„Kijelentem, hogy nem vagyok szakadár!” – Viganò érsek közzéteszi XIV. Leó pápához írt levelét
Carlo Maria Viganò érsek hosszú hónapokig tartó hallgatás után úgy döntött, elérkezett az idő arra, hogy nyilvánosságra hozza a XIV. Leó pápához január 25-én írt levelének tartalmát.
Néhány héttel ezelőtt nyilvánosságra hoztam a Leóval való találkozó iránti kérésemmel kapcsolatos eseményeket – konkrétan a pápa eredeti beleegyezését, hirtelen visszalépését, majd végleges lemondását. Míg egy katolikus érsek méltatlannak ítéltetett arra, hogy audiencián fogadják, addig egy abortuszpárti és eltérő felfogású személyiségnek – anglikán „érsek” álcájában – nemcsak a vatikáni teljes protokolláris tiszteletadásban volt része, hanem még a „communicatio in sacris”-t, a szent dolgokban való, Leóval és más főpapokkal közös részvételt is megengedték neki, tetézve azzal, hogy „áldást” adhatott az Apostolok Fejedelmének szentélyében. Mindez újabb bizonyíték a „szinodális egyház” támogatói által alkalmazott kettős mércére. Nem tartom szükségesnek, hogy további megjegyzéseket szánjak erre a kérdésre… Hosszú hónapokig tartó hallgatás után elérkezettnek látom az időt arra, hogy nyilvánosságra hozzam az idén (2026.) január 25-én Leónak írt levelem tartalmát, ezzel tényszerűen dokumentálva az ügyet.
Szentatyám! Levelemmel szeretném figyelmébe ajánlani személyes és lelkipásztori életem legfontosabb eseményeit azért, hogy megismerhessen engem, és megérthesse az engem motiváló szándékokat.
Varesében születtem 1941. január 16-án, mélyen hívő katolikus családban, aminek köszönhetően a hitet mindennap gyakorolva nőttem fel, szilárd alapokon álló felsőfokú oktatásban részesültem, és így érett meg bennem a papságra való elhívásom. 1968. március 24-én szenteltek pappá, és miután rövid ideig Paviában plébánosként szolgáltam, az Államtitkárság akkori helyettese, Giovanni Benelli érsek biztatására jelentkeztem a Pápai Egyházi Akadémiára, ahová 1971 októberében felvettek. Öt pápát szolgáltam: először a bagdadi, kuvaiti és londoni nunciatúrákon; majd 1978 januárjától több mint tíz éven át az Államtitkárságon, három helyettes titkár titkáraként; végül pedig állandó megfigyelőként az Európa Tanácsban és az Európai Parlamentben Strasbourgban (1988–1992). Miután II. János Pál pápa püspökké szentelt, Nigériába küldtek apostoli nunciusként (1992–1998), majd visszahívtak az Államtitkárságra, ahol a pápai képviseletekért felelős delegátusként szolgáltam (1998–2009). 2009-ben XVI. Benedek pápa kinevezett a Vatikánvárosi Állam Kormányzóságának főtitkárává, majd 2011-ben az Amerikai Egyesült Államokba küldött apostoli nunciusként, ahol 2016-ig szolgáltam.
A pápai képviseletekért felelős delegátusként foglalkoznom kellett a püspöki kinevezésekkel kapcsolatos vizsgálati eljárásokkal mind a Római Kúriában, mind a nunciatúráknál, valamint a püspököket és bíborosokat érintő legbizalmasabb és legkényesebb ügyekkel, beleértve Theodore McCarrick és más homoszexuális főpapok aktáit is. Az ezen a területen végzett tevékenységem miatt eltávolítottak az Államtitkárságról, és áthelyeztek a Kormányzóságra főtitkárként, ahol XVI. Benedek pápa megbízott a rossz gazdálkodás és a hatalmas pénzügyi korrupciós hálózat elleni harccal. Ebben az esetben is eltávolítottak a Római Kúriából és Washingtonba küldtek nunciusként annak ellenére, hogy másfél év alatt a Kormányzóság költségvetését 15 millió eurós hiányról 35 millió eurós többletre javítottam, és annak ellenére, hogy a pápa a Szentszék Pápai Gazdasági Tanácsának elnöki posztjára akart kinevezni. Intézkedéseim zavarták azokat az embereket, akik akkoriban nagy hatalommal bírtak és képesek voltak felülírni XVI. Benedek pápa akaratát.
2016-ban, pontosan a 75. születésnapomon, Bergoglio elrendelte, hogy hagyjam el a washingtoni nunciatúrát, és megtiltotta, hogy visszatérjek a Vatikánba, ahol II. János Pál pápa állandó lakást biztosított számomra; emellett megtiltotta, hogy a XVI. Benedek pápa által kifejezetten a nyugdíjas nunciusok számára kialakított római rezidencián lakjak. Halála előtt Bergoglio visszavonta a vatikáni állampolgárságomat és útlevelemet is; megakadályozta, hogy igénybe vegyem a diplomáciai szolgálat tagjainak járó egészségügyi szolgáltatásokat, annak ellenére, hogy mindig rendszeresen befizettem a járulékokat; elrendelte, hogy autómat töröljék a vatikáni járműnyilvántartásból, megakadályozta az 1973 óta folyamatosan birtokolt vatikáni vezetői engedélyem megújítását, amivel komoly nehézségeket okozott számomra, és gyakorlatilag házi őrizetre ítélt.
2018 augusztusában közzétettem azt a botránykeltő memorandumot, amely Theodore McCarrickről, valamint a Római Kúria berkeiben működő kiterjedt korrupciós hálózatról és bűnrészességről szólt, és amelyben közvetlenül maga Jorge Mario Bergoglio is érintve volt. Ezt követően több éven át titkos helyeken éltem, ahogyan Raymond Leo Burke bíboros tanácsolta nekem, tekintettel a kapott fenyegetésekre és arra a tényre, hogy washingtoni közvetlen elődöm, Pietro Sambi nuncius, nagyon gyanús körülmények között halt meg, miután heves összetűzésekbe keveredett McCarrick akkori bíborossal, amikor tájékoztatta őt azokról az intézkedésekről, amelyeket az általa elkövetett sorozatos zaklatások miatt XVI. Benedek pápa hozott ellene.
A korrupció, a zsarolás, a megtévesztés és az árulások, amelyekkel szembe kellett néznem, arra késztettek, hogy kritikusan megvizsgáljam a katolikus egyház katasztrofális helyzetének mélyebb okait.
Visszatekintve a képzésem éveire a Lateráni Egyetemen (1960–1964), majd a Gregoriana Egyetemen (1965–1969), be kellett látnom, hogy az egész tanterv – és az oktatói gárda – ideológiai kereteit már a II. Vatikáni Zsinat lezárása előtt is az új zsinati tanítások határozták meg, noha azokat még nem hagyták jóvá. Jól emlékszem arra, hogy a római szemináriumokban a papi fegyelem minden téren anarchiába fulladt, és hogy a felettesek ösztönözték a szeminaristák részvételét az „új teológusok” előadásain. Azokra gondolok, akiket még néhány évvel korábban a Szent Hivatal joggal kezelt gyanakvással, mint például Küng, Ratzinger, Rahner, Schillebeeckx, Congar, és velük együtt arra a modernistákból álló szubkultúrára, amely hamarosan elárasztotta az egyetemi tanszékeket és a felelősségteljes pozíciókat a Vatikánban és az egyházmegyékben. És ahogyan az minden felforgató művelet esetében mindig is történt, az általános változás, a folyamatos reformok és a hatalmas átalakulások légkörét mesterségesen teremtették meg felülről.
A helyettes titkáraként betöltött kiváltságos helyzetemből tanúja lehettem annak, ahogyan több ezer papi és szerzetesi hivatás veszett el, miközben azokat a papokat, akik nem akarták támogatni az új zsinati irányvonalat, és nem voltak hajlandók felhagyni a tridenti liturgiával, kitaszították, eretneknek bélyegezték, kiközösítették vagy felfüggesztették a papi szolgálat alól, megfosztották fizetésüktől, és hagyták magányosan meghalni őket.
Ha ezeket az eseményeket és reformokat újraértékelem a mai kiábrándult szemszögből, valamint más hasonló eseményekből szerzett tapasztalatok alapján – nem utolsósorban az Amoris Lætitia-hoz vezető „Családszinódus” (Püspöki szinódus a családról) manipulációjából, és mindenekelőtt a jelenleg is zajló szinodális forradalomból –, nem tudom nem észrevenni mindebben azt a gondolkodásmódot, amely már előkészítette azt a felforgató cselekvést, amely hamarosan a legmegrázóbb hatásait mutatta meg.
A zsinati forradalom egyetlen irányítás alatt, egy nagyon pontos forgatókönyv szerint zajlott le. Mindennek tökéletesen törvényesnek és az Egyház szokásos gyakorlatával összhangban lévőnek kellett tűnnie: minden kihirdetett dokumentumnak lehetővé kellett tennie mind egy ortodox értelmezést – amellyel megnyugtatták a zsinati atyákat –, mind pedig egy eretnek értelmezést, amelyet később szabadjára engedtek. Ezek a dokumentumok felfedik azoknak a valódi szándékait, akik rosszindulatúan kihasználták a zsinatot, hogy olyan tanbeli, erkölcsi és liturgikus tévedéseket kényszerítsenek rá az egyházra, amelyeket a római pápák korábban már elítéltek.
Az Apostoli Szék szolgálatában töltött hosszú éveim folyamán a pápák iránti feltétlen engedelmességem és a rám bízott feladatokban való teljes elmélyülésem megakadályozott abban, hogy megértsem a valódi forradalmat, amely éppen végbement. Hogyan is képzelhettem volna el azt a felforgatást és árulást, ami akkor zajlott? Hogyan is hihettem volna, hogy a legfőbb egyházi hatalom és a püspökök összessége cinkosává válhatott Krisztus legármányosabb ellenségeinek, akiket Szent X. Pius modernistákként határozott meg?
A 2016-ban rám kényszerített „nyugdíjazás” lehetővé tette számomra, hogy az imádságnak, a tanulmányozásnak és az ezekről a súlyos problémákról való elmélkedésnek szenteljem magam. Így jutottam arra a felismerésre, hogy a II. Vatikáni Zsinat – miközben megőrizte az ökumenikus zsinat jellemzőit – arra szolgált, hogy forradalmasítsa az egész egyházi struktúrát, és felforgassa azt annak minden alkotóelemében – a tanításban, a liturgiában, a fegyelemben, a kánonjogban, és különösen a hierarchikus felépítésben. Maga a II. Vatikáni Zsinat megalkotói „az Egyház 1789-es évének” (a francia forradalom nyomán értsd: a nagy fordulópont évének – a szerk.) nevezték azt, és felforgató kísérletüket „par excellence zsinatnak” tekintették, ezzel is bizonyítva annak heterogenitását az összes többi zsinathoz és az Egyház örök hagyományához képest.
Mind Jorge Bergoglio, mind az összes zsinat utáni pápa büszkén hirdette ideológiai folytonosságát a II. Vatikáni Zsinattal, hogy végrehajthassák és legitimálhassák minden „reformjukat”. Jelentőségteljes, hogy az egész „zsinat utáni tanítóhivatal-korpusz” egy, a zsinat által jóváhagyott új paradigmát hoz létre. Képlékeny tanai – amelyek éppen úgy folyamatosan alakulnak, mint az azokat alátámasztó hegeli szintézis – egyértelműen szakítanak a II. Vatikáni Zsinat előtti, kétezer éves egyházi tanítóhivatallal.
A Zsinat elősegítette a Nyugat kereszténytelenítését és hozzájárult a polgári szférában egy, a szabadkőművesség terveinek megfelelő új rend kialakításához. A páholyok tervei jól ismertek, és tudjuk, hogy azok magukban foglalták a katolikus egyházba való beszivárgást és annak belülről történő megtámadását, hogy elérjék előre meghatározott céljaikat.
A II. Vatikáni Zsinatot övező viták és az egyházon belüli puccs arra késztettek, hogy viszonylag nemrégiben újra felfedezzem a hagyományos rítust. A Montini misétől [1] való elfordulás új szakaszt jelentett püspöki szolgálatomban. A tridenti misével (amelyet pappá szentelésemkor is használtak) együtt felfedeztem az üldözött és kirekesztett papok, szerzetesek és teológusok rejtett világát. Apostoli kötelességemnek tartottam, hogy meghallgassam segítségkiáltásukat, és olyan választ adjak nekik, amely helyreállítja bizalmukat abban az Egyházban, amelyről úgy érezték, hogy elárulta és kitaszította őket. Ez arra késztetett, hogy megalapítsam az Exsurge Domine Alapítványt, és minden szükséges lépést megtegyek annak érdekében, hogy biztosítsam a fennmaradáshoz szükséges eszközöket – mind lelki, mind anyagi értelemben –, valamint egy hitelesen katolikus egyházi identitást mindazok számára, akiket a hagyományhoz való hűségük miatt igazságtalanul érintett a bergogliói terror.
Az általam támogatottak között vannak a Familia Christi Testvériség tagjai, amelyet eredetileg az Ecclesia Dei keretében alapítottak és ismertek el, majd brutálisan felszámoltak és feloszlattak. Tagjaik szörnyű üldöztetés áldozatai lettek – amelynek Ön bizonyára tudatában van –, amelyet a jelenlegi ferrarai érsek, Gian Carlo Perego, és maga a Szentszék is folytatott ellenük. Ezeknek a papoknak, akik támogatás nélkül magukra hagyva fordultak hozzám, valamint a hozzájuk csatlakozott papnövendékeknek atyai gondoskodást nyújtok.
Az, hogy nyíltan bíráltam a zsinati és szinodális egyház hitehagyását és a Hagyománytól való elszakadását, valamint a Bergoglio „pápaságának” legitimitásával kapcsolatos megalapozott kétségeim – amelyeket jó lelkiismerettel fogalmaztam meg abban a hitben, hogy megbízatásomat teljesítem az apostolok utódjaként – igazságtalan, jogtalan és ideológiailag motivált kiközösítést eredményeztek számomra. Ez a kánonjogi szankció – bár én érvénytelennek tartom – súlyos egyházi, intézményi és személyes következményekkel jár, amelyek mélyen elszomorítanak, és éles ellentétben állnak a közismerten eretnek és korrupt bíborosok, püspökök és papok által élvezett büntetlenséggel.
Ezek közül nem hagyhatom ki Eleuterio Vásquez Gonzales nevét, akit Chiclayóban „Padre Lute”-ként ismernek, és akit több fiatal áldozat szexuális bántalmazásával vádolnak. A Szentszék nemrégiben – rendes kánonjogi tárgyalás nélkül – felmentette „Padre Lute”-t a papi szolgálat alól, így gyakorlatilag büntetlenül hagyta; míg az áldozatok kánonjogi ügyvédjét, Monsignor Ricardo Coronado Arrascue-t eltávolították jogi tisztségéből, visszaminősítették világi állapotba, és rágalmazási vádak alapján nyomozást indítottak ellene. Az egész ügyet maga Monsignore Coronado dokumentálta és magyarázta el részletesen nekem. Ez az eset megismétli azt a munkamódszert, amelyet Bergoglio korábban McCarrick esetében alkalmazott, és rávilágít a Szentszék rendellenes igazságszolgáltatására.
A velem szemben igazságtalanul kiszabott kiközösítéssel szemben kijelentem, hogy nem vagyok szakadár! Isten kegyelméből a Szent Római Egyház jámbor fia, valamint a Római Pápaság hű alattvalója vagyok és maradok. Szilárdan hiszek az apostoli közösségben, és elismerem a péteri elsőséget. Hasonlóképpen elismerem annak szükségességét, hogy nemcsak a láthatatlan Misztikus Testhez, hanem az intézményes és látható egyházi testhez is tartozzak.
A történelem minden pápáját egészen XII. Piuszig velem együtt vád alá helyezték, és a korábbi Szent Hivatal bíróság elé állította őket.
Többször is elgondolkodtam azon, mi az oka annak az üldöztetésnek, amellyel földi életem utolsó szakaszában szembesülök; és azon is, hogy vajon tévedtem-e abban a meggyőződésemben, miszerint helyesen és Isten akaratának megfelelően cselekedtem. De bármennyire is vizsgálom cselekedeteimet, mintha halálom pillanatában Krisztus, az Ítélő előtt állnék, semmi erkölcsileg helytelent nem találok bennük. Vádlóim csupán egy előre megírt ítéletet hajtottak végre, hogy egy „kanonikus” fortély segítségével megszabaduljanak attól, aki leleplezte a katolikus egyházi hierarchia hűtlenségét, és mindenféle korlátozás nélkül hirdette az Igazságot. Egy hangtól – az enyémtől –, amelyet nem lehetett elhallgattatni, egyszerűen azért, mert senkinek sem sikerült soha megvesztegetnie vagy zsarolnia engem.
A korábbi Szent Hivatal tisztviselői egyetlen általam felhozott érvet sem tudtak cáfolni. De nekik elég volt az, hogy kritizálni merészeltem a II. Vatikáni Zsinatot és Jorge Mario Bergogliót, hogy szakadás bűnéért kiközösítsenek, jóllehet éppen a pápaság és az Egyház örök érvényű tanítóhivatala iránti szeretetem tesz ki engem a Vatikán részéről érkező kegyetlen támadásnak. Soha nem állt szándékomban elszakadni az apostoli közösségtől, sem ellenszegülni Krisztus helytartójának, sem pedig „párhuzamos egyházat” alapítani, amivel egyesek vádoltak. Éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy nem is szolgálhattam volna jobban a pápaságot és a Szent Egyházat, mint ahogyan beszéltem és cselekedtem, az Isteni Megváltó szenvedéseivel való egyesülés szellemében elviselve az ebből fakadó szenvedéseket.
Idős érsekként írok Önnek, Urunk iránti szeretetből és a Szent Egyház iránti hűségből. Azért írok Önnek, hogy kifejezzem a fájdalmamat annak láttán, hogy a katolikus egyházat árnyékba szorítják és eltorzítják azok, akik elfoglalták és hatalmat gyakorolnak benne. Nem tudom megérteni, hogy a Jorge Bergoglio pápasága alatt szerzett katasztrofális tapasztalatok után hogyan lehetséges az, hogy Ön nemcsak nem hajlandó elítélni az ő tévedéseit és botrányait, hanem minden alkalmat megragad arra, hogy megerősítse teljes folytonosságát velük, egy olyan „szinodális egyház” nevében, amely eltorzítja azt a hierarchikus szerkezetet és monarchikus jelleget, amelyet Urunk az Egyházának szánt, és lerombolja annak teljes tanbeli építményét.
Egy másik Leóhoz, a nagy Vincenzo Gioacchino Pecci pápához fordulok, abban a paradox helyzetben, hogy tudom, ő szavaimat elfogadhatónak és dicséretre méltónak találná, míg a bergogliói egyház szakadárnak ítélte őket. Mi történt a katolikus egyházban néhány évtized alatt, hogy engem elítéltek, és velem együtt az összes zsinat előtti pápát is? Quomodo facta est meretrix civitas fidelis? (Iz 1,21).(Hogyan is lett cédává a hűséges város?)
Az a hit, amelyet vallok, a tridenti mise, amelyet celebrálok, a zsinatok és a tanítóhivatal dokumentumai, amelyeket elfogadok, a Professio Fidei Tridentina (a Trienti hitvallás) és a Jusiurandum Antimodernisticum (antimodernista eskü), amelyeket oly sokszor megismételtem, az egész Egyházra jellemzőek, és összekötnek engem vele. A tanításában és erkölcseiben változatlan, egy, szent, katolikus, apostoli és római Egyház hűséges fiának és szolgájának nyilvánítom magam. Az a pápaság, amely szintén változatlan, a római pápaság, amelynek engedelmeskedem, mert a Helytartó hangjában visszhangzik a Jó Pásztor igazsága, aki életét adja juhaiért (Jn 10,11).
A Szent Kulcsok hatalmának az igazak számára kell megnyitnia a Mennyei Jeruzsálem kapuit, és ki kell zárnia a gonoszokat, nem pedig fordítva. Ez a hatalom Urunktól származik (Róm 13,1) – és az Ő hatalmának képviseleteként működik. Lehetetlen, hogy annak legitimálására használják, amit Ő elítél, és még kevésbé arra, hogy elítéljék azt, aminek megtételét Ő parancsolta meg. Emiatt nem tudok engedelmeskedni azoknak, akik hatalommal felruházva maguk nem hajlandók alávetni magukat és engedelmeskedni Isten Legfőbb Hatalmának.
Szent Pál szavai jutnak eszembe: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) Melyik egyháztól vagyok elszakítva? És mely hatóság ítélt el engem? Krisztus helytartójának hatósága? Vagy azoké, akik más evangéliumot hirdetnek, mint amit Urunktól kaptunk?
Az Ön kezeibe helyezem ezt a levelet azért, hogy megértse álláspontom és cselekedeteim okait, abban a reményben, hogy ez ösztönözni fogja Önt a lelkiismeret mélyreható vizsgálatára, valamint a szív, az elme és az akarat szükséges és sürgős megtérésére, szem előtt tartva Urunk szavait: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,31–32). Arra kérem Önt, hogy gyakorolja legfőbb hatalmát, hogy megerősítse a testvéreket a hitben. Arra kérem Önt, hogy erősítsen meg engem a hitben: kérem, tegye meg ezt. Vagy mondja meg nekem, hol tévedek, és miben mondok ellent a Depositum Fidei-nek, a hitletéteménynek, amelyet Önnek kell őriznie, és amelyen a katolikus egység alapul. Az igaz hit megvallása alapján kell megítéltetnem: ezért mondja meg nekem, milyen módon mondtam ellent a katolikus hitnek, és én jó útra térek.
De nincsenek olyan érvek, amelyek törvényessé tennék a kiközösítésemet: azt jogtalanul rótták rám, hogy tönkre tegyék a személyemet és a katolikus igazság védelmében folytatott tevékenységemet; ezt a szankciót nem utolsósorban Jorge Mario Bergoglio irántam érzett könyörtelen gyűlölete motiválta. Ez az igazságtalanság jóvátételt követel a nekem és a Szent Római Egyház ügyének okozott súlyos kárért.
Bízom benne, hogy a 2025. december 11-ére tervezett, majd lemondott audienciát követően is hajlandó lesz fogadni engem. Ekkor személyesen is tájékoztathatom Önt az apostoli szolgálatommal kapcsolatos néhány rendkívül fontos kérdésről, valamint szolgálatom folytonosságának és jövőjének biztosítása szükségességéről.
Ettől a pillanattól kezdve ismételten megerősítem feltétlen szándékomat, hogy teljesíteni fogok minden, az apostolok utódjaként rám háruló kötelezettséget.
In Christo Rege,
+ Carlo Maria Viganò
Ulpiana címzetes érseke, apostoli nuncius
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: LifeSiteNews, Médias-Presse-Info
[1] „Montini mise” (gyakran VI. Pál-féle szentmise vagy Novus Ordo Missae) a római katolikus egyház jelenlegi, általános érvényű szentmise-rendje, amelyet VI. Pál pápa (születési nevén Giovanni Battista Montini) vezetett be 1969-ben.
