Magnifica Humanitas – XIV. Leó enciklikája egy biológus szemszögéből

A Le Salon Beige blogoldalon egy hetvenegy esztendős klinikai biológus önti szavakba gondolatait XIV. Leó Magnifica Humanitas kezdetű enciklikája kapcsán. Írásában különös erővel visszaköszön egy évek óta hordozott aggodalma.

Az idős biológus egész életét kórházi laboratóriumokban, az immunológiai kutatásban és az orvosi diagnosztikai iparban töltötte, ezért az enciklika szövegét nem annyira teológusként, mint inkább olyan emberként olvasta, aki követte, hogyan változik az orvostudomány arculata. Megélte azt a korszakot, amikor még hosszan beszélgettek az orvosokkal egy-egy aggasztó eredményről; amikor a biológus nem csupán számokat állított elő, hanem a döntéshozatalban is részt vevő partner volt. Aztán később látta, hogyan uralkodott el mindenen az optimalizálás és az adatok által vezérelt irányítás.

A biológus nem ellensége a technikai fejlődésnek és nem süpped bele valamiféle modernségellenes nosztalgiába. Elismeri, hogy a gépek javították az analitikai pontosságot, csökkentették a néha tragikus tévedések számát. A molekuláris diagnosztika rendkívüli előrelépéseket tett lehetővé. De felhívja a figyelmet ennek az enciklikának az eredetiségére, ami abban a figyelmeztetésben rejlik, hogy mostanában egy láthatatlan küszöböt lépünk át.

A mesterséges intelligencia egyre inkább több lesz, mint egy eszköz: globális kulturális környezetté válik, amely az ember újradefiniálására tart igényt. Éppen erről beszél nagy éleslátással XIV. Leó pápa: Bábel technokrata kísértéséről, és ezzel állítja szembe a várost újjáépítő Nehémiás alakját.

A biológus szerint a technokrata kísértés konkrétan tapasztalhatóan nyomul be az egészségügy világába. Soha nem gonosz szándékokkal kezdődik, hanem a racionalizálás, a nyomon követhetőség, a döntéshozatal megkönnyítésének megnyugtató szókincsével hatol be. Aztán fokozatosan a valódi beteg eltűnik a digitális ábrázolása mögött.

A mesterséges intelligencia nem azért veszélyes az orvostudományban, mert valamiféle sci-fi-gépezetet jelentene, amely fizikailag helyettesítené az orvost. A veszély sokkal finomabb: egy mentális szokás, egy alattomos redukcionizmus kialakulását hozza, amelyben az ember csupán számok és számított valószínűségek összessége lesz. Az orvostudomány azonban nem redukálható előrejelzésekre, az igazság pedig nem az optimális adatok sorba rendezése.

A mesterséges intelligencia kiválóan fel tudja ismerni a mintázatokat hatalmas adatmennyiségekben; de a kapcsolatok, korrelációk megállapítása nem egyenlő a megértéssel. Egy biológiai eredmény soha nem egy emberi lény. A számszerűsített érték és a testi létezés között mindig fennáll egy áthidalhatatlan távolság. Az ápolás, a gondoskodás nagysága pontosan ebben a távolságban rejlik.

A biológus még mindig emlékszik néhány olyan betegre, akikről szakmailag azt gondolták, hogy nem érik meg a reggelt. És mégis megérték, minden statisztikai logikát megcáfolva: életük valakinek a jelenlétén, valaki akaratán, néha egy számszerűsíthetetlen belső békén múlott. Látott olyan betegeket is, akiknél hirtelen brutális összeomlás következett be, pedig a mutatóik megnyugtatónak tűntek. Az évek során megértette, hogy az algoritmusok semmilyen gyorsulása nem fogja soha eltüntetni az emberi életre jellemző misztériumot.

A sérülékenység alapvető emberi állapot

Véleménye szerint korunk nem csupán a szenvedést tűri egyre kevésbé, hanem a kiszámíthatatlanságot is. Mindent előre akarunk látni, mindent be kell biztosítani, mindent már előre ki kell javítani. A modern orvostudomány így észrevétlenül átcsúszik a gondozás logikájából a kockázatkezelés logikájába.

Amikor az emberi létet elsősorban onnan szemléljük, mennyire valószínűen fog bekövetkezni valamely betegség, felmerül a kísértés, hogy válogassunk, szelektáljunk, kiszűrjünk. Az ilyen megjósló, prediktív orvoslás ugyan megelőzheti a valódi szenvedést, de létrehozhat egy olyan társadalmat is, amely állandó genetikai szorongásban él, és ahol egy gyermek jövőjét az öröklődési valószínűségei alapján kapott kockázati pontok alapján skatulyázzák be.

A cikkíró immunológusként szerzett tapasztalatai pontosan a transzhumanista álom ellentétét tanították meg neki. Az élő szervezet nem egy tökéletes gépezet, amelyet csupán be kell állítani. Az immunrendszer maga is csak úgy erősödik, ahogyan elfogadja a külső kockázatnak és a bizonytalanságnak való kitettséget. Ha immunrendszerünk az abszolút védelem nevében önmagába zárkózna, az paradox módon a halálhoz vezetne.

Az enciklika nagy mélységekbe érkezik azzal, hogy a Magnifica Humanitas-t a Magnificat-hoz kapcsolja. Az algoritmusok mindenhatóságával szemben a pápa nem technikai ellentámadást javasol, hanem a sebezhetőség teológiai merészségét. Törékenységünk, kiszolgáltatottságunk nem valami kijavítandó hiba: ez az emberiségünk alapvető állapota, az a biológiai és szellemi hely, ahol megszülethet az együttérzés, az egymástól való függőség, az önzetlen gondoskodás és a szeretet.

A szerző már nem hisz a teljes önállóság mítoszában. Az emberi létezés legigazabb pillanatai gyakran pontosan a függőség pillanatai, amikor egy idős ember megszorít egy kezet, egy család összegyűlik egy haldokló ágya körül, ketten egymásra tekintenek egy kórházi szobában hajnali három órakor. Semmilyen mesterséges intelligencia nem tudja megélni vagy kitölteni ezeket a pillanatokat.

Nehémiás és az „AI-böjt”

Az előrejelző determinizmussal szemben, amely bezárja az embert a múltbeli adatainak a körébe, a keresztény remény megszakítja ezt a logikát és olyan jövőt nyit meg, amelyet a számítások nem tartalmazhatnak. Az algoritmus a múltat tükrözi; az ember pedig a jövő felé vezető kapu marad.

XIV. Leó nem enged sem a technológiabarát fatalizmusnak, sem a technofób katasztrófaszemléletnek. Bábellel Nehémiás alakját állítja szembe, aki újjáépíti Jeruzsálemet. Nehémiás nem menekül a romok közül, hanem minden családra egy-egy falrészt bízva mindenkit arra hív, hogy kőről kőre építsék újjá a várost. Ez a feladat számunkra is sürgető. Először is erkölcsi aszkézist feltételez.

Ezeknek a technológiáknak a folytonos és zökkenőmentes használata felébreszti bennünk a mindenhatóság lappangó érzetét. Mivel nem kell szembesülnünk saját képességeink korlátaival és nincs szükség részünkről erőfeszítésekre, a gép miatt elveszítjük emberi létünk alapvető alázatosságát.

A pápa csodálatos kifejezést használ: az „AI-böjtöt”. Egy biológus számára a böjtölés azt jelenti, hogy a szervezet hozzájut az egyensúlyához szükséges anyagcsere-pihenéshez; a hívő számára viszont egy olyan belső fegyelmet, amely a szellem felszabadítását célozza. Ez a böjt ma már antropológiai szükségletté válik: vissza kell találni a csendhez, meg kell őrizni a figyelmet, ellen kell tudni állni annak, hogy tudatunk a folyamatos digitális adat- és információáramlás zsákmánya, foglya legyen.

A gyógyításban ez konkrétan azt jelenti, hogy meg kell őrizni azokat a konzultációkat, személyes beszélgetéseket, ahol a beteg figyelmes meghallgatása elsőbbséget élvez a számítógépes adatbevitelhez képest; meg kell védeni az élet végén azokat az utolsó napokat, amelyeket emberi jelenlét kísér, ahelyett, hogy pontszámokon alapuló protokollok irányítanának; és meg kell védeni azokat a szülészeti osztályokat, ahol a születés továbbra is szívesen fogadott rejtély marad, nem pedig egy prekoncepciós megválasztás eredménye.

Az Ige testté lett, nem pedig adattá

A kereszténység a technológiai modernitás számára valami mélyen botrányosat állít, éspedig azt, hogy a törékenység nem egy megszüntetendő rendellenesség. Jézus Krisztusban Isten úgy mentette meg az emberiséget, hogy nem eltörölte, hanem teljes mértékben magára vette biológiai, halandó és korlátozott állapotunkat. Az Ige testté lett: nem pedig program, nem adat, nem letölthető tudat.

Soha nem az lesz az igazán humánus társadalom, amely a legjobb előrejelző algoritmusokkal vagy a legerősebb szerverekkel rendelkezik. Hanem az, amelyik egy korlátozott és függő helyzetben levő, zavart vagy haldokló lény végtelen méltóságát továbbra is elismeri, még akkor is, ha ez a lény már nem termel semmit és nem „szolgál” semmire.

Végül is ez a Magnifica Humanitas által felvetett legdöntőbb kérdés. Nem az, hogy „Meddig fog eljutni a mesterséges intelligencia?”, hanem inkább az, hogy „Milyen emberképet akarunk még megmenteni?”