak.
Amit tehát Jeremiás könyvének 6. fejezetében látunk, az az, hogy ezek az emberek már nem szégyenkeznek. Már elpirulni sem tudnak. Vagyis mintha elfelejtették volna – elfelejtették szívük jóságát. Még ha a szívük össze is tört, elfelejtették azt az igazságot, hogy: várjunk csak, te ennél többre vagy teremtve.
Gondoljunk bele, mennyire megsebzettnek kell lennünk ahhoz, hogy ezt elfelejtsük; hogy szégyentelenné váljunk. Mennyire megsebzettnek kell lennünk ahhoz, hogy bármit is teszünk, vagy bárhogyan használnak ki vagy bántanak bennünket mások, már szégyent sem érzünk miatta – abban az értelemben, hogy egyszerűen elfelejtettük a bennünk lévő velünk született és lényegi jóságot.
És tudom, hogy – ismét mondom – nagy közösség vagyunk, sokan járjátok velünk ezt az utat, és van köztetek olyan, akinek a méltóságát megsebezték. Akinek a méltóságát mások megsértették. Akinek a sebezhetőségét vagy sebzettségét mások lábbal tiporták.
Először is: ne féljetek belépni Jézus világosságába, Krisztus fényébe, és engedni, hogy láthatók, ismertek és szeretettek legyetek!
Másodszor: ha vannak körülöttetek olyan emberek, akikben megbízhattok, ne engedjétek, hogy a félelem visszatartson benneteket attól, hogy belépjetek az ő bizalmuk világosságába is, és engedjétek, hogy az a személy, akiben megbízhattok, lásson, ismerjen és szeressen benneteket!
Ugyanakkor még a fájdalom közepette is – a szégyen fájdalmában is – ismerjétek fel: várjunk csak, az egyetlen ok, amiért fájdalmat érzek, az az, hogy megsebződött bennem valami jó. Még mindig van benned jóság. Még mindig nagyon sok jó van benned.
És ha megtapasztaljuk ezt a szégyent – amikor elpirulunk, amikor szenvedünk –, az mintegy nagy, szinte ösztönös emlékeztető arra, hogy Isten képmására és hasonlatosságára lettél teremtve.
Még mindig szép vagy. Még mindig értékes vagy. Még mindig tele vagy szeretettel. És még mindig méltó vagy arra, hogy szeressenek. Még mindig méltó vagy a szeretetre.
Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem, mert mindannyian kerülünk ilyen helyzetbe! És ezért mindannyiunknak szüksége van nemcsak az Úrra, hanem egymásra is. Imádkozzunk egymásért is!
Micsoda ajándék ez az Úrtól, hogy imádkozhatunk egymásért.
