139. nap: Elégtétel a gibeonitáknak

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged. Az áldozat és a felajánlás, amit te kívánsz, az valójában az engedelmesség. Azt akarod, hogy a tiédhez hasonló szívünk legyen. Te irgalmasságot és engedelmességet kérsz és nem áldozatot. Sokféle módon kifejezted, hogy amikor áldozatot ajánlunk fel neked, az csak az engedelmesség áldozata legyen. Ezt adjuk neked ajándékként, válaszul a meghívásodra. Urunk, Istenünk, kérünk, hogy mindig tégy bennünket engedelmessé irántad, segíts, hogy mindig igent mondjunk neked és sohase hagyjuk abba az igen kimondását, még katasztrófák idején sem! Olyankor sem, mint amikor nemet mondtunk neked életünk nagy bűneinek pillanatában. Segíts meg minket abban a pillanatban, hogy meg tudjuk tenni a következő jó lépést, ami nem lehet más, mint hogy egyszerűen újra elkezdünk igent mondani neked. Jézus nevében kérjük, segíts, hogy igent mondjunk neked és ezt sohase hagyjuk abba! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Kezdjük talán megint fordított sorrendben, először a Krónikák első könyvének 26. fejezetével.

Itt találkozunk a kapuőrök osztályával. De kik azok a kapuőrök? Nos, nekik később nagyon fontos szerepük lesz a Krónikák második könyvében, amikor az emberek a templomba, illetve Jeruzsálembe érkeznek. Szükség van erős emberekre. A fordításunk szerint olyan rátermett, erős férfiakra, akik tulajdonképpen afféle kidobó emberek is lehetnek. Tehát a Krónikák első könyvének 26. fejezetében kapunk egy listát azokról, akik mintegy őrző-védő szerepet töltöttek be Jeruzsálem városában és a jeruzsálemi templomban. Ha valamilyen garázda ember, nem kívánatos személy próbált bejutni a templom területére, vagy tiltott tárgyat akart valaki bevinni, ők megállították. Ez nagyon is gyakorlatias dolog volt, de nem jelentéktelen. Sőt, a kapuőrök később kifejezetten fontosak lesznek. Nagy szükség lesz ezekre az emberekre, ezekre a családcsoportokra a Krónikák második könyvének végén is. Többször is elő fog fordulni, hogy Jojáda főpap, valamint Ezékiás és Jósiás király idején szükség lesz ezekre a kapuőrökre, ezekre az erős emberekre, akik képesek ajtónállóként szolgálni.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ez sem valami jelentéktelen feladat. A 84. zsoltárban az áll: „Inkább álljak az Isten háza küszöbén, mint hogy lakjam a bűnösök hajlékában.” (Zsolt 84,11b). A héber eredetiben az „álljak”-nak fordított szó a „küszöb őrzését” jelenti, tehát azt fejezi ki, hogy inkább lennék csak ajtónálló az Úr házában, mint hogy a bűnösök vagy gonoszok hajlékában lakjam. Még ha csak az lenne is a dolgom, hogy őrizzem az Úr templomának, Isten házának ajtaját, akkor is inkább ezt választanám, mint hogy bárhol máshol éljek. Milyen különleges, hogy Isten ilyen tisztességet ad ezeknek az erős embereknek, azoknak, akik „egyszerűen csak” az ajtót őrzik.

Tudjátok, az Egyház történetében is sok olyan szent van, akinek ez volt a hivatása, az elsődleges feladata szerzetesként vagy testvérként egy kolostorban: hogy portás legyen. Kapustestvérnek is mondjuk. Ilyen volt a szentéletű Konrád testvér is Altöttingben, Németországban. Gyönyörű Mária-kegyhely, ahol sok csoda történt. Érdemes elzarándokolni oda. Szóval a portás, a kapustestvér az, aki az ajtónál fogadja az embereket. Lehet egy szerzetes vagy testvér, akinek az egyik fő feladata egyszerűen az volt, hogy ajtót nyisson. Van valami ebben a szolgálatban, hogy számos szentnek is ez volt a hivatása, ugyanúgy, mint ezeknek az embereknek itt a Krónikák könyvében.

Ez a szolgálat, ha hűségesen végzik — mint bármilyen munka, ha hűségesen végzik —, megszentelheti az embert. Mert bár ez a munka sok szempontból jelentéktelennek tűnhet, mégis megszentelhet, hiszen bármit teszünk, ha az Úrért tesszük, az megszentel. Legyen szó ajtónyitásról, villanyszerelésről, viráglocsolásról, tej kiszállításáról, szemét összegyűjtéséről, tanításról vagy bármi másról: bármit teszünk, ha az Úrért tesszük, az megszentel. Ez mindig visszavezet bennünket a 40. zsoltárhoz, ahhoz, hogy az engedelmesség a legnagyobb ajándék, amit az Úrnak adhatunk ‒ az a bizonyos „igen” az Úrnak.

Tehát itt vannak a kapuőrök családjai, akikről ezt az egész listát hallottuk ma. Emellett voltak más levita szolgák is a templomban. Ebben a 26. fejezetben találkozunk olyan levitákkal, akik mit is csináltak? Ők felügyelték Isten házának kincstárait. Az történt, hogy Izrael történelme során, amikor Izrael győzött a csatákban, sokféle zsákmányt ‒ aranyat, ezüstöt és egyebeket ‒ hoztak a templomba, hogy végül az Úr házában használják fel. Ezeknek a kincseknek a felügyelői is Lévi törzséből valók voltak. No, hát ennyit most a Krónikák első könyvének 26. fejezetéről. Ezt csak azért akartam kiemelni, mert szerintem elég fontos.

Térjünk át Sámuel második könyvének 21. fejezetére. Ennek a történetnek az elején van egy furcsa helyzet: nem esik az eső. Azt olvassuk, hogy három egymást követő évben éhínség volt. Végül Dávid megkérdezte az Urat. Szerintem ez egy fontos kis részlet. Sokszor keresünk fizikai jelenség vagy betegség mögött szellemi tartalmat, valami lelki okot. Dávid nem keres rögtön valami lelki okot emögött, ami pedig sokunk számára amúgy természetes lenne. De nem is kell minden egyes fizikai jelenség mögött lelki okot keresünk. De aztán, egy idő után Dávid mégis az Úrhoz fordult, és az Úr azt válaszolta, hogy Saul valamikor a vérszomjas házával együtt megölte a gibeonitákat.

Ez nincs leírva Sámuel első könyvében, nincs külön feljegyezve a Bibliában, de nyilvánvalóan megtörtént. És emlékezzünk: a gibeoniták nem Izrael népéhez tartoztak. Ők voltak azok, akiknek Józsue könyvének 9. fejezetében Izrael megesküdött, hogy nem bántja őket. Ez körülbelül négyszáz évvel történt Dávid uralkodása előtt. Négyszáz évvel Dávid előtt Izrael megesküdött, hogy nem árt a gibeonitáknak. És Isten elvárja Izraeltől, hogy tartsa meg az ígéretét, még akkor is, ha a gibeoniták csalással érték el ezt a megállapodást, ha emlékeztek még a történetre.

Mit tesz tehát a király? Azt mondja: „Rendben.” Odahívatja a gibeonitákat, és milyen bölcsen teszi ezt: azt kérdezi tőlük: „Mit akartok, mit tegyek értetek?” Nem egyszerűen kijelenti: „Ez történt, Saul megölt sok embert közületek, ezért felajánlom ezt vagy azt.” Hanem megkérdezi őket. Íme a király, aki nem királyként közelít hozzájuk, hanem úgy, mint aki szolgálni akar. Ez ismét egy kiemelkedő pillanat, amikor Dávid király minden hibája ellenére megmutatja, hogy sok tekintetben Jézus előképe. Annak a Jézusnak, aki azt mondta: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak.”

Tehát Dávid odamegy a gibeonitákhoz, és azt mondja: „Hogyan szolgálhatlak titeket?” Ők lényegében azt válaszolják: „Saul vagy háza részéről az ezüst vagy az arany semmit sem oldana meg, és azt sem kérjük, hogy öljenek meg bárkit Izraelből miattunk. Az sem segítene. Az sem hozna vissza senkit.” De kérnek hét embert Saul utódai közül, vagyis Saul családjából, hogy adják át őket nekik azért, hogy kivégezhessék őket. És ez történik. Amikor ezt olvassuk, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra van ebben valami furcsa. Megjelenik egyfajta igazságosság, és ugyanakkor bizonyos visszafogottság is.

Persze ők nem Saul, csak Saul leszármazottai. De emlékezzünk arra, amit tegnap mondtunk: hogy mások hogyan szenvednek a mi bűneink miatt. Itt újabb példát látunk arra, hogyan szenvednek mások Saul bűnei miatt.

Még egy utolsó megjegyzés. A fejezet végén, ahol a filiszteusok legyőzéséről van szó, azt látjuk, hogy Dávid ismét csatába megy, illetve továbbra is csatákban vesz részt. Több óriással is megküzdenek Dávid vitézei, és közben azt is olvassuk, hogy Dávid elfáradt a harcban, vagyis Dávid öregszik. És van valami nagyon erőteljes abban, hogy Dávid még mindig hajlandó harcba menni.

Emlékezzetek: jóval korábban, Sámuel második könyvének 11. fejezete elején Dávid elkerülte a csatát. Elhanyagolta azt, amit meg kellett volna tennie. De most, még idős korában is, harcba megy, mert ezt kell tennie. Ez ismét azt mutatja, hogy Dávid képes megtérni. Dávid képes tanulni a leckéből, és képes újra visszatérni a harcba. De itt van egy újabb eset, amikor az emberi gyengeség nyilvánvalóvá válik. Dávid már nem az az ember, aki egykor volt. Valaha hatalmas ember volt, igaz? Már ifjúkorától fogva nagy harcos. És most szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy már nem ugyanaz az ember. Nincs meg benne az az erő, ami régen volt. Nincs meg ugyanaz a harci képessége. Nincs meg benne már az a kitartás a csatában, ami egykor megvolt.

Ez sokunk számára nagyon erőteljes kép, miközben haladunk előre az életben. Emlékszem, amikor fiatal pap voltam, és kb. 5-6 órákat aludtam, az emberek mondták nekem: „Tudod, ezt nem fogod örökké bírni. Egy nap megöregszel, és nem leszel képes ilyen kevés alvással működni.” És ma már tudom, hogy igazuk volt, de akkor még bírtam. Jó ismerni és beismerni a határainkat. Ez jó út az alázatban való növekedésre is.

Dávid itt nagyszerű példa erre, amikor az emberei azt mondják neki: „Dávid, kérünk, ne vezess minket csatába! Irányíthatsz minket biztonságból, a védett helyünkről.” De ott van az a megalázó felismerés is, hogy „már nem az az ember vagy, aki régen voltál”, és ott van az az alázat is, amivel Dávid képes azt mondani: „Igazatok van. Csak azt fogom tenni, amire képes vagyok, mert amire nem vagyok képes, azt nem tudom megtenni.”

Ez mindannyiunkra igaz minden egyes nap. Csak azt tudjuk megtenni, amire képesek vagyunk, és nem tudjuk megtenni azt, amire nem vagyunk képesek. És Isten is csak ezt várja tőlünk. Mert vele mindenre képesek vagyunk, de nélküle ‒ ahogy azt jóval korábban János evangéliumának 15. fejezetében hallottuk ‒ semmit sem tehetünk.

Ezért továbbra is imádkozzatok egymásért, mert szükségünk van erre a kegyelemre, erre a segítségre, és erre az alázatra is. Így tudjuk belátni, hogy mire vagyunk képesek és mire nem. Amit tudok, megteszek, és amit nem, amiatt nem fogok nyugtalankodni. Alázattal azt mondhatom: „Uram, legyen meg a te akaratod! Az engedelmesség többet ér az áldozatnál.”

Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is! Imádkozzunk egymásért!