Nem magányos harcosnak teremtett minket Isten – Vasárnapi ráhangoló
A Jó Pásztor vasárnapjához kapcsolódó Vasárnapi ráhangolóban Heiter Robert Gottfried atya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz alapján a megtérés, a bűnbánat és a segítség elfogadásának mélyen emberi kérdéséről elmélkedett.
A szentírási részlet Péter pünkösdi beszédét idézte fel, amelyben az apostol arra hívja hallgatóit, hogy tartsanak bűnbánatot, keresztelkedjenek meg Jézus Krisztus nevében, és fogadják be a Szentlélek ajándékát. A jelenlévők szívét fájdalom járta át, és feltették a kérdést: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” Péter válasza egyszerre volt világos és iránymutató: a megtérés útja a bűnbánattal és Krisztus elfogadásával kezdődik.
Heiter Robert Gottfried atya rámutatott: Péter szavai között különösen fontos az a mondat, amely így hangzik: „Engedjétek, hogy kimentsünk benneteket ebből a romlott nemzedékből.” Az atya szerint ebben a felszólításban nem csupán tanítás, hanem mély emberi tapasztalat is rejlik. A segítség elfogadása ugyanis sokszor nehezebb, mint gondolnánk. Gőgünk, önállóságunkhoz való ragaszkodásunk vagy saját tökéletességünk illúziója gyakran megakadályoz abban, hogy belekapaszkodjunk a felénk nyújtott kézbe.
Az elmélkedés hangsúlyos gondolata volt, hogy az embernek be kell látnia: nem tökéletes, nem képes mindent kézben tartani, és nem tudja egyedül megoldani élete minden helyzetét. Ez a felismerés azonban nem vereség, hanem felszabadító tapasztalat. Leveszi rólunk a tökéletesség kényszerének terhét, és megnyitja az utat Isten, valamint embertársaink segítsége felé.
A krisztusi közösség „az egymásba fonódó kezek hálójára épül”. Isten nem magányos harcosnak teremtette az embert, hanem közösségbe hívta. Az egyház éppen attól válik élővé, hogy tagjai kiegészítik egymást: amit az egyik nem tud, azt tudhatja a másik; amire az egyik nem képes, abban segítséget nyújthat a mellette álló.
A közösség ereje így nem a tökéletességben, hanem az őszinte egymásra utaltságban mutatkozik meg. Abban, hogy merjük elfogadni: töredékesek, esendők, hiányosak vagyunk, mégis Isten szeretete képes rajtunk keresztül is jelenvalóvá válni. Sokszor éppen a másik ember – a mellettünk, előttünk vagy mögöttünk ülő – által érkezik el hozzánk az a segítség, amellyel Isten meg akar menteni bennünket.
