A sírbolt csöndje

János evangéliumában olvassuk, hogy Arimateai József és Nikodémus a keresztre feszítés helyétől nem messze fekvő sírboltba helyezte Jézus testét. A zsolozsma nagyszombati olvasmányos imaórájának második olvasmánya (egy ókori szentbeszéd) így kezdődik: „Nagy csend van ma a földön. Nagy csend, hiszen meghalt a Király.”

Ahogy Jézus kínszenvedésekor, halálakor sötétségbe borult a föld, nagyszombaton a csend uralkodik. A szomorúság csendje. És a várakozás csendje.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam egy különös írást. Szerzője arról elmélkedett, milyen szép lenne, ha nagypéntek délutánjától a nagyszombati feltámadási szertartásig csöndbe burkolózna a világ. A színházak, mozik, szórakozóhelyek zárva maradnának, a médiumok hírszolgáltatása szünetelne.

„Isten csendje szóvá változott, amikor a szeretet által önmagát adta az embernek”

– írta Max Picard. Nagypéntek botránya után a világ válasza az egy napos csend lenne. Minden évben. Az isteni szeretetre válaszul. Robert Sarah bíboros írja:

„A csönd a szeretet feltétele, ugyanakkor a csönd vezet a szeretethez. A szeretet csak akkor fejeződik ki teljesen, ha lemond a szavakról, a zajról, az izgalomról és a rajongásról.”

Bár a világ zaja ma sem halkul, hívő ember megteremti magában és környezetében a csendet, s arra gondol, amit Péter első levelében olvashatunk:

„Vétkeinket a saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, s az igazságnak éljünk. Sebei szereztek számotokra gyógyulást.” Mikor a sírboltra nézünk, eszünkbe juthat az is, hogy – Søren Kierkegaard szavaival élve – Krisztus a dicsőség magasából „egyetlen úton vonzza” magához az embert, „a bűntudaton keresztül”.

Nem szeretném hosszan megtörni nagyszombat csöndjét, mindössze két, számomra fontos szövegrészletet szeretnék az olvasó figyelmébe ajánlani. Mindkét idézet a bűn, bűnbánat és az isteni szeretet viszonyát példázza.

Dosztojevszkij A Karamazov testvérek c. regényének elején a sztarec ezeket a szavakat mondja a fiatal özvegyasszonynak:

„Ne félj semmitől, és ne félj soha, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor az Isten mindent megbocsát. Nincs és nem is lehet olyan bűn a világon, amelyet meg ne bocsátana az Úr, hogyha szívből megbánják. És emberfia nem is követhet el olyan bűnt, amely kimerítené az Isten végtelen szeretetét. Vagy lehetséges olyan bűn, amely túlhaladná az Isten szeretetét? Csak a bűnbánattal törődj szakadatlanul, a félelmet pedig űzd el. Hidd el, hogy az Isten úgy szeret, ahogy el se tudod képzelni; hogy bűnöddel együtt és bűnödben is szeret. Régen megmondatott, hogy az égben jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint tíz igaznak. Menj hát, és ne félj. /…./ A szeretet olyan drága kincs, hogy azon az egész világot megveheted, és nemcsak saját bűneidet válthatod meg vele, hanem a másokét is. Eredj hát, ne félj.”

Isten emberré lett; köztünk járt, tanított az, aki maga a szeretet, s az ember keresztre feszítette a szeretetet. Isten szeretete azonban végtelen,

„bűnöddel együtt és bűnödben is szeret”.

A másik idézet szerzője Prohászka Ottokár püspök. Számomra legkedvesebb könyvéből – Élő vizek forrása – idézek:

„Higgyünk az irgalomban, melynek isteni tüzében elhamvadnak a legnagyobb gonosztettek is. Tartozunk? Igen, határtalanul, megfizethetetlenül. De kinek? Annak, aki szeretett bennünket, mielőtt voltunk, annak, aki tárt karral jött elibénk a szent keresztségben, aki nem küldött kárhozatra bűneinkben, hanem eljött és ’életét adta barátaiért’, értem is – őt kell kiengesztelnünk, az irgalmas Szívet, aki szeretettel hajolt fölénk, s könyörgött értünk, míg mi bántalmaztuk őt …. lehet kételkedni a megbocsátásban, mikor az a közbenjárónk, akinek tartozunk?”

Nagyon szép gondolat: bűnbánó ember nem kételkedhet annak a megbocsátásában, akinek határtalanul tartozunk.

„A csöndes hatalom a valóban erős hatalom”

– írta Romano Guardini. Úgy gondolom, ha csöndben figyelünk a sírbolt nagyszombati csöndjére, megtapasztalhatjuk a határtalan szeretet csöndes hatalmát.