„Ne ejtsünk rajta más sebeket a jövőben”
„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: ’Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.’ E szavakkal kilehelte lelkét” – olvassuk Lukács evangéliumában.
A Golgotán vagyunk, Jézus keresztútjának végállomásán. Sötétség borul a földre, a keresztfán a halott Jézus. „S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült, kiáltó szó” – írta egyik imaszerű elmélkedésében Prohászka Ottokár. „Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása” – fogalmazott a Golgotára irányított figyelemmel Pilinszky János. „Megfagyott imádság” és „Isten napfogyatkozása”. Két nagy erejű kép.
Tudjuk, Jézus nemcsak a fizikai szenvedést élte át. A keresztre feszített Megváltót elérték a gúny megalázó szavai is. Érdemes a mai napon felidézni Blaise Pascal elgondolkodtató szavait.
Pascal írja: „Jézus kínszenvedése a világ végezetéig fog tartani: ez idő alatt nem szabad aludnunk.” A közel négyszáz évvel ezelőtt papírra vetett szavak szerzője még nem sejtette, milyen szenvedéseket hoz később a történelem. Világháborúkban, lágerekben, népirtásokban a szeretet parancsa tagadtatott meg – a szenvedő, ártatlan emberekben is Jézus szenvedett. Ha az emberi kapcsolatokra gondolunk, ugyanígy megtapasztalhatjuk a szeretethiányból fakadó szenvedést. Hányszor éljük át, hogy egy tőrrel „felfegyverzett” tekintet, egy sértő szó megsebez; hányszor éljük át, hogy akit közel éreztünk magunkhoz, becsap, elárul. Hányszor éljük át elhagyatottságunkban a Getszemáni kert jézusi tapasztalatát, hányszor érezzük földi zarándokutunkon: mintha a keresztút stációt járnánk be. Tudjuk, Jézus arra hív minket: vegyük fel a magunk keresztjét és kövessük őt. Edith Stein – vagyis: Keresztes Szent Terézia Benedikta kármelita nővér – írta: „Annak, aki Krisztusé, át kell élnie Krisztus egész életét; egyszer rá kell lépnie a Getszemáni kertbe és a Golgotára vezető keresztútra.” Meg kell tehát tagadnunk önmagunkat, s az Atya akaratára kell hagyatkoznunk; tanulnunk kell a Getszemáni kertben alvó apostolok példájából, nem szabad, hogy lelkiismeretünk aludjon, ébernek kell maradnunk. Simone Weilnek van egy nagyon szép gondolata: „Az a vágy, hogy kevésbé legyünk rosszak, nem tesz kevésbé rosszá. Egyedül a tökéletesség vágya tesz kevésbé rosszá.” A tökéletesség vágya, tehát a Golgotán keresztre feszített Jézus követése.
Földi zarándokutunkon mindannyian kapunk – és sajnos adunk másoknak – sebeket. Ugyancsak Pascal írja:
„Sebeimet az ő sebeihez kell adnom, és őhozzá kell csatlakoznom, ő pedig megvált engem magamat megváltván. De ne ejtsünk rajta más sebeket a jövőben.”
Amikor a hívő ember magára veszi keresztjét, s követi Jézust, tudja, hogy a tökéletes szeretet itt a földön elérhetetlen. Jézussal ellentétben valamennyien hibákkal, bűnökkel terheltek vagyunk, de megvan bennünk a „tökéletesség vágya”. Amikor a szürke hétköznapokon vétünk a szeretet parancsa ellen, amikor gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással megbántjuk, olykor eláruljuk felebarátunkat, akkor Jézuson ejtünk sebeket. Pascal gondolata arra hív minket, hogy a mások által rajtunk ejtett sebeket az Ő sebeihez kell adnunk, a rosszat nem szabad rosszal viszonoznunk, tehát nem szabad „viszonzásként” másokon sebet ejtenünk, mert azzal magát Jézust sebezzük meg. Nagypénteken, amikor a keresztúton követjük Jézust, s a Golgotára tekintünk, fogadjuk meg Pascal felhívását: ne ejtsünk Rajta más sebeket, „csak szenvedéseivel kell egyesülnünk”.
