20 ok, amiért nem imádkozunk eleget – Simon Dávid atya előadása az imaélet mélységéről

Az áprilisi Zarándok est vendége Simon Dávid soproni plébános volt, aki Pécsen tartott előadásában az imaélet egyik legőszintébb és legégetőbb kérdését járta körül: miért nem imádkozunk, illetve ha imádkozunk is, miért nem imádkozunk eleget?

A következő Zarándok est május 27-én lesz 19 órától a pécsi Szent Imre-templomban. Hajlák Attila István székelyvécke plébánosa “A Szűzanya életünk minden lépcsőfokán…” címmel tart tanúságtételt, előadást. Regisztráció: zarandok.ma/estek

Az est imádsággal kezdődött, majd Dávid atya előadásában rögtön a keresztény élet alapjaihoz vezette hallgatóit. Rámutatott: ha Jézus maga is sokat imádkozott, ha az ősegyház tagjai kitartottak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban, akkor a mai keresztény ember sem elégedhet meg felszínes imaélettel. Az evangéliumok nemcsak Jézus szavait, hanem tetteit is tanításként adják elénk – köztük azt is, hogy Jézus rendszeresen visszavonult az Atyával való csendes együttlétre.

Az előadás egyik alapgondolata az volt, hogy az ima nem csupán vallásos gyakorlat, hanem az Istennel való élő kapcsolat. Simon Dávid atya hangsúlyozta: az ember úgy válik szentté, hogy kapcsolatba kerül a Szenttel. A szentségek és az imádság azok az utak, amelyeken keresztül Isten közvetlen hatása alá kerülhetünk. A szentek élete ezért nem érthető meg az imádság nélkül: mindannyian az imádság emberei voltak, akik újra és újra időt adtak Istennek.

Dávid atya külön is beszélt a „szüntelen imádság” jelentéséről. Mint mondta, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ember állandóan szavakat mond vagy kötött imákat ismétel, hanem azt, hogy Isten jelenlétében él, gyakran gondol rá, és a mindennapjai közepette is tudatosítja: az Úr vele van. Az imádság így nem elszigetelt vallásos cselekedet, hanem a keresztény élet légköre.

Az előadás címében is megfogalmazott gondolat szerint Simon Dávid atya húsz okot gyűjtött össze, amiért az emberek nem imádkoznak, vagy csak keveset imádkoznak. Ezek között említette, hogy sokan nem hiszik igazán: a lélek elsorvad ima nélkül; nem tudják, hogy az ima célja az Istennel való egyesülés; nem látják, hogy az ima által Isten szeretetében, örömében, békéjében, erejében és bölcsességében részesedhetnek. Beszélt arról is, hogy sokan azért hagyják el az imát, mert elkalandoznak, nem éreznek semmit, lelki szárazságot tapasztalnak, vagy korábbi kéréseik nem úgy találtak meghallgatásra, ahogyan remélték.

Különösen erős üzenet volt, hogy az ima nem teljesítménykényszer. Dávid atya szerint nem kell megijedni attól, ha az ember imádság közben szétszórt, ha gondolatai elkalandoznak, vagy ha nem tapasztal különleges lelki élményeket. Az ima értéke nem elsősorban az érzelmekben, hanem a hűségben, a kitartásban és az Isten felé fordulásban áll. A lelki élet egyik legfontosabb harcaként az állhatatosságot nevezte meg: nem szabad az imaéletet pusztán a kedvünkre vagy pillanatnyi hangulatunkra bízni.

A plébános hangsúlyozta a csendes ima és a szentségimádás jelentőségét is. Szerinte az imaélet nem lehet csak beszéd Istenhez; szükség van arra is, hogy az ember meghallgassa az Urat, csendben időzzön jelenlétében, különösen az Oltáriszentség előtt. Ennek kapcsán arra bátorította a jelenlévőket, hogy fedezzék fel újra a szentségimádás kegyelmi erejét, mert az Oltáriszentség előtt töltött idő nem elveszett, hanem a legmélyebben gyümölcsöző idő.

Az előadás végső következtetése egyetlen szóban foglalható össze: imádság. Simon Dávid atya szerint az Egyház, a közösségek, a családok és az egyes hívők megújulása is ezen múlik.

Ha lesznek imádkozó emberek, imádkozó családok és imádkozó közösségek, akkor lesz lelki gyümölcs, növekedés és megújulás. Ha azonban hiányzik az imádság, akkor a keresztény élet könnyen külső szokásokra, feladatokra és programokra szűkül.

Az est egyik legfontosabb mondata Kalkuttai Szent Teréz gondolatához kapcsolódott: társadalmunk megújulásának az imádságból kell kiindulnia. Simon Dávid atya előadása ennek szellemében nem pusztán tanítás volt az imáról, hanem meghívás: váljunk mélyen imádságos keresztényekké, ne sajnáljuk az időt Istentől, és merjük újra komolyan venni, hogy minden valódi keresztény gyümölcs az Úrral való élő kapcsolatból fakad.