114. nap: Dávid megmenti Keilát

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Hálát adunk, mert igazságos és jó vagy, és folyamatosan szólsz hozzánk. Néha, amikor imában kérdezünk, nem úgy válaszolsz, ahogy mi szeretnénk, de mégis szólsz hozzánk. Minden egyes nap, amikor hagyjuk, hogy igéd megérintse és átformálja a szívünket, te szólsz hozzánk. Ma is, épp úgy, mint Dávid, kérjük, hogy vezess minket, nyilvánítsd ki akaratodat, nemcsak a Szentírásban, nemcsak az Egyház tanítása által, hanem az imáinkban is! A körülöttünk lévő emberek által is vezess, és mindenben a te akaratod legyen meg! Te dicsőülj meg bennük! Áldunk és magasztalunk szüntelenül! Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké! Ámen.

Elmélkedés

Ma csak egy fejezetet olvastunk, de azt hiszem, van valami rendkívüli ebben a 23. fejezetben. A történet úgy kezdődik, hogy Dávid megmenti Keila városát. Dávidot értesítik, hogy a filiszteusok megtámadják Keilát, és ez nagyon érdekes, mert Dávid három lehetőség közül választhat. Az első: mondhatná, hogy „nem én vagyok a király, hanem Saul, mentse meg ő Keila lakóit a filiszteusoktól’. Magyarul: „Semmi közöm hozzá.” Vagy mondhatná azt is, hogy „Hajrá, csapjunk bele, ez a nekem való feladat, majd én harcolok!” Végül egy harmadik utat választ: „Kérdezzük meg erről az Urat!”. Ez csodálatos, hiszen újra és újra olvassuk majd a Szentírásban, hogy egy csoport vagy a csoport vezetője nem kérdezi meg Istent. Olyan esetekben például, amikor valaki új információhoz jut, mint most Dávid a keilaiakról, de nem kérdezi meg az Urat, hogy mi az Ő akarata ezzel kapcsolatban. De itt van Dávid, aki azt mondta: „Előbb mindenképp meg kell kérdeznem az Urat!” Ezt manapság úgy szoktuk mondani, hogy átimádkozzuk.

Aztán mi történt? Azt hiszem, ez nagyon fontos! Azok az emberek, akikben Dávid megbízott, azt mondták: „Ne tedd!” Aztán Dávid újra az Úrhoz fordul, visszamegy Istenhez. Azt látjuk itt, hogy Dávid nemcsak Istent kérdezi meg, nemcsak tőle vár vezetést, hanem figyelembe veszi a körülötte levő emberek bölcsességét is. Pont ez az egyik dolog, amit teszünk, ha a megkülönböztetést gyakoroljuk: megnézzük, mit mond a Szentírás, mit tanított erről az Egyház a múltban. Ugyanakkor azt is számításba vesszük, mit mond a körülöttünk élők bölcsessége a konkrét helyzetről. Dávid pont ezt teszi: figyelembe veszi a bölcseket, aztán visszamegy az Úrhoz, újra megkérdezi, Ő pedig így szól: „Igen, még mindig ezt mondom, akkor is, ha a tanácsadóid másként vélekednek.” Van ebben valami nagyon erőteljes: nemcsak számunkra ad jó példát, hanem Dávid szívébe is bepillantást nyerünk. Hiszen Dávid lesz az az ember, aki az Úrhoz folyamodik, aki nem vág bele csak úgy, a saját szakállára – na jó, később még előfordulhat… De most azt látjuk, hogy Dávid az Úr szíve szerinti férfi, akinek mindennél fontosabb az Úr vezetése.

A másik szituáció, amit szeretnék kiemelni, amikor Szif lakói elárulják Dávidot, elmondják Saulnak, hogy ott rejtőzik. A 23. fejezet végén olvassuk ezt a kis történetet, ami leírja, hogy ott van Saul a domb egyik oldalán a seregével, a másik oldalon pedig Dávid a 600 emberével. Csak egy hegygerinc választja el őket. Ha Saul tudta volna, hogy Dávid a túloldalon van, egyszerűen csak átvághatott volna a hegygerincen. Megmondom őszintén, itt már kezdtem izgulni, mint egy akciófilmben a főhősért. Úgy kellett visszafognom magam, hogy ne gyorsítsak az olvasással. No, és mi történik mégis, az utolsó pillanatban? Jelentik Saul királynak, hogy támadnak a filiszteusok, vagyis vissza kell mennie, és azt tenni, ami királyként a dolga. Huhh! Mondhatjuk, hogy Dávidnak mázlija volt. Ezt most megúszta, de erre én inkább azt mondom, hogy megint látjuk a Gondviselés működését. Annyi mindent tesz Isten, és mi észre sem vesszük. Isten akkor is aktívan tevékenykedik, amikor nekünk erről fogalmunk sincs. Képzeljük csak el, Dávidnak sejtelme sincs arról, hogy Saul ott van a hegy túloldalán, fogalma sem volt róla egészen addig, amíg el nem múlt a veszély, mennyire hajszálon múlott minden, hogy mindez akár az életébe is kerülhetett volna, de itt elváltak útjaik. Ezért nevezik el azt a helyet az Elválás sziklájának.

Előfordul, hogy nehéz helyzetbe kerülünk, néha ijesztő dolgok történnek a szeretteinkkel is. Számon is tartjuk ezeket, tanulunk belőlük, még óvatosabbak vagyunk. De se szeri, se száma azoknak a helyzeteknek, amikor az Úr megmentett minket valami rossztól. Amikor fogalmunk sem volt arról, milyen közel voltunk a bajhoz, és az Úr úgy lépett közbe, hogy véletlennek tűnt, sőt, lehet, hogy észre sem vettük. Majd csak a Mennyországban tudjuk meg, amikor visszatekinthetünk az életünkre… Visszanézve nemcsak a nehéz pillanatokat vesszük majd észre, amikor Isten jelen volt, de megengedte a nehézségeket, hanem mindazokat az alkalmakat is, amikor valami katasztrófa történhetett volna, Isten mégis, titokzatos módon közbelépett. Egyszer láttam egy két képecskéből álló rajzot. Az elsőn egy embert fejen talál egy apró kő, ezért elkezd Istennel perlekedni, hogy hogyan történhetett vele ilyen. A második kép egy tágabb látószögből mutatja ugyanezt az emberkét, csak a kép bal oldalán, ahonnan jött a kő, ott látjuk Jézust egy hatalmas kőzáporban, amit testével fog fel, hogy védje emberünket. Jézus pedig hátrafordul: „Jaj, egyet elvétettem?” Tehát Isten segítő keze mindig jelen van mindannyiunk számára, még akkor is, ha nem vesszük észre. Az esti imában akár azokat a helyzeteket is megköszönhetjük, amelyekben észrevétlenül működött a Gondviselés.

Isten gondviselő keze most is jelen van, abban az értelemben, hogy ez a 114. talán az eddigi legrövidebb rész, mintha egy kis szünetet akart volna adni nekünk az Úr: „Tudod mit, ma csak fele olyan hosszú lesz. Lesznek még hosszabb részek is, de ma a 114. nap van.”

Nagyon büszke vagyok rátok, és hálás vagyok értetek, hogy együtt járjuk végig mindannyian ezt a bibliai utazást. Továbbra is imádkozzunk egymásért, én is imádkozom értetek! Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.gek idején. Olofsson Placid bencés atya a Gulágon is misézett az ágyában, kis kehellyel, kovásztalan kenyérrel, mert az Eucharisztia volt életerejének forrása. Igazságtalanul ítélték tíz év munkatáborra, de hazatért és később 100 évesen halt meg…

Továbbra is imádkozzunk egymásért, mert néha nehéz. Néha nehéz, amikor mások árulása megsebzett bennünket, és azt tanuljuk meg belőle, hogy nem is tudjuk, kiben bízhatunk meg. És mégis, ma ismét arra emlékeztet bennünket az ige, hogy az Atyában mindig megbízhatunk. A Fiúban mindig megbízhatunk. A Szentlélek ajándékában mindig megbízhatunk.

Ezért imádkozzunk egymásért, hogy olyan férfiak és nők lehessünk, akik bíznak Istenben. Kérlek, imádkozz értem! Én is imádkozom érted. Imádkozzunk egymásért!