BIY HU cover 136. nap

136. nap: Absalom legyőzése

Absalom veresége.

Dávid számba vette csapatát, és a százas, ezres csoportok élére parancsnokokat állított. Aztán három részre osztotta a csapatot: egyharmadukat Joábnak, egyharmadukat Joáb testvérének, Ceruja fiának, Abisájnak és egyharmadukat a Gátból való Ittainak rendelte alá. Aztán azt mondta a király az embereinek: „Magam is kivonulok veletek.” De az emberek azt mondták: „Nem szabad kivonulnod. Ha ugyanis menekülnünk kell, ránk nem vetnek ügyet. S ha a fele elesik közülünk, azzal sem fog senki törődni. De te tízezerrel fölérsz közülünk. Egyébként is jobb, ha itt maradsz tartaléknak, készen arra, hogy segítségünkre siess a városból.” „Úgy teszek, amint jónak látjátok” – felelte a király. Míg az egész sereg ki nem vonult, százas és ezres csoportonként, a király ott állt a kapunál. A király parancsba adta Joábnak, Abisájnak és Ittainak: „Bánjatok kímélettel a fiúval, Absalommal!” Mind hallották az emberek, amikor a király ezt a parancsot adta a vezéreknek Absalomot illetően. Így vonult harcba a sereg Izrael ellen. Efraim erdeiben ütköztek meg. Izrael fiai vereséget szenvedtek Dávidtól. Óriási veszteségük volt azon a napon: húszezer ember. A harc az egész vidékre kiterjedt. S az erdő még több áldozatot szedett a seregből, mint a kard azon a napon.

Absalom halála.

Absalom véletlenül útjába került Dávid embereinek. Absalom ugyanis egy öszvéren ült, és az öszvér egy nagy tölgyfa koronája alá tévedt. Absalom feje beleakadt a tölgyfába, s ott maradt ég és föld között himbálózva, az öszvér meg, amely alatta volt, továbbment. Egy ember meglátta, és jelentette Joábnak: „Láttam Absalomot – mondta –, egy tölgyfán lógott.” Joáb így felelt az embernek, aki a hírt vitte neki: „Hogyan, hát ha láttad, akkor miért nem ölted meg ott helyben, és fektetted a földre? Aztán az én dolgom lett volna, hogy adjak neked tíz ezüstöt meg egy övet.” De az ember ezt válaszolta Joábnak: „Ha ezer ezüst ütötte volna is a markomat, akkor sem merészeltem volna kezet vetni a király fiára. Hát nem parancsba adta neked, Abisájnak és Ittainak a fülünk hallatára a király: »Vigyázzatok nekem a fiúra, Absalomra!« Ha meg alattomban elbántam volna vele, akkor téged állított volna félre, hiszen a király előtt nem marad semmi titokban.” Joáb azt mondta rá: „Eh mit! Miért is töltöm tovább az időt veled?” Ezzel kezébe fogott három lándzsát, és Absalom mellébe döfte őket. Mivel azonban még élve lógott a tölgyfán, odalépett tíz ember, Joáb fegyverhordozói, és agyonütötték.
Ekkor Joáb megfúvatta a kürtöket, és az emberek abbahagyták Izrael üldözését, hiszen Joáb megállást parancsolt a seregnek. Aztán fogták Absalomot, s az erdőben egy gödörbe dobták, és egy óriási kőhalmot raktak fölé. Közben egész Izrael menekült, ki-ki a maga sátorába.
Absalom még életében szerzett magának egy emlékkövet, és felállította a Királyok völgyében. Azt mondta ugyanis: „Nincs fiam, aki fenntartaná emlékezetemet.” Így az emlékkövet nevezte el a nevéről. Mind a mai napig Absalom kövének hívják.

Dávidnak megviszik a gyászhírt.

Cádok fia, Achimaac azt mondta: „Szaladok, és megviszem a királynak az örömhírt, hogy az Úr igazságot szolgáltatott neki, és megmentette ellenségeitől.” De Joáb azt felelte neki: „Ma nem viszel örömhírt, majd máskor; ma nem viszel jó újságot, hiszen a király fia halott.” Aztán Joáb megbízta a kusitát: „Menj és jelentsd a királynak, amit láttál!” A kusita leborult Joáb előtt, és elfutott. Cádok fia, Achimaac azonban újra azt mondta: „Történjék bármi, a kusita után futok!” Joáb megkérdezte: „De hát minek futnál? Neked nem jár érte jutalom.” De ő csak hajtotta: „Történjék bármi, utána futok.” Erre Joáb ráhagyta: „Fuss hát!” Achimaac a síkságon át vivő úton futott, és megelőzte a kusitát.
Dávid a két kapu között ült. Az őrszem fölment a kapu tetejére. Amikor fölemelte tekintetét, azt látta, hogy egy ember fut felé. Az őrszem közölte a hírt a királlyal. A király azt mondta: „Ha egyedül van, jó hírt hoz a szája.” Amikor azonban az – tovább futva – közelebb ért, az őrszem egy másik embert is látott, amint utána futott. Az őrszem tehát leszólt a kapuba: „Még egy embert látok, egyedül fut.” A király azt mondta: „Az is jó hírt hoz.” Az őrszem újra jelentette: „Úgy látom, az első úgy fut, ahogy Cádok fia, Achimaac fut.” A király visszaszólt: „Az derék ember, biztosan jó hírrel jön.”
Achimaac megérkezett, és odakiáltotta a királynak: „Üdv!” Aztán arcra borult a földön a király előtt, és így szólt: „Legyen áldott az Úr, a te Istened, aki cserbenhagyta azokat az embereket, akik uram királyomra kezet emeltek!” A király megkérdezte: „Jól van a fiú, Absalom?” „Csak egy nagy zűrzavart láttam – válaszolta Achimaac –, amikor a király szolgája, Joáb elküldte szolgádat. Nem tudom, mi történt.” A király megparancsolta: „Állj félre és maradj ott!” S ő félreállt, és ott maradt.
Most megérkezett a kusita is, és jelentette: „Örömhírt hall, uram és királyom! Az Úr ma igazságot szolgáltatott neked azokkal szemben, akik fellázadtak ellened.” A király azonban megkérdezte a kusitától: „Jól van a fiú, Absalom?” „Bárcsak az történne uram és királyom ellenségeivel és azokkal is mind, akik a vesztedre törnek, ami a fiatalemberrel!” – válaszolta a kusita.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

A leviták beosztása és feladatai.

Amikor Dávid megöregedett, és elege volt az életből, a fiát, Salamont, Izrael királyává tette. Egybegyűjtötte Izrael tisztségviselőit, a papokat és a levitákat.
A levitákat harminc évtől fölfelé számba vették. Személyenként megszámolva 38 000-et tettek ki. Ezek közül az Úr házánál végzendő munkálatok vezetésére 24 000-et szemeltek ki, 6 000-en hivatalnokok és bírák lettek, 4000-en kapuőrök és 4000-en az Urat dicsőítették olyan hangszerekkel, amelyeket Dávid készíttetett. Dávid Lévi fiai: Gerson, Kehát és Merári után osztályokba sorolta őket. A gersonitákhoz tartoztak: Ladan és Simi. Ladan fiai: Jechiel, a fő, Szetam és Joel, hárman. Simi fiai: Selomit, Haziel, Haan, hárman. Ezek Ladan családjának fejei. Simi fiai: Jachat, Ziza, Jeus és Beria. Ezek Simi fiai, négyen. Jachat lett a fő, Ziza a második, Jeusnak és Beriának nem volt sok gyermekük, így ők egy családot, egy hivatali osztályt alkottak.

Kehát fiai: Amram, Jichar, Hebron és Uziel, négyen. Amram fiai: Áron és Mózes. Áront kiválasztották, hogy a szent dolgokat megszentelje. Neki és fiainak kellett mindenkor bemutatniuk az illatáldozatot az Úrnak, őt szolgálni és nevét áldani. Mózes az Isten embere volt, és fiait Lévi törzséhez számították. Mózes fiai: Gerson, és Eliezer. Gerson fia: Sebuel, a fő. Eliezer fia: Rechabja, a fő. Eliezernek nem volt több fia, Rechabjának ellenben sok fia volt. Jicchar fia: Selomit, a fő. Hebron fiai: Jerijahu volt az első, Amarja a második, Jachaziel a harmadik, Jekameam a negyedik. Uziel fiai: Micha, az első és Jiszchija, a második.

Merári fiai: Machli és Musi. Machli fiai: Eleazár és Kis. Eleazár fiú nélkül halt meg, csak lányai voltak. Ezek testvéreikhez, Kisnek a fiaihoz mentek férjhez. Musi fiai: Machli, Eder és Jeremot, hárman.
Ezek Lévi fiai családjaik szerint, a családfők és azok, akiket név szerint számba vettek, akik húsz évtől fölfelé az Úr templomában szolgálatot teljesítettek.

Dávid így szólt: „Az Úr, Izrael Istene nyugalmat adott népének, és minden időkre lakást vett Jeruzsálemben. A levitáknak nem kell többé hordozniuk a hajlékot és a hozzá tartozó fölszerelést.” Dávid utolsó rendelkezése szerint Lévi fiait húsz évtől fölfelé kellett számba venni.
Áron fiainak segítségére rendelte őket, hogy gondoskodjanak az Úr házáról, az udvarokról és helyiségekről, az egész szentély tisztán tartásáról nekik kellett szolgálatot teljesíteniük Isten templomában. Az ő feladatuk volt, hogy gondoskodjanak a kitett kenyerekről, továbbá az ételáldozathoz, a kovásztalan kenyerekhez, a serpenyőben készített és kevert lepényekhez szükséges lisztről, végül az összes űr- és hosszmértékről. Minden reggel oda kellett állniuk, hogy áldják és dicsőítsék az Urat, s ugyanezt tették este is, továbbá szombaton, újholdkor és ünnepnapon az égőáldozat bemutatásakor, a törvényben előírt számuk szerint. Ez az állandó hivataluk az Úr előtt. Ők látták el a szolgálatot a megnyilatkozás sátora és a szentély körül, s ők segítették testvéreiket, Áron fiait az Úr házában való szolgálatukban.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

AZ IGAZ ÉS A BŰNÖS SORSA

(Dávidtól.)
Ne haragudj azokra, akik rosszat tesznek,
ne irigyeld a gonosztevőket,

mert mint a fű, hamar elhervadnak,
és elszáradnak, mint a zöldellő növény.

Remélj az Úrban és tedd a jót,
akkor megmaradsz földeden
és biztonságban élsz.

Az Úrban leld örömed,
s ő betölti szíved vágyait.

Ajánld utadat az Úrnak,
remélj benne, s ő irányít majd.

Becsületed felragyogtatja, mint a napot,
igazságodat, mint a fényes nappalt.

Nyugodj meg az Úrban és remélj benne!
Ne haragudj arra, kinek siker kíséri útját,
az emberre, aki gonoszságot művel,
hogy elpusztítsa a szegényt és a gyengét.

Hagyd el a haragot és ne méltatlankodj,
föl ne gerjedj, nehogy te vétkezzél!

Nézd, a gonoszok eltűnnek,
de akik az Úrban bíznak,
birtokolják a földet.

Egy kis idő még, s a gonosz nincs többé,
keresed helyét, és sehol sem találod.

A szelídek ellenben uralják a földet,
és élvezik a béke teljességét.

Az istentelen ártó tervet sző az igaz ellen,
csikorgatja ellene a fogát.

Az Úr azonban kineveti őt,
mert látja már, amint napja kél.

A bűnösök kardot rántanak
s íjat feszítenek,
hogy elpusztítsák azt,
aki egyenes úton jár.

De kardjuk saját szívükbe hatol,
s nyilaikat széttördelik.

Jobb a kevés, amit az igaz bír,
mint a bűnös nagy gazdagsága.

Mert a bűnös karja eltörik,
ám az igazat az Úr támogatja.

Az igazak életére gondja van az Úrnak,
örökségük megmarad örökre.

A csapás napjaiban nem vallanak szégyent,
éhínségben táplálékhoz jutnak.

Ám a gonoszoknak el kell pusztulniuk,
az Úr ellenségei, mint a mezők virága,
elhervadnak, s eltűnnek, akár a füst.

Az istentelen kölcsönkér s nem adja meg,
a jó megértéssel telve ajándékoz.

Akiket megáld az Úr, birtokolják a földet,
s akiket megátkoz, azok megsemmisülnek.

Az Úr biztosítja az ember lépteit,
akinek útjában tetszését leli.

Ha megbotlik is, de nem esik el,
mert az Úr megfogja kezét.

Fiatal voltam, most öreg vagyok,
de sohase láttam,
hogy elhagyott lett az igaz,
vagy hogy gyermekei kenyeret koldultak.

Ő mindig megértő és kész kölcsönadni,
ezért gyermekei áldásban részesülnek.

Hagyd el a rosszat és tedd a jót,
akkor megmaradsz mindörökre.

Mert az Úr az igazságosságot szereti
és nem hagyja el soha szentjeit.
Az álnokok örökre megsemmisülnek,
a gonoszok nemzetsége elpusztul.

Ám az igazak birtokolják a földet,
és ott laknak mindörökre.

Az igaznak szája bölcsességet szól,
nyelve azt hirdeti, ami helyes.

Istennek törvényét a szívében hordozza,
ezért lépései nem ingadozók.

A gonosz leselkedik az igazra,
s annak elvesztésén fáradozik.

De az Úr nem adja kezére,
s nem találja bűnösnek,
ha majd ítélőszéke elé áll.

Bízzál az Úrban és kövesd az útját,
ő megőriz a gonosztól
s ő felemel, hogy tiéd legyen a föld,
és elégtétellel lásd a gonosz pusztulását.

Láttam a bűnöst:
büszkén fennhéjázott,
mint a Libanon cédrusa,
fenn hordta a fejét.

Ám, amikor újra arra jártam,
nem volt többé,
kerestem, de sehol sem találtam.

Nézd az ártatlant, tekints az igazra,
a békesség emberének
új nemzedéke támad!

A bűnösök ellenben elpusztulnak,
a gonoszok hada elenyészik.

Az igazaknak az Úr ad szabadulást,
ő a védelmük a szükség idején.

Segítőjük az Úr és szabadítójuk,
és fenntartja éltüket,
mivel nála keresnek menedéket.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és remélünk benned. Kérünk, végy számba minket is! Számíts az igazak közé, akik benned bíznak és nem a saját erejükben; azok közé, akik mindenben a te akaratodat keresik. Urunk és Istenünk, ha bármi módon el is távolodtunk szándékaidtól nagy döntéseinkben vagy csak a kis dolgokban, teljes szívünkkel vissza akarunk térni hozzád. Nemcsak arra kérünk, hogy emelj fel bennünket, hanem arra is, hogy vezess haza minket. Nemcsak arra, hogy újra erőssé tégy, hanem arra is, hogy fogadj vissza minket. Kezedbe tesszük életünket. Uralmad alá vetjük magunkat, mert Istenünk és Atyánk vagy mindörökké. Szívünket újra hozzád láncoljuk Szent Fiad, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Mennyi minden van ma előttünk! Most kivételesen visszafelé fogunk haladni.

Először nézzük meg a Krónikák első könyvének 23. fejezetét. Itt Dávid lerakja a templomi istentisztelet alapjait. Emlékezzünk rá, hogy a régi időkben, ahogy a Második Törvénykönyvben, illetve a Leviták és a Kivonulás könyvében is olvastuk, a levitákat harmincéves kor betöltésétől kezdték számba venni. A Számok könyvének 4. fejezete leírja, hogy azért harminc évesen, mert ennyi idősen kellett szolgálatukat megkezdeniük.

Ezen Dávid most változtat. Nemcsak az istentisztelet helyszínéhez nyúl hozzá – ami hamarosan Jeruzsálembe, az új templomba kerül, s amit fia, Salamon épít majd meg –, hanem Lévi törzsét is átszervezi.

Miért van ez? Ha egy nagy templom épül, az azért némiképp másképp működik majd, mint egy sátor, ráadásul mindenféle emberek fognak rendszeresen idejárni. Ez magával hozza, hogy újfajta feladatok lesznek, amiket másféle szolgálattevőknek kell elvégezniük.

Gerson, Kehát és Merári mind Lévi leszármazottai. A papok viszont, akik bemutatják az áldozatot, Áron családjához tartoznak, ők az ároni papság. A Gersonhoz, Keháthoz és Merárihoz tartozók nem papok: ők segítők a templomi szolgálatban.

Mint emlékezhetünk, a gersoniták gondozták a hajlékot befedő bőrtakarókat, a tetőt, a sátor falait, stb. A kehátiták foglalkoztak a berendezési tárgyakkal, úgymint a frigyláda, a kitett kenyerek asztala és a menóra. Mindezt Eleazár pap felügyelete alatt végezték. A meráritáknak pedig a sátor szerkezeti elemeiről kellett gondoskodniuk, amihez egyebek között az oszlopok és a deszkák tartoztak.

Tehát a gersoniták, kehátiták és meráriták kifejezetten hasznos munkát végeztek a mozgatható templom körül, most viszont, hogy a templom állandó létesítménnyé válik, ami nem sátor többé, nekik is új feladatot kell találni. Ez történik itt. Az elvégzendő munka mennyisége is összességében növekszik, így Dávid a szolgálatba lépés idejét is leszállítja harmincéves korról húszra.

Ha áttérünk Sámuel második könyvének 18. fejezetére, Absalom történetét olvashatjuk, akit harcban győztek le és meg is hal. Itt megfigyelhetjük, ahogy Absalom a hajánál fogva csapdába esik, majd ég és föld között himbálózik egy tölgyfán.

Akkor jön Joáb és azt mondja: „öljük meg ezt a fickót”. Ugyan Dávid világosan megmondta neki és a másik két ezredesének is, hogy kímélettel bánjanak Absalommal, mert élve és jó egészségben van rá szüksége, Joábnak ott van a fejében, hogy azért mégiscsak ez az ember felelős az egész lázadásért. Ő okozta például húszezer ember halálát csak ma, ebben az egy csatában, ami rengeteg. Még beszélünk erről holnap is, de a lényeg, hogy Joáb saját kezébe veszi az irányítást és kivégzi Absalomot katonái közreműködésével.

Ez a legfontosabb, ami ebben a fejezetben történik. Dávid ez alatt az emberei kérésére a városban várakozik. Azért kellett maradnia, mert az ellenségből mindenki őt akarja elpusztítani, ugyanis az ő halála tízezer másikéval ért volna fel. Így hát ott várja a hírt, amit a kusita hoz el, mondván, hogy „a király ellenségei mind járjanak úgy, mint ez az ifjú”.

Ez egy kulcsfontosságú pillanat. Talán ismeritek Eric Whitacre zeneszerző művét, ami a When David Heard (Midőn Dávid meghallotta) címet viseli, ez egy bő negyedórás darab, amit többnyire középiskolai kórusok énekelnek szerte a világon. Én is nemrég hallgattam meg. Még friss az élmény. Hát, mit mondjak? Libabőr…

Ez a darab megénekli azokat a szavakat, amiket Dávid mond a kapunál, ahol a hírt kapja, miközben sír és jajgat: „Fiam, Absalom! Fiam, fiam, Absalom! Ó, bár én haltam volna meg helyetted!”. Az egész mű gyakorlatilag csak erről szól. Ez olyan megható, hogy egyszerűen szíven talál. Ha van lehetőséged meghallgatni ezt a művet, nagyon ajánlom.

Én ezt nemcsak Dávid történetére vonatkoztatom, hanem az Atyaistenre is gondolok ilyenkor. Mert, ahogy a János 3,16 írja: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”.

Itt pedig egy édesapa siratja fiát jogos szenvedésében. Idehozhatjuk még Ábrahám és Izsák történetét is a Teremtés könyvéből, ami távolabbról bár, de szintén párhuzamba állítható ezzel. Itt egy apa gyászolja fia tervezett halálát és bánkódik fölötte.

És ne felejtsük el azt sem, hogy Dávid nem volt jó apa. Absalomnak bosszút kellett állnia féltestvérén, Amnonon, amiért az megerőszakolta húgát, Támárt. Mindeközben Dávid nem tett semmit. Aztán emiatt Absalom száműzetésbe került, de Dávid ekkor is tétlen maradt. Majd amikor hazatért, akkor sem tett semmit a kiengesztelődés érdekében.

Dávid rendszeresen adós maradt a cselekedetekkel, és itt, a mai történetben is csak úgy utal Absalomra, mint „a fiúra”, akivel kímélettel kell bánni. Még a hírnököktől is csak annyit kérdez, hogy Absalom, „a fiú” jól van-e.

Csak amikor halálhírét hallja, akkor nevezi újra fiának. Amint elveszti őt, a szóhasználata és a hangvétele is megváltozik. Ezt kérlek, hogy elmélkedd és imádkozd át! Mit jelent az, amikor biológiai szüleid valóban fiuknak vagy lányuknak neveznek téged, és milyen az, amikor ez elmarad? Csak Isten egy bármiféle teremtményeként gondolsz magadra, vagy úgy, mint az ő fiára, illetve lányára? Egyszerű családtag lennél, vagy pedig szeretett lány- vagy fiúgyermek, akit az apja is így szólít?

Tudjuk, hogy Jézust az Atya újra meg újra szeretett fiának hívja az evangéliumokban, megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor is. Az Atyaisten fiának tartja Jézust, és fiának, illetve lányának mond téged is. Neki nincs szüksége ilyen tragédiára, hogy ezt meg tudja tenni, hiszen megteszi már keresztelésed pillanata óta, amikor fiává vagy lányává lettél nemcsak névleg, hanem a valóságban is. Attól a pillanattól kezdve, hogy az Ő fiává vagy az Ő leányává lettél, a magáénak vall téged. Már azelőtt is a magáénak akart, mert azt akarta, hogy az Ő fia legyél, azt akarta, hogy az Ő leánya legyél, de a valóságban Isten gyermekeivé a keresztség által válunk.

Ezért adj hálát Istennek! Tudd, hogy ismeri a nevedet! Tudd, hogy a neveden szólít! Tudd, hogy szeretett fiának nevez! Szeretett leányának nevez.

Dicsőítsük hát Istent, aki tudja a nevünket, és azon is szólít, szeretett fiának, szeretett lányának hív minket.

Imádkozzunk egymásért! Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem!

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.